Galántai Zoltán

Nyomtatóbarát változat

„Többé nem tartható fenn az a régi descartes-i nézet, mely szerint a természetet tökéletes rejtekhelyről figyelhetjük meg, ... egy ornitológus módjára. Megszakíthatatlan kapcsolat van a megfigyelő és a megfigyelt dolog között. John A. Wheeler, a kiemelkedő amerikai fizikus, aki hosszú ideig Bohr munkatársa volt, felvetette, hogy ... »Lehet, hogy a világegyetem kialakulásához megfigyelők kellenek.«

Egyesek szerint bármilyen információtároló eszköz megfelel [mint megfigyelő], ám mások, jelesül a Nobel-díjas Wigner Jenő, úgy vélték, hogy az önvizsgálatra képes emberi tudatra van szükség.”
(John D. Barlow: A fizika világképe)

A SimEarth nevű, az 1990-es évek elején elterjedt számítógépes játékban számos paraméter[1] beállításával lehet egy modellbolygó fejlődését befolyásolni, és ha eléggé ügyesek vagyunk, akkor egy idő múlva megjelenhet a felszínén az élet. Erre a szintre persze nem is olyan egyszerű eljutni; és annak is nagy a valószínűsége, hogy valamelyik értéket rosszul adjuk meg, és előbb-utóbb ismét kihalttá válik a bolygó.

De azért ez sem törvényszerű.

Választhatunk ugyanis, hogy milyenek legyenek a kiindulási feltételek, és amennyiben a Gaia-hipotézis mellett döntünk, úgy egy könnyen kezelhető, stabil rendszert kapunk, amit igazán nem egyszerű kizökkenteni és katasztrófába sodorni. Ha például felmelegszik a bolygó, akkor elkezd nőni a biomassza mennyisége, és ez csökkenteni fogja a széndioxid szintjét, illetve ezen keresztül a hőmérsékletet is. És éppen ez az állandó visszacsatolást biztosító, kiegyensúlyozó hatás volna a lényege a természettudós James Lovelock által (a biológus Lynn Margulis közreműködésével) kidolgozott Gaia-hipotézisnek is.[2]

Modellföldek

Lovelock a 60-as években egy, a marsi élet nyomait kereső tudományos programban vett részt, és eközben arra a következtetésre jutott, hogy amennyiben valaki kívülről szemlélné a Naprendszert, akkor biztos, hogy azonnal feltűnne neki a különbség a Föld, valamint az összes többi bolygó között. Az előbbi ugyanis élő, míg a többiek halottak; az előbbinek ugyanis van légköre, míg a többinek nincsen. Lovelock számára legalábbis megengedhetőnek látszott az a feltételezés, hogy két, ennyire különleges jelenség nem fordul elő véletlenül. „Eredményeink meggyőztek minket arról – írja –, hogy a teljesen valószínűtlen földi légkör egyetlen lehetséges magyarázata a nap mint nap ismétlődő, felszínről eredő hatás, amit maga az élet idéz elő. Az entrópia jelentős csökkenése (vagy ahogyan a vegyész mondaná, a légköri gázok közötti tartós egyensúlyhiány fennmaradása) önmagában is az élettevékenység egyértelmű bizonyítéka.”

Ez azonban csak az első lépés volt a Gaia-hipotézis felé. Bármennyire is újszerű volt ugyanis az az elképzelés, hogy az élő és az élettelen rendszerek kölcsönhatásban vannak egymással (és az élet alapvető szerepet játszhat olyan, mindeddig kizárólag a földtudományokhoz sorolt területeken is, mint a légkör kialakulása), ha Lovelock megáll ezen a ponton, akkor ma legfeljebb egy szűkebb szakmai kör ismerné a nevét. Ő azonban hamarosan arra a következtetésre jutott, hogy „a Föld teljes élővilága, a bálnáktól a vírusokig, a tölgyfáktól a moszatokig olyan közös élő egységnek fogható fel, amely képes a Föld légkörét az általános szükségleteihez igazítani, lehetőségei és hatalma ugyanakkor messze meghaladja az alkotórészekét.” Erre pedig az volna a végső bizonyíték, hogy a Földön az utóbbi három és fél milliárd évben uralkodó körülmények túlságosan is valószínűtlenek ahhoz, hogy véletlenül jöjjenek létre: túlságosan is szembeötlő módon igazodnak az élet mindenkori igényeihez. „Az, hogy a dolog véletlenül alakult így, éppoly valószínűtlen, mint karcolás nélkül megúszni a vezetést csúcsforgalomban, bekötött szemmel.”

