Nyomtatóbarát változat

Beszélő: Hogy van az, hogy miközben mi magyarok még egyetlenegy irodalmi Nobel-díjat sem kaptunk, Lengyelország, a lengyel irodalom ez évben már a negyediket nyerte. A világháború előtt Sienkiewicz és Reymont, 16 évvel ezelőtt Czeslaw Milosz, az idén pedig Wislawa Szymborska. Mi a titka az utóbbi évtizedek lengyel irodalmának, illetve költészetének, amely már másodszor juttatja Nobel-díjhoz a lengyeleket? Vajon létezik valamiféle lengyel irodalmi lobby?

Marian Stala (irodalomtörténész, kritikus, krakkói Jagelló Egyetem): Azt hiszem, erre a kérdésre nem lehet egyértelmű, még kevésbé racionális választ adni. Szymborska Nobel-díja hallatlan nagy boldogság, olyan jelenség, amit – költészetének szellemében – egyszerű csodának is nevezhetünk. Az ugyanis valóban csoda, hogy egy olyan irodalom, amely a világban, de még Európában is az úgynevezett kis irodalmakhoz tartozik, tizenhat év alatt kétszer is elnyeri a legtekintélyesebb irodalmi díjat. Mondom: ezt valószínűleg nem lehet racionálisan megmagyarázni.

Tizenhat évvel ezelőtt, amikor Milosz kapott Nobel-díjat, azt egyrészt természetesen költészetének nagyságával, másrészt viszont egyfajta politikai helyzettel is magyarázták. De elmondhatjuk azt is, hogy a Svéd Akadémia, amely már gyakran hozott kétségeket ébresztő és komoly vitákat kirobbantó döntéseket, Milosz és Szymborska esetében – lengyel szempontból nézve – kétségtelenül két kitűnő, ugyanakkor, két teljesen különböző költőt tüntetett ki; akik egészen másképp szemlélik a valóságot.

Ha nagyon röviden kellene jellemezni, azt mondhatnánk, hogy míg Milosz a lét dicséretének szentelte egész költészetét, Szymborska kiábrándult, csalódott értelmiségi, aki pamfleteket ír a létezésről, a világról, a történelemről és az emberről. Elképzelhető tehát, hogy éppen ez a két perspektíva, ez a két világszemlélet kapta a kitüntetést, lehet, hogy a XX. század kihívásaira adott költői válaszok kapták a díjat.

Mindez azokhoz a gondolatokhoz kapcsolódik, amelyek már a hatvanas években felmerültek, korántsem csak Lengyelországban, hanem elsősorban Nyugaton. Az egyik legkiválóbb angol kritikus, Alfred Alvarez például ezt úgy fogalmazta meg, hogy a lengyel költők – de tágabb értelemben azt is mondhatjuk, hogy a közép- és kelet-európai költők – történelmi körülményeik folytán tapasztalataikat olyan intenzíven élték meg, hogy képesek voltak ezt irodalmukban is megfogalmazni, s ezzel valami olyan különöset és érdekeset adtak a világnak, amire a nyugati vagy az amerikai írók nem voltak képesek. Persze tudom, hogy ez nem kielégítő magyarázat.

Jerzy Illg (a Na Glos című folyóirat szerkesztője): Úgy tűnik, mintha Ön itt valami „összeesküvésre” gyanakodna… Szerintem viszont jóval egyszerűbb a magyarázat – bár talán kicsit brutálisabb is –, ez pedig az, hogy a mi költészetünk valószínűleg egyszerűen jobb, nagyon jó. Ha ugyanis pillantást vetünk Európa irodalmi térképére, nekem úgy tűnik, hogy azokban az országokban, amelyeknek hagyományosan nagy a kulturális és irodalmi hatása, ma a költészet visszaszorulóban van. Gondolok itt a francia vagy a német költészetre… Én ugyan igazán nem vagyok kompetens ennek megítélésére, s nem is szeretném, ha ezt félreértene, de nekem úgy tűnik, hogy az említett országokban ma hiányoznak a nagy költőszemélyiségek. Ha csak Európát vesszük szemügyre, általában azt mondhatjuk, a legérdekesebb költészet ma Írországban és Lengyelországban születik, talán még Angliában is, és persze Amerikában, amely kétségtelenül nagyhatalom e téren, elsősorban talán azért, mert nagyon sok költőt hív meg egyetemeire, előadásokat tartani. Egyszerűen itt biztosítják a legjobb feltételeket.

