Skip to main content

Mese a destruktív szektákról és az Országgyűlésről

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Valamikor régen, talán a reformkorban vagy még régebben, a magyar Országgyűlésen a tekintetes karok és rendek napirendre tűzték a destruktív szekták kérdését. Némelyek e szekták betiltását követelték, mások a vallási türelem mellett kardoskodtak. Ám megegyezésre jutni sehogyan sem tudtak. Végül az Országgyűlés elnöke ezt a javaslatot tette: „Kérjük ki legidősebb képviselőtársunk véleményét, s az döntse el közöttünk a vitát, amit ő javasol.” E javaslat elfogadtatván, az idős képviselő, aki addig csak csendben figyelte a vitát, hosszas unszolásra így kezdett beszélni:

„Tisztelt követtársaim, tekintetes karok és rendek, volt egyszer egy nagy nép, a római. E nép kiváló fiai mindennél többre becsülték az erényeket, köztük is elsősorban a hazaszeretetet és az istenek tiszteletét. Mi sem természetesebb, mint hogy a nemes és magasztos eszmékért hevülő rómaiak nagy birodalmat teremtettek. Igazságos uralmukat kiterjesztették sok-sok népre, amelyek hosszú évszázadokon át élvezhették a rómaiak biztosította békét, a pax romanát. Annál is inkább, mivel a rómaiak a meghódított népek vallásai és szokásai iránt bölcs türelmet tanúsítottak, s hagyták, hogy mindegyik nép úgy tisztelje isteneit, ahogy jónak látja. Ám az egyik meghódított nép, a zsidó nép vallását a római államférfiak nagyon veszedelmesnek tartották. Egy szép napon legfőbb törvényhozó testületük, a szenátus (ami körülbelül a mi Országgyűlésünknek felel meg) napirendre is tűzte a kérdést, vajon nem kell-e destruktív szektának minősíteni a zsidó vallást. Egy Plinius nevezetű szenátor »az istenségek meggyalázásáról hírhedt népnek« nevezte a zsidókat, mivel azok – úgymond – sem Zeuszt, sem Jupitert, sem más isteneket nem ismernek el, sőt, ezeket egyszerűen nem létezőknek tekintik. Véleményéhez csatlakozott egy másik, ugyancsak nagy műveltségű szenátor, Tacitus is, aki ezt mondta a zsidókról: »Náluk profán minden, ami nekünk szent, és minden meg van engedve, ami számunkra undorító.” A vitában többen még azt is a zsidók szemére vetették, hogy az összes civilizált nép szokásaival ellentétben még születésszabályozást sem alkalmaznak, azaz nem teszik ki az újszülötteket. Aminek – vélték a római szenátorok – csak egy indítéka lehet: hogy számbeli fölényre tegyenek szert a többi néppel szemben, és majd leigázzák azokat. A tanácskozás végén a szenátus egyhangú határozatot hozott: le kell rombolni e destruktív szekta jeruzsálemi templomát. A feladatot egy bizonyos Titus nevezetű hadvezérre bízták, aki azt oly alapossággal teljesítette, hogy a jeruzsálemi templomban kő kövön nem maradt.

A tekintetes karok és rendek jól tudják – folytatta beszédét az öreg követ –, hogy a rómaiak által destruktív szektának minősített zsidó vallás ettől nem semmisült meg, hiszen zsidó honfitársaink ma is itt élnek közöttünk, velünk együtt vállvetve küzdenek nemzetünk felemelkedéséért, és a svábokkal, románokkal, szlovákokkal, szerbekkel és cigányokkal együtt közmegbecsülésnek örvendő polgárai e hazának. (Az öreg követ beszédét e ponton szűnni nem akaró tetszésnyilvánítás akasztotta meg. A terem majd fél órán át zengett az »Éljenek a zsidók!”, »Éljenek a cigányok!« és más hasonló bekiabálásoktól, amelyeknek az elnök csak hosszas és erélyes csengettyűrázással tudott véget vetni.) Ám azt is jól tudják a tekintetes karok és rendek, hogy történelmük folyamán egyszer a zsidók is hasonló helyzetben találták magukat, mint a rómaiak. Történt pedig, hogy zsidók egy kis csoportja egyszer csak azzal állt elő, hogy egy názáreti rabbi személyében eljött a Messiás, akit Isten fiának és Istennel egyenlőnek hirdettek.

Képzelhetni, mekkora megbotránkozást váltott ki e tan az igaz hitű zsidók körében. Egy hús-vér embert, ráadásul épp egy galileai rabbit Istennel egyenlővé tenni: ez a legsúlyosabb istenkáromlás volt a zsidó vallási vezetők szemében. Össze is hívták a legtudósabb rabbik tanácsát (a tekintetes karok és rendek nyilván már ki is találták, hogy az I. század végén tartott jabnei szinhedrionra gondolok), és felvetették a kérdést, vajon nem kell-e destruktív szektának minősíteni a názáreti rabbi tanítványait, a nazarénusokat. A tanácskozás eredménye közismert: a nazarénusokat, ismertebb nevükön a keresztényeket destruktív szektának minősítették, és kizárták őket a zsinagógából. Amitől persze a keresztény vallás nem szűnt meg létezni, hiszen keresztény és keresztyén honfitársaink ma is itt élnek közöttünk, e haza szerény és önfeláldozó munkásaiként. (Itt az öreg szónoknak ismét szünetet kellett tartania az »Éljenek a keresztények!« kiáltások miatt, amelyek a leghangosabban és leghosszabban a zsidó, a muzulmán és a buddhista képviselők padsoraiból zengtek.)

De akár hiszik a tekintetes karok és rendek, akár nem, a rómaiak és a zsidók után a keresztények is szembetalálták magukat ugyanezzel a nehézséggel. Történelmük folyamán nagyon sokszor ők is úgy érezték, hogy veszélyeztetik őket különféle más hitű felekezetek. Ezeket aztán destruktív szektáknak, ismertebb nevükön eretnekségeknek minősítették, s szigorúan büntették őket. Így a katolikusok üldözték a protestánsokat, a protestánsok a katolikusokat, mindketten a zsidókat és a muzulmánokat – de persze nem sok eredménnyel, hiszen mindeme felekezetek ma is élnek és virágzanak. Ezért azt tanácsolom a tekintetes karoknak és rendeknek, ne avatkozzanak be a vallásfelekezetek életébe se tiltással, se pénzügyi támogatással, sem annak megvonásával. Ha egy felekezet tiszteletben tartja hazánk ősi alkotmányát, akkor hadd működjék. Mert miként egy Gamaliel nevezetű bölcs rabbi mondta: »Ha egy elgondolás vagy mozgalom emberektől származik, magától felbomlik, de ha Istentől van, nem tudjátok szétoszlatni.«”

Erre a teremben ismét hatalmas ováció támadt. „Éljen a vallási türelem! Éljen a felekezetek közti egyenlőség” – kiáltozták szűnni nem akaró harsogással a tekintetes karok és rendek, majd pedig egyhangú szavazás eredményeként levették az Országgyűlés napirendjéről a destruktív szekták kérdését.












Hivatkozott cikkek

Kapcsolódó cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon