Galántai Zoltán

Nyomtatóbarát változat

„…kérem, jól jegyezze meg, hogy természetünktől fogva mindannyian arra a bizonyos athéni bolondra hasonlítunk… aki azt vette a fejébe, hogy az összes Pireuszban horgonyzó hajó az övé. A mi rögeszménk pedig nem egyéb, mint hogy az egész természet kivétel nélkül a mi céljainkat szolgálja. És ha megkérdezzük filozófusainkat, mire szolgál ez a számtalan állócsillag, amikor feleannyi is elég volna, akkor higgadtan azt felelnék: arra, hogy szemünket gyönyörködtessék.”
(Bernard le Bovier de Fontenelle: Beszélgetések a világok sokaságáról)

1950-ben Enrico Fermi, az első atommáglya megépítője egy, a Los Alamos Nemzeti Laboratóriumban elköltött ebéd során állítólag azt kérdezte: „De hol vannak a többiek?” Ami alatt nyilvánvalóan azt értette, hogy hol vannak a földönkívüliek, akik már minden bizonnyal felkeresték volna a Földet, amennyiben léteznének, és eközben implicit módon két feltételezéssel is élt. Az egyik szerint rajtunk kívül más (hozzánk minden bizonnyal nagymértékben hasonló) értelmes lényeknek is létezniük kellene a világmindenségben; a másik szerint pedig ha nincsenek itt, akkor nincsenek is. Mivel a tudományos álláspont szerint – ellentétben a nyilvánvalóan áltudományos módszerekkel dolgozó Däniken és a hozzá hasonlók állításaival – bolygónkat még nem keresték fel földönkívüliek (és jeleket sem fogtunk), a továbbiakban kiindulási pontként azt tételezzük fel, hogy a kapcsolatfelvétel mindmáig semmilyen formában nem történt meg.

A Fermi-paradoxon

A kérdés később „Fermi-paradoxon” néven vált közismertté, és már az elnevezés is azt sugallta, hogy ugyanúgy feloldásra váró ellentét van az ismert természeti törvényekből következő feltételezések (a rajtunk kívül létező civilizációk) és a valóság (vagyis a többi értelmes faj hiánya) között, miként például zavarba ejtően ellentmondani látszott a valóságnak az az 1826-ban megfogalmazott ún. Olbers-paradoxon is, mely szerint ha a világmindenség végtelen és statikus, és egyenletesen töltik ki a csillagok (ahogyan akkoriban a newtoni modell alapján feltételezték), akkor „a csillagok összesített fényerejének éjjel is világossá kellene tennie a teljes égboltot” – írja Almár Iván legújabb, a földönkívüliek kutatásáról szóló könyvében (A SETI szépsége, 1999).

Az Olbers-paradoxon már csak azért is érdekes, mert ez alapján következtetni lehetett rá, hogy a newtoni modellben szereplő feltételezések közül legalább egy nem igaz: vagy nem végtelen a világmindenség, vagy nem statikus, vagy nem egyenletesen töltik ki a csillagok. A ma legelterjedtebben elfogadott modell szerint egyébként egyik feltétel sem teljesül. Vagyis „ebből az egyszerű, lokális megfigyelésből következtetni lehet az univerzum szerkezetére és történetére”. Miért ne lehetne a Fermi-paradoxonból kiindulva hasonlóképpen következtetéseket levonni az univerzum szerkezetével, illetve a benne uralkodó törvényekkel kapcsolatban is? Hiszen ez esetben is megfogalmazhatjuk azokat – az idegenek jelenlétének hiányából mint lokális megfigyelésből következő – feltételeket, melyek közül legalább egy nem igaz.

Ezek az állítások a következők lennének: vagy nem gondolhatjuk úgy, hogy mostanra számos technikai civilizáció jött létre a Tejútrendszerben is; vagy nem igaz, hogy jelentős részük képes a csillagközi utazásra; vagy nem igaz, hogy nincsen olyan természeti vagy társadalmi jelenség, amely meggátolná az „űrgyarmatosítási hullámot”.

Vegyük tehát sorra a lehetőségeket.