Ez a valószínűségen alapuló érvelés első hallásra talán valóban meggyőzőnek tűnhet, úgyhogy érdemes egy kissé alaposabban is körüljárni, mielőtt visszatérünk magára a Gaia-hipotézisre. Már csak azért is, mert amennyiben kiderül, hogy mégsem igaz, és nem kell holmi „közös, élő egység”-eknek ha nem is céltudatos, de legalábbis „célkövető”[3] viselkedését feltételeznünk ahhoz, hogy megmagyarázzuk, miért olyan a Föld élővilága, amilyen, akkor Lovelock elmélete is ugyancsak ingataggá válik.

Természeti teológia és emberi értelem

Amikor William Whewell az 1830-as években Darwin rosszallását kivívva azt állította, hogy abban is a Teremtő gondoskodása érhető tetten, hogy az éjszaka hossza ilyen pontosan igazodik az ember alvási idejéhez, akkor valójában csupán az ún. „természeti teológia” érveit visszhangozta. William Paley tiszteletes már 1802-ben úgy gondolta, hogy a természet alkotásainak tökéletességéből szükségképpen valamiféle Teremtő létére is következtetnünk kell. Elvégre ha egy órát találunk a sivatagban, akkor abból mindannyiunk számára nyilvánvaló, hogy ez nem jöhetett létre véletlenül, és léteznie kell valamiféle, a bonyolult mechanizmust létrehozó Mennyei írásnak is.[4] Mennyivel igazabbnak kell hát ennek lennie az élővilág végtelenül összetett konstrukcióinak esetében – hiszen ott van például a látás céljaira „kialakított” emberi szem.

Paleynek azonban nem volt igaza. „A szem bizonyos sajátosságai nem csupán esetlegesek, hanem egyenesen akadályozzák is a működését”, olvashatjuk egy modern evolúcióbiológiai könyvben, és a tökéletlenség magyarázata abban keresendő, hogy a természetes szelekció nem tökéletes, hanem működőképes alkotásokat „hoz létre”, és eközben az előrelátásnak a nyoma sincsen benne.

És miért is volna: kényelmes ugyan megszemélyesített kifejezéseket használni vele kapcsolatban, az evolúció azonban egyáltalán nem előrelátó vagy célratörő, hiszen Paley feltételezett óratervező Istenével ellentétben nincsenek szándékai vagy céljai: nem akar bármit is létrehozni. Ráadásul ami bizonyos körülmények között működőképesnek bizonyul, az még akkor is el fog terjedni, ha a következő lépésben az adott faj kihalását okozza majd.

Paleytől persze hiba volna elvárni, hogy a csak jóval utána színre lépő evolúciós elmélet eredményeit vegye figyelembe. Whewell példája pedig talán kirívónak tűnik, ám valójában – Paley tanaival összhangban – annyit állít csupán, hogy az egész világmindenség (ezen belül pedig a Naprendszer és a Föld, illetve a Földet jellemző tengelyforgási idő is) az ember megalkotása és kiszolgálása érdekében jött létre.

És ha a fentebbi érvelés ma elfogadhatatlan is, abban azért nem találnánk semmi kivetnivalót, hogy az ember létéből bizonyos, a világmindenség egészével kapcsolatos következtetéseket lehet levonni. Kijelenthetjük például azt, hogy egy olyan hely, ahol megjelenik az értelem, meglehetősen bonyolult kell legyen.[5]

A Robert Dicke nevéhez fűződő, ún. gyenge antropikus elv pedig azt állítja, hogy létezhetnek olyan típusú világmindenségek, amiket lehetetlen volna megfigyelnünk, mivel az értelmes megfigyelők létrejöttét lehetetlenné tevő körülmények uralkodnak bennük. És innét már nem is olyan nehéz az erős antropikus elvet megfogalmazó Brandon Carterrel együtt arra a következtetésre jutni, hogy egyszerűen túlságosan sok „véletlent” kellene a világegyetemben megjelenő élet kialakulásához feltételeznünk. Egyszerűen túlságosan valószínűtlen, hogy a véletlenek ilyen hihetetlenül bonyolult láncolata vezessen el az értelem létrejöttéhez, és ennek megfelelően[6] kijelenthetjük, hogy „a világegyetemnek megfigyelőket kell létrehoznia történelmének valamelyik szakaszában”.

