Hajdu István

Nyomtatóbarát változat

Talán már magam sem emlékszem, mikor adtam az én kedves közönségem érzékenyebb, s éppen ezért arra kiváltképp érdemes tagjainak életvezetési tanácsokat; mikor foglalkoztam is utoljára az életmód korszerű vagy talán inkább posztmodern utáni állapotának a praxisra vonatkoztatható sugallatai analízisével, melynek eredményeiből oly szívesen adományoztam át az arra szorulóknak némely apró, de megrágottan sem ízét vesztett morzsát.

És íme, most megint…

A magyar szerény. A magyar nem kevély, nem gőgösködik, nem hivalkodik, következésképpen nem dicsekszik. Nem tuszmákolja a világra eszének, tehetségének és ízlésének gyümölcseit, legyenek azok bármilyen vonzóak és ritkák, párjukat soha meg nem lelök, nem és nem, mert a magyar nem olyan.

Így van a művészettel is. Szereti, műveli, de nem beszél róla. Csak a szemével nézi, hogy abból, mármint a tekintetéből olvassa ki más is, mi szépet sikerült már megint megálmodnia és megalkotnia. Mert a magyar álmodik és alkot. De a magyar szemérmes. Távol áll tőle az exhibíció, mint ahogy ő is messzire fut attól: nem mutogatja ám magát. Sőt, nem mutogat semmit, s azokat sem szereti, akik olyan mutogatósak. Álmodjanak és alkossanak a magyarok, mondja a magyar, de ne mutogassanak nyilvánosan.

Gondviselőink – mert ők is magyarok – nemcsak hogy ugyanígy gondolkodnak (és igen sokat töprengenek érettünk), nemcsak szerények maguk is, de példamutatóan azok. Egyrészt belátják, hogy az álmodás és alkotás fontosabb, mint a magamutogatás, ezért nem kényszerítik az álmodót és alkotót (triviálisan, de közkeletűen a művészt), hogy mutogasson, nem veszik el tőle művét, nem „kommunizálják” el, de nem is szégyenítik meg azzal, hogy pénzet kínáljanak érte, nem ragadják el és ki az álmokat a kicsiny művész-zugolyok érzelem-humuszos mélyéről, nem, nem tesznek ilyet. Nem – és itten van a másrészt –, mert nem akarják elidegeníteni az álmodva alkotót Morpheus-adta kincsétől, nem kívánják madár vagy kutya sem látta sivár termekbe zárni az alkotásokat, hogy valami véletlen kószálok, gyanús egzisztenciák, sanda ólálkodók, perverzen meg- és eltévelyedettek tisztátalan tekintetének legyenek kiszolgáltatva a művi remekek. És nem bántják vezetőink, felelőseink az alkotót, a művészembert sem, nem zaklatják termékeny magányában, nem óhajtják kiráncigálni onnan, nem igyekszenek a közös munka mákonyával hódítani, kábítani senkit, hiszen tudják, a kollektivitás-kollektivizmus nem szül mást, csak rossz vért szül.

A magyar szerénysége, szemérme következetes, kitartó és éppen ezért megbízható, szinte építkezni vagy mérget venni lehet reája. De tudjuk, a magyar átka, tehát a magyar átok a széthúzás, mely ugyan csak szalmalángszerűleg szítódik olykor fölfele, de mégis, habár ténylegesen csak igen ritkán, de tagadhatatlanul benne van a nemzeti habitusban mint őstípuselem. Ennek lehetett – szomorú példaként – folyománya, hogy semmibe véve az áldott szemérmet, a hetvenes évek végén felizzott a kevély szeszély, s múzeumot, jó, ne takargassuk hibánkat, mondjuk ki: képtárat! emeltek, szerencsére csak vidéken, Szombathelyen, hál’ istennek, nem igazán szem előtt. De ne keseredjünk el, s ne essünk a pesszimizmus magyartalan vétkébe: az elmúlt hatvan évben ez csak egyetlenegyszer fordult elő, és biztosak lehetünk benne, hogy soha többé! És bár az örök elégedetleneknek, a kóros hivalkodóknak folyton-folyvást „helyeken” jár az eszük, s nem elégszenek meg semmivel (a kedvükért a türelmes magyar rendbe hozott sok-sok termet sok-sok házban, s nagyvonalúan szemet huny és szájat zár, ha exhibicionisták kezére kerülnek véletlenül a falak), a toleráns magaviselet, a szelíd szó mindent megold, s a zajosak majd csak leszoknak mentálisan nem higiénikus eszméik hangoztatásáról.

Mert a magyar nem francia, vagy német vagy nem tudom, micsoda. A francia meg a német, meg a többi önhitt és mutogatás és voyeur. Nemcsak építkezik folyton, évente valahol fölhúz egy új képtárat, mintha nem lenne neki elég, ami már van, de befészkeli magát az üres gyárépületekbe, csarnokokba, raktárakba, remízekbe meg mindenhova, s mutogat és mutatja magát. Kicibálja fészkeikből az alkotókat, álmodókat, nyilvánossá teszi őket, mintha már csak az hiányozna. Mintha nem lenne elég teher a szépen álmodóknak már az is, hogy vannak, hiszen áldott tehetségük aberrált nyűgét épp elég elviselni szegényeknek egyedül is, miért kell őket még másnak is látnia, nekik pedig a másikat, hiszen segíteni magukon sem tudnak, hát még amazon. Bizony, ilyenek azok ott, de ez szerencsére errefelé nem jön divatba. Itten nem lesznek szíre-szóra közös műteremmé az elhagyott iparépületek, múzeummá a pályaudvarok, kiállítóhellyé a csarnokok, s a szombathelyi képtár, vagy szégyenszemre a fővárosban kivagyiskodva illetlenkedő Tölgyfa Galéria és a Tűzoltó utcai tér nem marad más, mint a magyartalanságra figyelmeztető szomorú példa, mementója a gőgnek, intő jel: eddig, s ne tovább!

És ha, csak a Jóisten tudja miért, esetleg mégis, valami módon úgy adódna, hogy a széthúzás eszméje ismét éket verne közénk, akkor viselkedésünk csakis a szerényen meghitt öntapintat, az autopszicho-homeopathia zofort-elnéző önbelemélyedésének jegyében képzelhető el, talán úgy, vagy inkább éppenséggel úgy, mint amint mostan a Fővárosi Önkormányzat viseli magát mélységes szégyenében, minekutána – talán valamifajta szekértáborozásos magaveresége folytán behódolva a csinálhat-mindenki-amit-akar avítt-anarchista eszmeiségének – a napokban megszavazta, hogy a IX. kerületi Liliom utcában egynémely odahagyott transzformátorházat megkaparinthasson ama bizonyos Kortárs Művészeti Központ, melyről még soha senki sem hallott, s ehhez segédkezet (pontosabban 64 millió forintot) nyújtott, ám végzetes restellenivalóját néma és teljes csendbe burkolta olyaténképpen, hogy a szomorú és nemtelen tényt kizárólag a tucatnyi hirdetési újság egyikének zűrzavarába rejtett hírdorombján zümmögte el.

A fővárosiak tudják tehát: a szemérmen nyílt rés szeméremre int, s a voyeur mifelénk csak sötétben tapogatózik.

• Kultúra