Az átlagossági elv

Pontos számítások léteznek arra vonatkozóan, hogy a technikai civilizációknak mekkora átlagos élettartam mellett elvileg milyen távol kell elhelyezkedniük egymástól ahhoz, hogy felvehessék a kapcsolatot. Arthur C. Clarke például úgy véli, hogy 2070 körül már képesek leszünk a fénysebességet megközelítő sebességgel haladni, és kb. 2100-ra találkozunk a földönkívüliekkel. Vagyis, mondja I. Sz. Sklovszkij, a földönkívüliek kutatásáról szóló, minden bizonnyal első könyv szerzője, „ez azt jelenti, hogy ez utóbbiak [a földönkívüliek] nincsenek tőlünk 20 fényévnél nagyobb távolságra”. A „kellően” nagy számú technikai civilizáció létezésének taglalásakor tulajdonképpen az ún. átlagossági elvből szokás kiindulni, mely szerint egy átlagcsillag körül keringő átlagbolygón élünk, miközben a Tejútrendszerünk is csupán egy átlagos galaxis, és így semmi okunk nincsen feltételezni, hogy másutt ne fordulhatnának elő az élet, sőt az értelmes élet kialakulására hasonlóképpen alkalmas körülmények. Szintén az átlagossági elvből egyébként az is következik, hogy vannak nálunk idősebb civilizációk is (elvégre mi átlagos életkorúak vagyunk: sem nem túl fiatalok, sem nem túl öregek), és így már bőven lett volna idejük felkeresni minket. A következetesen végigvitt átlagossági elv értelmében azt sem volna okunk feltételezni, hogy az értelmes élet nagyon ritka jelenség, és az idősebbek azért nem látogattak még meg minket, mert a világmindenség méreteihez képest elenyészően kevesen vannak. Ennek a felfogásnak a képviselői arra szoktak hivatkozni, hogy tulajdonképpen annak a „kopernikuszi fordulatnak” a továbbviteléről és teljes általánosításáról van itt szó, amely szerint nem a világmindenség középpontjában, tehát nem kitüntetett helyen élünk. Ami első hallásra tökéletesen védhető álláspontnak tűnhet, hiszen semmi nem szól amellett, hogy ne lenne így.

A XVII. század elejétől elterjedő, új fizika a korábbi, arisztoteliánus felfogással ellentétben azt állította, hogy a világ nem oszlik két alapvető részre, és nem érvényesek különböző törvények a Hold alatti, illetve a Hold feletti világra. Némiképpen egyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy a korábbi fizika szerint a Hold alatti világra az egyenes vonalú, nem örökké tartó mozgás és a romlandóság jellemző, míg a Hold felettire az örökkévaló, körpályán történő mozgás és a romolhatatlanság. Mindebből már egyenesen következett, hogy az égi és a földi törvények is ugyanazok. (Egészen pontosan: a földi fizika törvényei írják le az égitestek mozgásait is, nem pedig fordítva.) Vagyis a bolygók lényegében ugyanolyan égitestek, mint a Föld, és innét már nagyon könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy akkor nem csupán hegyek, tengerek stb. találhatóak rajtuk, de hozzánk hasonló értelmes lények is. Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy az átlagossági elv a világmindenség feltételezett fizikai homogenitását és izotrópiáját vetíti ki az értelmes élet kérdésére (ebben az esetben a homogenitás azt jelenti, hogy mindenütt ugyanazok az elemek találhatók meg, mint például a Naprendszerben; az izotrópia pedig azt, hogy a fizikai törvények számára nincsen kitüntetett irány). Ebből már következik, hogy mivel a fizika felől nézve mindenütt azonosak a feltételek, mindenütt ugyanazok a folyamatok játszódnak le, és nyilvánvalóan a következmények is ugyanazok lesznek.