Gaia és a természetes szelekció

Még akkor sem kell azonban azt gondolnunk, hogy az embernek kitüntetett helye van a világmindenségben, ha elfogadjuk az erős antropikus elvet. Abból ugyanis, hogy (feltételezésünk szerint) szükségképpen megjelenik az értelem, még mindig nem következik, hogy ennek az értelemnek a kedvéért létezne az univerzum is.[7]

És erősen úgy tűnik, hogy ezt a megállapítást bátran általánosíthatjuk.

Vagyis amikor azt kérdezzük, hogy a Föld (az élettelen bolygókkal ellentétben) miként képes egy, az egyensúlyi állapottól nagyon távoli helyzetben évmilliárdokon keresztül megmaradni, akkor a Lovelock-féle válasz egyáltalán nem biztos, hogy helyes, sőt. A természet ugyanis nem törekszik sem arra, hogy értelmes lényekkel népesítse be az univerzumot, sem pedig arra, hogy egy Gaia nevű szuperorganizmus közreműködésével fenntartsa a földi életet. Lovelock ugyan hangoztathatja, hogy a földi körülmények mindig is milyen elképzelhetetlenül előnyösek voltak az élet számára, de ha az emberi alvás és az éjszaka hosszának esetében sem arról volt szó, hogy az éjszakák az ember kedvéért lennének meghatározott hosszúságúak, akkor ugyanez lehet a helyzet most is, és ugyanezzel az erővel az élet is alkalmazkodhatott a mindenkori körülményekhez. És ez nemcsak egyszerűbb és az evolúcióelmélettel inkább összhangban lévő megközelítés, de egyben feleslegessé teszi Gaia létezésének feltételezését is. Nincsen rá szükségünk ahhoz, hogy érthetővé váljon az élet története, és ez már csak azért is előnyös, mivel Gaia létének feltételezése komoly problémákhoz vezethet.

Lovelock ugyan azt mondja, hogy „Esetenként nehéz volt túlzó körülírás nélkül elkerülni, hogy Gaiáról mint élőlényről beszéljünk. Ezt csupán annyira kell komolyan venni, mit amikor egy hajót a rajta utazók nőneműnek tekintenek, mintegy annak elismerésképpen, hogy még a fa- és fémdarabok is... rendelkezhetnek sajátos közös egyéniséggel, amely jóval több az alkotórészek egyszerű összességénél”, ám ha ez így volna is, akkor is kérdéses, hogy miként jött létre ez az alkotórészeinek összességénél jóval többnek tekintendő Gaia.

Mert hogy evolúció révén nem, az biztos. Az evolúcióbiológus Richard Dawkins szerint vitathatatlan, hogy a Földön sokkal több az oxigén, mint a halott bolygókon, tehát idáig minden rendben is van. A gondok akkor kezdődnek, amikor Lovelock „a növények oxigéntermelését a Föld-szervezet vagy... Gaia alkalmazkodásaként fogja fel”. A Gaia-hipotézis szerint a növények nem azért termelnek oxigént, mert az evolúció során így alakult (és mert a túlélést tekintve ez a legelőnyösebb a számukra), hanem azért, mert ez volt előnyös a földi élet mint olyan szempontjából is. Mondhatni, önfeláldozó módon, a saját érdekeiket háttérbe szorítva és az egész földi élővilág érdekében cselekszenek.

Ami viszont alapvetően hibás az evolúcióbiológia felől nézve. Ha ugyanis abból indulunk ki, hogy a növények Gaia részeként, a „bioszféra egészének érdekében” termelnek oxigént, akkor egy, a köz érdekében végzett munka költségeit magának megtakarító mutáns növény előnybe fog kerülni a többivel szemben.[8] Tehát gyorsan elszaporodna a közösségi szellemmel jobban megáldott társaihoz képest, és ezzel az egész Föld érdekében végzett együttműködés rövid korszaka le is zárulna, mert a közösségi szellemet hordozó gének egyszerűen kiszorulnának.

Amennyiben tehát feltételezzük, hogy az élet tartós fennmaradásához ilyen, sőt, (más fajok bevonásával) magasabb szintű összefogásra volna szükség,[9] akkor ez a modell nyilvánvalóan nem működőképes, mivel a genetikai mutációk következtében előbb-utóbb szükségszerűen felbukkanó „csalók” hamarosan katasztrófába sodornák a bolygót, és nemsokára ez is ugyanolyan halottá válna, amilyen például a Mars.

Tehát az együttműködésen alapuló Gaia-hipotézis végső soron önellentmondáshoz vezet: amennyiben ennek kellene biztosítania az élet fennmaradását, úgy a Föld már régóta kihalt sivatag lenne. A gyenge antropikus elv szellemében, némiképp ironikusan akár azt is állíthatnánk, hogy az az egyszerű tény, hogy kétségbe tudjuk vonni a Gaia-hipotézis jogosságát, már önmagában is a mi igazunkat bizonyítja. Amennyiben ugyanis mégis Lovelock látná helyesen a dolgot, a földi bioszféra már régen összeomlott volna, és most nem lenne senki, aki erről elmélkedjen. Lovelock csak azért tudta megfogalmazni a Gaia-hipotézist, mert az lényegét tekintve nem igaz.[10]

Utóvédharcok Darwin ellen

Lovelock nem véletlenül jelenti ki második, Gaiáról szóló könyvében, hogy „immár eljutottunk a darwini látomás végső határaiig”. Amennyiben ugyanis nem kívánunk egy felsőbb erőt, egy afféle istenséget bevezetni, aki a természeti törvényektől függetlenül, mintegy saját akaratából teremtené meg a Föld önszabályozó mechanizmusát, akkor gyakorlatilag megoldhatatlan nehézségekkel kell szembenéznünk.

A evolúcióelmélet szerint ugyanis Gaiával kapcsolatban nincsen értelme „fejlődésről” és „alkalmazkodásról” beszélni.

Az evolúcióelmélet ugyanis a körülményekhez való mind tökéletesebb alkalmazkodás érdekében egymást váltó generációkat kívánna meg: olyan populációkat, ahol a gyengék elhullanak, és a csak legsikeresebbek adják tovább a génjeiket[11] a következő nemzedéknek. Dawkins szerint ennek megvalósulásához „egy sor rivális Gaiának kellene léteznie... [de még] ez... sem elegendő a bolygók alkalmazkodásának olyan típusú evolúciójához, amilyet Lovelock feltételez. Mindehhez ugyanis még valamiféle reprodukciót is fel kellene tételeznünk, amelynek a révén a sikeres bolygók újabb bolygókon hintik el életformájuk kópiáit.”

Lovelock korábban azt állította, hogy a Dawkins-féle csaló növények talán azért nem jelennek meg közös erővel a Föld ökoszisztémájának fenntartására törekvő élőlények között, mert létezik egy olyan, Gaiától származó szabályozási módszer, „ami gondoskodik arról, hogy a csalók sose kerülhessenek túlsúlyba” – ami persze tökéletesen tudománytalan érv, hiszen ezt a logikát követve tényleg bármilyen kérdésre válaszolhatjuk azt, hogy „mert Gaia gondoskodik róla”. A jelek szerint akkor is hasonlóan elfogadhatatlan „megoldásokra” volna szükségünk, ha Gaiát kapcsolatba akarnánk hozni az evolúcióval.

A valószínűtlenség kalandja

A molekuláris biológiával foglalkozó W. Ford Doolittle, Dawkins mellett a Gaia-hipotézis másik fő kritikusa, abból indult ki, hogy Lovelocknak tökéletesen igaza van, amikor azt állítja, hogy az élet véletlenszerű (és legalább az öntudat megjelenéséig tartó) fejlődése legalább olyan valószínűtlen, mintha bekötött szemmel vezetve egyetlen karcolás nélkül úsznánk meg a csúcsforgalmat. Csak éppen itt az a kérdés, hogy valójában hogyan is értelmezzük a valószínűséget.[12]

Semmi okunk nincs ugyanis feltételezni, hogy az élet nem indult fejlődésnek számtalan más bolygón, hogy aztán eltűnjön, mielőtt létrejöhettek volna az első értelmes teremtmények. Ha megfelelően nagy számú égitesten kezdődött el ugyanez a folyamat, akkor akár még arra is lehet esélyünk, hogy az egyiken hosszú időn át fennmaradjon, miként annak is van bizonyos valószínűsége, hogy ha évmilliókon vagy évmilliárdokon át újabb és újabb bekötött szemű vezetőket indítunk útnak, akkor az egyik végül majd koccanás nélkül vergődik keresztül minden akadályon. És amennyiben nem tud róla, hogy előtte már hányan vágtak neki, akkor nyugodtan gondolhatja azt, hogy valami felsőbb hatalom (Gaia vagy éppenséggel az Isten) fogta a kormánykereket, és gondoskodott róla, hogy ne essen bántódása.

Eközben persze (ismét csak az antropikus elveknek megfelelően) még abban is biztosak lehetünk, hogy egy értelemhordozó bolygónak a rajta élők szemében Gaia-szerűnek kell látszania – elvégre kizárólag ott jelenhetnek egy feltételezett szuperorganizmus létéről tűnődő megfigyelők, ahol a körülmények szélsőségesen kedvezőek. És ha már egyszer párhuzamokat vonunk a Gaia-hipotézis és bizonyos kozmológiai feltételezések között, akkor azért azt se felejtsük el, zárja le a gondolatmenetet Doolittle, hogy noha az élet megjelenése nagymértékben függ az univerzum bizonyos fizikai paramétereitől, ez még közelről sem jelenti, hogy a dolog kölcsönös. Hiba lenne azt állítani, hogy az élet is hatással volna a világ különböző fizikai paramétereire, és az önmaga számára kedvező irányba változtatja meg őket.

Lovelock elméletének hívei erre valószínűleg azt mondanák, hogy bármennyire is igaza van Doolittle-nek abban, hogy mindenképpen Gaia-szerűnek kell látnunk a Földet,[13] ezzel még mindig nem zártuk ki azt a lehetőséget, hogy mégiscsak többről legyen itt szó holmi feltételezéseknél,[14] és Gaia nem csupán létezhet, de létezik is.

És az megint más kérdés, hogy mi értelme volna egy ilyen teljesen felesleges, sőt, nem csupán felesleges és valószínűtlen, ám az evolúciónak is ellentmondó teremtmény létezését feltételeznünk.[15]

Margarétavilág

Lovelock a kritikákra adandó válaszként végül kidolgozta azt a számítógépes „Daisyworld” modellt,[16] ahol fekete és fehér margaréták éltek egymás mellett, hogy a napsugárzás növekedésével a világosabbak terjedjenek el, csökkenésével pedig a sötétebbek, és ezáltal nagyjából egyenletes hőmérsékleten tartsák a bolygót. Ez a margarétavilág azonban legfeljebb azt igazolta, hogy az eddigiekkel összhangban valóban elképzelhetők olyan helyzetek (miként ezt egyébként a földi élet fennmaradása is mutatja), amikor egy rendszer a körülmények megváltozásának hatására sem omlik össze. Ám ha eltekintünk is attól, hogy legalábbis vitatható, milyen mértékben lehet egy ilyen végtelenül egyszerű modell eredményeit a földi ökoszisztéma végtelen bonyolultságú, milliónyi fajt magában foglaló rendszerére alkalmazni, a Daisyworld a legfontosabb kérdésekre akkor sem kínál megoldást.

Kezdjük talán azzal, hogy a „csalók” problémája itt fel sem merülhet, és ezzel összhangban szó sem lehet a rendszernek a köz érdekében kifejtett tevékenységéről. A különböző virágok az időjárás szeszélyeinek engedelmeskedve hol előretörnek, hol pedig háttérbe szorulnak, de bár az eredmény viszonylag egyenletes hőmérséklet, ez mindennek nevezhető, csak időjárás-szabályozásnak vagy a környezet aktív befolyásolásának nem.

Ráadásul azt sem igen lehet elképzelni, hogy egy így működő mechanizmus képes volna bármilyen értelemben „alkalmazkodni” az évmilliárdok folyamán állandóan változó körülményekhez, hiszen ez esetben nincsen is mire vonatkoztatni az evolúció fogalmát. Abból, hogy az erőteljesebb napsugárzás hatására a fekete virágú növények inkább elpusztulnak, mint a fehérek, nem következik semmi.