Tadeusz Nyczek (kritikus): Milosz esetében nagyon sokat beszéltek a politikai körülményekről, amelyeknek minden bizonnyal hatásuk volt az akkori döntésre. Az a díj egy emigránsnak, egy szabad költőnek és egyben egy olyan embernek szólt, aki nagyon erősen kötődött a XX. századi, illetve a lengyel történelemhez. Szymborska viszont valószínűleg a költészet egyetemességének a szimbóluma, nevezetesen annak, hogy még a világnak ebben a részében is, amelyet oly erősen uraltak a politikai összefüggések, a háborúk, a szerencsétlenségek, képes volt szabad emberként élni. Úgy sikerült az egyik legegyetemesebb költővé válnia, hogy közben azért továbbra is kötődik Lengyelországhoz, a lengyel történelemhez és a lengyelséghez. Egyszóval lehetséges, hogy esetében erről van szó.

Beszélő: Tehát arról, hogy Szymborska soha nem kötődött a politikához, és soha nem politizált…

Tadeusz Nyczek: Közvetlenül valóban nem politizált… Míg Milosz életének megvolt a maga politikai része, addig Szymborskának csak pillanatai voltak, különösen kezdetben, amikor tízegynéhány évig a kommunista párt tagja volt. Persze más kérdés, hogy tekinthetjük-e ezt tényleges politikai szerepvállalásnak. De hogy kötődött a politikához – ahhoz, amit az irodalomban szocreálnak hívtak – arról az ötvenes évek elején megjelent első két kötete elég világosan tanúskodik.

Beszélő: Milyen verseket írt akkoriban Szymborska?

Tadeusz Nyczek: Talán érdemes itt megemlíteni elmaradt debütálását. Az ő 1952-ben megjelent debütáló kötete ugyanis valójában már második verseskötete volt. S ha az első kötete az 1940-es évek végén megjelent volna – márpedig ez, a háború után született verseit tartalmazó kötet nyomdakész volt – akkor az egy egészen más bemutatkozás len volna. Gyökeresen más. Mert azok egészen más versek voltak, egészen más témákról – főleg a háborúról –, s formailag nagyon erősen kötődtek például az avantgarde költészethez. Ez a kötete azonban nem jelent meg, mert jött a szocreál, s a cenzúra egészen egyszerűen nem engedte kinyomtatni. És ez a tény egy egészen más Szymborskát szült, olyat, aki publicisztikai verseket írt, politikai verseket, olyat, akinek a versei -nagyon erősen kötődtek a kommunista ideológiához. Formájukat tekintve ezek nagyon egyszerű versek, nem egy közülük érdekes, de nem nagyon léptek ki a szocreál szabta költői kánon keretei közül. Ez a kánon pedig mindenütt ugyanolyan volt: Csehszlovákiában, Magyarországon és Oroszországban… Az igazi, egyéni Szymborska csak az 1950-es évek közepén született meg, tehát akkor, amikor egész Kelet-Európában forradalmak robbantak ki, politika és formai értelemben is. Mert például az 1956-os magyarországi forradalom óriási sokkot váltott ki Lengyelországban, és nagyon sok írót inspirált úgynevezett lelki váltásra. És Szymborska ebben nem volt különleges kivétel, számára ez nagyon fontos és meghatározó élmény volt, olyan, amely valamilyen módon megváltoztatta a világszemléletét és irodalomszemléletét is…

Beszélő: Tudjuk, hogy Szymborska nem túl termékeny költő…

Marian Stala: Egyáltalán nem! Alkotói 50 éve alatt – hiszen első verse 1945 márciusában, rögtön a háború után, itt, a krakkói Dziennik Polskiban jelent meg – 252 verset írt. Azért tudom ilyen pontosan, mert ezt éppen nemrégiben számolta össze Stanislaw Balbus, Szymborska monográfusa. Ez tehát legfeljebb öt verset jelent évente, de lehet, hogy még ennél is kevesebbet. És valóban, Szymborska csak nagyon ritkán ad ki köteteket, s ezek is meglehetősen vékonyak, mindössze 20-22 verset tartalmaznak, sőt a legutóbbiban mindössze 18 verse jelent meg. De érdemes tudni azt is, hogy Szymborska azok közé a költők közé tartozik, akik nagy verseket írnak, és nem nagy köteteket. Ez azt jelenti, hogy az elmúlt húszegynéhány évben nem írt rossz vagy gyenge verset, nem írt érdektelent.

Tadeusz Nyczek: Persze sokkal többet írt, csak nem jelentette meg. Verseinek egy részét egyszerűen kidobja. Ez valószínűleg abból fakad, hogy a lírája nem tipikus líra, csak helyenként felel meg annak, amit a XX. században lírának szoktunk nevezni. Vagyis nem a belső élmények egyes szám első személyben való leírása, amit a lélek pszichológiájaként emlegetnek. A költészete egészen más, olyan, amelynek tradíciói elsősorban a XVIII. századi klasszicizmushoz nyúlnak vissza. Ezek inkább költői-filozófiai vitairatok, meghatározott témákról és problémákról, részletes aprólékossággal felépítve – gyakorlatilag minden egyes verse egy kis dráma. És a drámát nagyon pontosan kell felépíteni, ki kell dolgozni, így egy-egy ilyen vers megírása olykor hónapokig is eltarthat.

Beszélő: Ez azt jelenti, hogy eleve nem ír rosszat, vagy azt, hogy nem jelentet meg gyengébb verset?

Marian Stala: Erre nem tudok válaszolni. Lehet, hogy amelyiket gyengébbnek tartja, azt egyszerűen nem engedi a nyilvánosság elé. De megjegyzem, hogy az említett 252 vers nem tartalmazza azokat a versjátékokat, elsősorban limerickeket, melyek közül néhány legutóbb napvilágot látott, s amelyeket a barátainak szánt, s nem publikálásra. Nem tudom, hogy lesz-e kedve valaha publikálni őket, hiszen eddig egyetlen kötetében sem szerepeltek. Ezek a versjátékok, limerickek egyébként Szymborska másik arcát jelentik, hiszen míg megjelent alkotásaiban rendkívül komoly, szkeptikus, de legalábbis csalódott hangulatot mutat, addig ezek játékosak és vidámak, talán éppen azért, hogy megőrizze az egyensúlyt.

Beszélő: Bár Szymborska kevés verset írt, mégis igen sok nyelvre lefordították. Angolra, németre, csehre, svédre, és megjelent már magyarul is kötete. Önök szerint mekkora a szerepe a mostani Nobel-díjban?

Marian Stala: Szerintem alapvető, hiszen aligha valószínű, hogy a svéd akadémikusok közül bárki is olvasna lengyelül, tehát senki sem hiheti, hogy a svéd akadémia eredetiben ismerte meg Szymborska műveit. Azt hiszem, a svédek először németül, illetve angolul olvasták Szymborskát, s én a magam részéről első helyen a német fordításokat említeném meg, mivel valószínűleg ezek a legrégebbiek és – mint a hozzáértők mondják – a legkitűnőbbek. Ez egyetlen embernek köszönhető, nevezetesen Carl Dedeciusnak, Lengyelország nagy barátjának s számos lengyel költő és kritikus fordítójának. Ő már csaknem harminc éve fordítja Szymborskát. Jerzy Kwiatkowski, a sajnos már elhunyt kiváló lengyel kritikus és irodalomtörténész mondta egyszer, hogy Dedecius fordításai kongeniálisak, sőt nemegyszer jobban hangzanak, mint a lengyel eredeti. Tehát ha ezeket olvasták, az kétségtelenül nagy hatást tehetett. Ugyancsak megjelentek már korábban angol nyelvű fordítások is, közülük valószínűleg Stanislaw Baranczaknak és tanítványának, Clare Cavanagh-nak a fordításai a legjobbak. Svédországban Anders Bodegard fordítja néhány éve Szymborskát; ő a nyolcvanas években járt Lengyelországban, és megismerkedett sok mindenkivel. Közvetlenül az odaítélés után még arról is beszéltek néhányan, hogy ezt a Nobel-díjat Bodegard szerezte Szymborskának. S ha talán ez túlzás is, de teljesen világos, hogy a fordítónak óriási szerepe van az ilyen esetekben.

Tadeusz Nyczek: Ez nagyon furcsa történet, és azt hiszem, nem lehet csak a fordítókkal magyarázni. Szymborska költészete szerintem a legnemesebb irodalmi alkotás, költői alkotás, amelynek ráadásul van egyfajta kartéziánus tisztasága. Ez nagyon fontos dolog, hogy tudjuk, hogy miről beszélünk, és hogy amiről beszélünk, az érthető és pontos nyelven legyen megfogalmazva. És Szymborska esetében rendkívüli dolog történt, nevezetesen, hogy a róla szóló kritikák önmagukban – a kritika műfaján belül – a legjobbak közé tartoznak. Ez lehetővé teszi azt, hogy aki Szymborskát fordítja, minden tekintetben a legjobbat nyújtsa. Azt is mondhatnám, hogy Szymborska a legjobbat hozza ki fordítóiból. És verscinek kartéziánus átláthatósága, áttetszése valószínűleg valamennyi nyelven érthető.