De ez csupán az első szint. A második szinten a fizikán túl a csillagászatnak is nagy szerepe van annak eldöntésében, hogy mit is értsünk valójában az alatt a bizonyos „ugyanolyan” alatt. Alfred Russel Wallace például, az evolúciós elmélet társszerzője 1903-ban Az ember helye az univerzumban című könyvében azt állítja, hogy helyzetünk a világmindenségben „speciális és valószínűleg egyedülálló”, mivel „az a három megdöbbentő tény, hogy mi vagyunk a számos nap csillagnyalábjának középpontjában, és ez a csillagnyaláb nem csupán pontosan a Galaxis síkjában található, de ennek a síknak a középpontjában is, nehezen lenne véletlen egybeesések minden következmény nélkül való művének tekinthető, ha figyelembe vesszük, hogy éppen egy ilyen különleges helyzetben lévő bolygónak a felszínén fejlődött ki az értelmes élet”. Tehát Wallace szerint a térben elfoglalt, speciális (és ennek megfelelően legfeljebb nagyon ritkán, ha ugyan nem csupán egyszer előforduló) helyzetből mintegy következik, hogy az értelmes életnek is nagyon ritkának kell lennie. Viszont túl azon, hogy mai ismereteink szerint a Föld egyáltalán nincsen ilyen kitüntetett helyzetben, arról sem szabad elfelejtkeznünk, hogy a „hasonlóság” nagyon is viszonylagos kategória, és nem feltétlenül értjük ugyanazt alatta, mint Wallace. A XX. század végén az élet szempontjából akkor nevezünk egy bolygót a Földhöz hasonlónak, ha nem csupán átlagcsillag körül kering és a tömege is hasonló a Föld tömegéhez, de a pályája emellett beleesik az ún. életzónába is: nincsen olyan közel a központi égitesthez, hogy felforrna, és olyan távol sem, hogy teljesen megfagyna a rajta található víz. Míg a XVII. századi csillagászok felfogása szerint az átlagossági elvnek megfelelően a Holdnak is lakottnak kellene lenni (elvégre a Földhöz hasonlóan bolygó), addig Wallace szerint nagy valószínűséggel egyedül a Földön van élet – ma pedig ismét csak az átlagossági elvre hivatkozva állítják azt a csillagászok, hogy miközben kísérőbolygónk nyilvánvalóan lakatlan, addig számos más égitesten fordulhat elő akár értelmes élet is. Almár Iván például az átlagossági elvvel kapcsolatban azt mondja: „A Föld a Naprendszer kilenc nagybolygójának egyike. Még a négy belső bolygó közül sem tűnik ki különösebben, tömege megegyezik a Vénuszéval, tengelyforgási ideje a Marséval, légköre pedig – legalábbis ami a sűrűségét illeti – éppen a Marsé és a Vénuszé közé esik. Az, hogy a Föld a négy belső bolygó közül az egyetlen, amelyen folyékony víz található, nyilván összefügg hőmérsékletével, vagyis Naptól mért távolságával. Ha más égitest került volna a helyére, akkor valószínűleg azon is lenne víz…” Legalábbis számomra valószínűnek tűnik, hogy ezek a paraméterek csak az átlagossági elv speciális meghatározása esetén számíthatnak többnek többé-kevésbé akcidentális egybeesésnél, és nagyszámú adat esetén mindig lehet ilyen egybeeséseket találni. Umberto Eco A Foucault-ingában írja egy szódaárus bódéjáról meglehetősen gúnyosan, hogy „mérjék meg azt… Meg fogják látni, hogy a dobogója 149 centiméter, vagyis a Föld–Nap-távolság százmilliomod része. A homlokzati magassága osztva az ablak szélességével annyi, mint 176/56 = 3,14. A hátsó magassága 19 deciméter, vagyis ugyanannyi, ahány évet a görög holdciklus számlál. A két hátulsó, illetve a két elülső magasságának összege 190 x 2 + 176 x 2 = 732, ami a poitiers-i győzelem éve” stb.

És ha mindez nem volna elég, akkor tegyük hozzá azt is, hogy a földönkívüli civilizációk kutatásának egyik kiindulási pontja, az átlagossági elv további ellentmondásokhoz vezethet. Amennyiben mondjuk a legrégebbi, valaha is létezett civilizáció szintén az átlagossági elvből indulna ki, úgy szükségképpen arra a következtetésre kellene jutnia, hogy ő tulajdonképpen átlagos korú. És hasonlóképpen: akár a legfiatalabb, akár a legöregebb, akár pedig az egyetlen létező civilizáció a földi, az átlagossági elv alapján mindenképpen azt kell feltételeznünk, hogy a többiek is hasonlóak hozzánk. Ami viszont azt jelenti, hogy az átlagossági elv alapján nincsen okunk azt feltételezni, hogy egy nálunk idősebb civilizációnak már meg kellett volna látogatnia minket – ugyanis semmi nem szól amellett, hogy egyáltalán létezik ilyen civilizáció.