Ha mármost a margarétavilág eredményeit mégis a valóságra alkalmazzuk, akkor legfeljebb azzal a feltételezéssel játszhatunk el, mely szerint amennyiben mégis hihetetlenül hosszú időn keresztül fennmarad a Lovelock által Gaiának nevezett jelenség, akkor azt nem az evolúció, hanem a véletlenek egymásutánja „működteti”. Ezek szerint kizárólag a véletlennek köszönhető, ha az élet számára mindvégig kedvezőek a körülmények. Úgyhogy számomra már egyetlen kérdés marad csupán, nevezetesen az, hogy miért beszélnék Gaiáról ott, ahol egyfelől egymást követő, teljesen véletlenszerű, ám (kizárólag a sors szeszélye folytán) a Földre nézve nem végzetes események egymásutánját látom, másfelől pedig az élővilág folyamatos evolúcióját és alkalmazkodási kísérleteit, de nyoma sincsen akár egy szuperorganizmusnak, akár valami olyan jelenségnek, amit érdemes lenne saját névvel felruházni.

Nos, mindent egybevetve nincsen rá semmiféle okom, hogy ezt tegyem.

Jegyzetek

[1] Mint amilyen a széljárások, a hőmérséklet-változás, a vulkánkitörések, sőt, a magmaáramlások is.

[2] Lovelock mostanában már nem mint hipotézist, hanem mint elméletet emlegeti, de legalábbis megoszlanak a vélemények azzal kapcsolatban, hogy indokolt-e itt elméletről beszélni.

[3] Lovelock kifejezése a túlságosan is teleologikus „célszerű viselkedés” helyett.

[4] Ez a fajta, isten létének bizonyítékaként használt órahasonlat egyébként egészen Nicolaus Oresmusig vezethető vissza.

[5] Sőt, egyes kozmológusok azt is ki szokták jelenteni, hogy a világegyetem szükségképpen túlságosan bonyolult ahhoz, hogy teljes mélységében megérthessük. Ha nem volna ilyen mérhetetlenül összetett, akkor nem alakulhatott volna ki benne a megfigyelésekre képes, értelmes élet.

[6] John D. Barlow szavaival élve.

[7] Miként azt sem lehetne állítani, hogy a világmindenség, mondjuk, a gravitációs törvény vagy a benne található csillagok kedvéért létezik.

[8] Logikailag persze nem zárható ki az az eset, amikor a „köz-” és a „magánérdekek” egybeesnek, erre azonban Dawkins azt válaszolja, hogy „Nem érdemes itt azt az ellenérvet felhozni, hogy az oxigéntermelés nem szükségképpen jár költségekkel; ha nincsenek költségei, a növények oxigéntermelésének legkézenfekvőbb magyarázata az lehet, amit a tudomány egyébként is elfogad: az oxigén olyan folyamat mellékterméke, amelyet a növények saját önös érdekükben visznek végbe.”

[9] További kérdés, hogy miként kommunikálnának egymással a különböző fajok az együttműködés érdekében, és hogy az abszurdumig vigyük a dolgot, a nyúlnak a köz érdekében fel kell-e falatnia magát a rókával. A Gaia-hipotézis ilyen, együttműködésen alapuló modellje ugyanis mintha azt sugallná, hogy szegény tapsifülesnek is tudnia kell, hogy hol a helye a természet nagy körforgásában, és még inkább azt, hogy hol van a táplálkozási láncban. És ha ez tényleg képtelenség, és azt akarjuk állítani, hogy míg vannak bizonyos, Gaia érdekében végzett tevékenységek, és vannak „önös célúak”, akkor meg az lesz a kérdés, hogy hol a határ a kettő között. Nyilvánvalóan ökológiai katasztrófához vezetne, ha a rókák éhen pusztulnának, mert nem érnék utol a nyulakat, ebből viszont nem következik, hogy a nyulak a közös cél érdekében dobják oda magukat.

[10] Lovelock persze megpróbálta kivédeni a „csalók” feltűnését, erről lásd alább.

[11] A gének fogalmát a lehető legáltalánosabban használva itt.

[12] És itt megint hivatkozhatnánk Whewellre, aki abból indult ki, hogy milyen végtelenül valószínűtlen volna, ha az emberi alvás meg az éjszaka hossza véletlenül esnének egybe.

[13] Hiszen meglepően hosszú ideje és meglepően valószínűtlen módon van jelen a felszínén az élet.

[14] Doolittle ezt tényleg nem zárta ki, csupán annyit állított, hogy mindenképpen úgy kell látnunk, mintha.

[15] A jelenlegi tudományos paradigma mindenesetre határozottan nem szereti a fölösleges elemek bevezetését.

[16] Ami a cikk elején már említett SimEarth alapjául is szolgált.

• Kultúra