Beszélő: Tudjuk, hogy Szymborska szinte megközelíthetetlen, hogy rendkívül ritkán lép a nyilvánosság elé… Vajon miért?

Marian Stala: Őszintén szólva, én nem nagyon tudok beszélni Szymborska nevében… Úgy fogalmaznék, hogy ő rendkívül zárkózott a médiával szemben, s elsősorban azért, mert nem szereti a tömegkultúrát, nem szereti, ha zajt csapnak – nemcsak körülötte, hanem általában az irodalom körül. Szerinte ugyanis komoly dolgokról csak viszonylag zárt körben lehet beszélni. Ugyanakkor viszont a privát életben rendkívül nyitott, tehát ha valaki olyan közel jutott hozzá, hogy beszélgethet vele, akkor már szó sincs semmiféle zárkózottságról. De rögtön hozzáteszem, hogy ez teljesen független a Nobel-díjtól vagy bármely más díjtól, ez mindig így volt. Ő mindig is nagyon ritkán jelent meg a nyilvánosság előtt, s különösen ritkán szerepelt szerzői esteken. Az elmúlt huszonöt évből igazából egyetlen szerzői estjére emlékszem – tévedhetek ugyan, de nem hiszem, hogy több lett volna –, tehát egyetlen, a nyolcvanas években tartott szerzői estjére emlékszem, s néhány szereplésére a Na Glos című hangos folyóirat keretében, amikor a cenzúra miatt nem lehetett nyomtatásban megjelenni. Ott néha szerepelt: felolvasott egy verset. De csak egy verset – semmi többet.

Jerzy Illg: Szymborska olyan ember, aki mindennél fontosabbnak tartja és jobban tiszteli a magánéletet, s idegen tőle minden olyan dolog, ami most a Nobel-díjjal rászakadt, gondolok elsősorban az ezzel együtt járó hivatalos kötelezettségekre. Nem véletlen, hogy a Stary Teatrban tiszteletére rendezett novemberi esten azt mondta: továbbra is arra fog törekedni, hogy csak egy személy maradjon, és minden eszközzel küzd majd az ellen, hogy személyiséget kreáljanak belőle. Ellent fog állni ennek, mert tudja, hogy amikor Mickiewiczből személyiség lett, a továbbiakban már egyetlen jó verset sem írt. Védekezni fog tehát a nyilatkozatok, interjúk és meghívások lavinája ellen, mindaz ellen, ami ezzel a díjjal alapvetően együtt jár, de amelynek ő valóban nem tud megfelelni, mert olyan ember, aki szűk baráti körében érzi legjobban magát. Egyébként eddig is kerülte a nyilvánosságot, az interjúkat, nem járul hozzá, hogy dokumentumfilmet készítsenek róla, mert úgy gondolta, hogy mondanivalója verseiben található meg, s aki meg akarja érteni, az a költeményekkel foglalkozzon, és ne az emberrel.

Beszélő: A Na Glos című irodalmi folyóirat legutóbbi száma teljes egészében Szymborskáról szól, s ezt a számot igen furcsa és meghökkentő kollázsok és rajzok illusztrálják…

Jerzy Illg: Ez az egyik kedvenc foglalatossága. Barátainak és ismerőseinek levelek helyett saját maga által készített játékos kártyákat küld. Havonta, illetve két-három hetente leül néhány napra, végiglapozza a régi újságokat, folyóiratokat, különböző vidám vagy érdekes képeket vág ki belőlük, és ezekhez különböző abszurd újságcímeket párosít. S ebből igen szép, szórakoztató, vidám és szürreális képek és kollázsok születnek, amiket később – esetleg egy-egy rövid üdvözlet, versike vagy limerick társaságában – elküld ismerőseinek, barátainak. A limerickírást egyébként szintén nagyon kedveli, így a november 18-i, tiszteletére rendezett esten, baráti köre éppen ezekből a limerickekből olvasott fel egy csokorra valót, a közönség nagy derültsége közepette.

• Kultúra