Lehetetlen-e a csillagközi utazás?

Megint más kérdés persze, hogy egy feltételezett idegen kultúra valószínűleg legfeljebb akkor próbálna meg egy, az átlagosságihoz hasonló elvet felhasználva következtetni, ha a miénkhez meglehetősen hasonló fizikával rendelkezne. Elvégre máskülönben nem volna értelme feltételezniük, hogy a világmindenség mindenütt ugyanolyan, mint a szűkebb környezetük.

A kozmológus Paul Davies azt mondja, hogy az „ok, amiért nem hiszem, hogy a természeti törvényeket egyszerűen mi találtuk volna ki, az, hogy új ismeretekhez juttatnak a világról, néha olyasmit is megtudunk általuk, amit nem is gyanítottunk”. Miközben azonban az egyetemes természeti törvények fogalmára épülő modern tudomány kétségtelenül hatékony lehet, aközben semmiből nem következik, hogy egy civilizáció feltétlenül egy ilyen fizika létrehozására fog törekedni, mint ahogy számos földi civilizáció nem is törekedett erre. A természeti törvényeket pedig egyáltalán nem kell egyetemesnek tekintenünk ahhoz, hogy akár a földiéhez foghatóan hatékony technológiákat dolgozzunk ki a bolygó felszínén – majd pedig ne alkalmazzuk azokat a világmindenségre, és egy hatékony rakétafegyver létrehozásából még nem következik az űrutazás gondolata – elképzelhető ugyanis, hogy ennek a kérdésnek nem is lesz értelme az idegen égitest lakói számára. Az arisztotelészi fizika szerint semmit nem jelent az a kérdés, hogy eljuthatunk-e a Marsra, mivel a Mars is csak egy tökéletes, éteri objektum, nem pedig egy Földhöz hasonló bolygó. Hacsak nem képzeljük valamiféle fizikai vulgárdarwinizmus alapján azt, hogy a mai fizika „jobb és életképesebb” a korábbiaknál, és mint „rátermettebb”, szükségképpen ki kell szorítania minden más felfogást, akkor semmi okunk nincsen feltételezni, hogy egy idegen kultúra a miénkhez többé-kevésbé hasonló természettudományt hoz majd létre, ha elég idő áll a rendelkezésére. És különben is: az evolúcióelmélet szerint igaz ugyan, hogy a „rátermettebb” fog fennmaradni, arról azonban szó sincsen, hogy ennek egyben a „lehető legrátermettebbnek” kellene lennie. Nincsen olyan természeti törvény, amely előírná, hogy a legjobb megoldásnak szükségképpen meg kell jelennie. Ráadásul arra sincsen semmiféle garancia, hogy a földi tudományosság nem csupán valamiféle „helyi maximumot” jelent, vagyis nem csupán a nálunk megjelent természetértelmezések közül a leghatékonyabb, hanem „abszolút maximum” is, és a természet megismerésének szempontjából egyszerűen elképzelhetetlen volna egy ennél hatékonyabb megoldás (noha azt el kell ismerni, hogy a mi szemszögünkből nézve jelenleg tényleg úgy tűnik, hogy ez a legjobb). Davies bármennyire is el van ragadtatva a modern fizika hatékonyságától, azért léteznek más lehetőségek is: a modern fizika ugyanis kizárólag arra alkalmas, hogy a modern fizika által felvetett kérdéseket válaszolja meg. Amennyiben azonban valaki számára fontosabb mondjuk annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy hány angyal képes táncolni egy tű hegyén, úgy nyilvánvalóan a teológiához kell fordulnia. És bár a Földön a nyugati típusú, „technikai” civilizáció egymás után legyőzte a többit, egyáltalán nem lehetünk benne biztosak, hogy egy idegen bolygón is a miénkhez hasonló tudományos elveket használó kultúrák jönnek létre (arról már nem is beszélve, hogy legalábbis nehéz volna amellett érvelni, hogy a fejlett technológia feltétlenül együtt jár az expanzív törekvésekkel).

Tehát hacsak nem teszünk egyenlőségjelet az általában vett (technikai) civilizáció meg a földi modell között, és nem mondjuk azt, hogy amennyiben ott nem hozzánk hasonlóan értelmezik a dolgokat, úgy nem is lehet civilizációról beszélni, akkor még a földönkívüli civilizációk léte sem jelenti feltétlenül azt, hogy fel tudjuk venni velük a kapcsolatot. Mint a fentebbiekből már kiderülhetett, nyugodtan elképzelhető, hogy még ha fejlett technológiával rendelkezik is, akkor sem tud (vagy akar) majd más értelmes fajok után kutatni.

Hiszen még abban sem lehetünk biztosak, hogy egy hipotetikus, a miénkhez a megszólalásig hasonló tudományra épülő kultúrának feltétlenül „hódító” és expanzív politikát kell folytatnia: abból a felismerésből, hogy lehetséges az űrutazás, még nem feltétlenül következik, hogy űrhajókat fognak építeni. A témával foglalkozók többségével ellentétben nem csillagász, hanem társadalomtudós szerzők, Donald Tarter és Allen Tough szerint nyilvánvalóan a földi, illetve a nyugati civilizáció utóbbi pár száz évben lezajlott fejlődéséből próbálunk meg a földönkívüliekkel kapcsolatban általánosítani – ez azonban legalábbis kétséges kimenetelű vállalkozás.

A nyers erő szerepe a földönkívüliek utáni kutatásban

Mindezek ellenére számos csillagász fogadja el kiindulási pontként az átlagossági elvet. Mivel pedig ebből annak kellene következnie, hogy a világmindenségben viszonylag nagy számban találhatók idegen civilizációk, és mivel mi eddig mégsem fedeztük fel őket, ezért ennek valami külön oka kell, hogy legyen. Vagyis szerintük nem arról van szó, hogy az egész Fermi-paradoxon is megkérdőjelezhető előfeltevésekre épül, és ezért egyáltalán nem biztos, hogy helyes egyáltalán a kérdésfelvetés, hanem arról, hogy „valami oka csak kell, hogy legyen”. És okként szinte bármi számításba jöhet, aminek az a végeredménye, hogy az idegen civilizációk megfigyelhetetlenné válnak a számunkra – hiszen ez esetben az egyetlen cél az, hogy magyarázatot találjanak a jelenségre az előfeltevés (az átlagossági elv) feladása nélkül. (Vagyis abból kiindulva, hogy létezik az okozat, megpróbálnak visszakövetkeztetni az okra.)

Ebből a megfontolásból szoktak az űrgyarmatosítást meggátoló, „egyetemes természeti vagy társadalmi jelenségre” hivatkozni. Mivel olyan fizikai törvény nyilvánvalóan nem létezik, amely magát az űrutazást gátolná meg, ezért legfeljebb arra gondolhatnánk – feltéve, de meg nem engedve, hogy a probléma tényleg az, hogy a földönkívüliek „még nincsenek itt” –, hogy ezek szerint a civilizációk élettartama valamiféle fizikai törvény következtében lesz túlságosan rövid a kozmikus hódítások megkezdéséhez, és az idegen látogatók hiánya erre vezethető vissza. Mostanában például a GRB-ket szokás okként említeni. A GRB-ket (Gamma-Ray Burst, kb. nagy energiájú gammasugár-robbanások) 1967-ben véletlenül fedezték fel, és ma már tudjuk róluk, hogy képesek alig tíz másodperc (!) alatt annyi energiát kisugározni, mint a Nap tízmilliárd év alatt. Ennek megfelelően James Annis, a chicagói Fermilab asztrofizikusa úgy véli, hogy a feltehetően a neutroncsillagok vagy fekete lyukak összeomlásakor keletkező, a világmindenségben egyenletesen elszórva előforduló GRB-k lehetnek magányosságunk okai. Mire ugyanis egy civilizáció odáig jutna a fejlődésben, hogy képes legyen elhagyni szülőbolygóját, addigra a galaxisonként és pár millió évenként egyszer bekövetkező gammarobbanás minden életet elpusztít. Amihez Paul Davies azt teszi hozzá, hogy „amennyiben a katasztrófa másodpercek alatt lejátszódik, úgy csak a bolygó egyik felén pusztítja el az életet. A másik oldalt megóvja a bolygó tömege.” Ám Annis szerint a járulékos hatások (pl. az ózonréteg megsemmisülése) még így is teljes kihaláshoz vezetnek. Almár Iván szerint például az tűnik „a leginkább elképzelhető általános magyarázatnak, hogy létezik egy, ma még ismeretlen, de folyamatosan működő migrációfékező mechanizmus mint természeti törvény. Ezt itt, a mi kis Naprendszerünkben felismerni gyakorlatilag lehetetlen, mint ahogy a XIX. századi csillagászat is képtelen lett volna felfedezni az univerzum tágulását [és ezen keresztül az Olbers-paradoxon magyarázatát], mert tapasztalatai csak egy kis térrészre vonatkoztak.” Tehát Almár is abból indul ki, hogy mivel az átlagossági elv érvényes, ezért kell valamilyen természettudományos magyarázatának lennie magányosságunknak.

Ami pedig az űrbéli hódításokat megakadályozó „társadalmi jelenséget” illeti, itt már tényleg legfeljebb ad hoc magyarázatról lehet szó, hiszen lehetetlennek tűnik egy olyan univerzális társadalmi törvényt találni, amely minden esetben meggátolná az űrutazást. Ezen a ponton érdemes egy pillanatra visszatérni az Olbers-paradoxonhoz. A XIX. században felvetették, hogy esetleg a sötét csillagközi anyag nyeli el a fényt, és ezért nem fényes az egész éjszakai égbolt. Később azonban kimutatták, hogy az intersztelláris felhők újból kibocsátanák az egyszer már elnyelt fényt – és ugyanez a helyzet egy terjeszkedő civilizáció esetében is. Nem lehet az a magyarázat, hogy találtak egy megfelelő bolygót (és „a hódítás lendülete elnyelődik”) – előbb-utóbb úgyis folytatni fogják a hódítást, ha nem változnak a motivációik. Mindenesetre egy Ball nevű kutató már 1973-ban felvetette azt a leginkább science fictionbe illő ötletet, hogy afféle kozmikus állatkertbe vagyunk zárva: a nálunk jóval fejlettebb idegenek valamiféle „erkölcsi vagy társadalmi” okokból nemcsak nem avatkoznak be, de el is rejtőznek előlünk. Ami kétségtelenül azt eredményezné, hogy nem látjuk őket, de ezzel az erővel gyakorlatilag bármilyen ötletet felvethetnénk magyarázatként – és közben nem jutnánk közelebb a jelenség megértéséhez.

A „nagy cenzor” elmélete például egyáltalán nem jobb: eszerint egy bizonyos technikai szint elérése után minden civilizáció elpusztul, mivel egy a fejlődésben jóval előtte járó értelmes faj riválisának tekintve egyszerűen kiirtja őket… Ami megmagyarázná ugyan, hogy miért van az, hogy miközben az élet és az értelem az átlagossági elvnek megfelelően sok helyen megjelenik, aközben mi egyetlen idegen kultúrával sem tudjuk felvenni a kapcsolatot… De ezzel az erővel állíthatnánk azt is, hogy egy bizonyos szint elérése után egy előttünk még ismeretlen „természeti vagy társadalmi törvénynek” engedelmeskedve mindenki kollektív öngyilkosságot követ el – elvégre legalább elvileg ez is elképzelhető volna (még ha nem is valószínű).

Vagy pedig gondolhatunk arra, hogy egyszerűen a hibás kiindulópont vezet ellentmondásokhoz, és lehet, hogy ideje lenne valami mást keresni az átlagossági elv helyett. Hiszen a jelek szerint ugyanúgy nem használható, mint az a XIX. századi fizika sem volt használható a világmindenség leírására, amely nem tudta megmagyarázni az Olbers-paradoxont.

• Kultúra