Endreffy Zoltán

Nyomtatóbarát változat

Valamikor régen, talán a reformkorban vagy még régebben, a magyar Országgyűlésen a tekintetes karok és rendek napirendre tűzték a destruktív szekták kérdését. Némelyek e szekták betiltását követelték, mások a vallási türelem mellett kardoskodtak. Ám megegyezésre jutni sehogyan sem tudtak. Végül az Országgyűlés elnöke ezt a javaslatot tette: „Kérjük ki legidősebb képviselőtársunk véleményét, s az döntse el közöttünk a vitát, amit ő javasol.” E javaslat elfogadtatván, az idős képviselő, aki addig csak csendben figyelte a vitát, hosszas unszolásra így kezdett beszélni:

„Tisztelt követtársaim, tekintetes karok és rendek, volt egyszer egy nagy nép, a római. E nép kiváló fiai mindennél többre becsülték az erényeket, köztük is elsősorban a hazaszeretetet és az istenek tiszteletét. Mi sem természetesebb, mint hogy a nemes és magasztos eszmékért hevülő rómaiak nagy birodalmat teremtettek. Igazságos uralmukat kiterjesztették sok-sok népre, amelyek hosszú évszázadokon át élvezhették a rómaiak biztosította békét, a pax romanát. Annál is inkább, mivel a rómaiak a meghódított népek vallásai és szokásai iránt bölcs türelmet tanúsítottak, s hagyták, hogy mindegyik nép úgy tisztelje isteneit, ahogy jónak látja. Ám az egyik meghódított nép, a zsidó nép vallását a római államférfiak nagyon veszedelmesnek tartották. Egy szép napon legfőbb törvényhozó testületük, a szenátus (ami körülbelül a mi Országgyűlésünknek felel meg) napirendre is tűzte a kérdést, vajon nem kell-e destruktív szektának minősíteni a zsidó vallást. Egy Plinius nevezetű szenátor »az istenségek meggyalázásáról hírhedt népnek« nevezte a zsidókat, mivel azok – úgymond – sem Zeuszt, sem Jupitert, sem más isteneket nem ismernek el, sőt, ezeket egyszerűen nem létezőknek tekintik. Véleményéhez csatlakozott egy másik, ugyancsak nagy műveltségű szenátor, Tacitus is, aki ezt mondta a zsidókról: »Náluk profán minden, ami nekünk szent, és minden meg van engedve, ami számunkra undorító.” A vitában többen még azt is a zsidók szemére vetették, hogy az összes civilizált nép szokásaival ellentétben még születésszabályozást sem alkalmaznak, azaz nem teszik ki az újszülötteket. Aminek – vélték a római szenátorok – csak egy indítéka lehet: hogy számbeli fölényre tegyenek szert a többi néppel szemben, és majd leigázzák azokat. A tanácskozás végén a szenátus egyhangú határozatot hozott: le kell rombolni e destruktív szekta jeruzsálemi templomát. A feladatot egy bizonyos Titus nevezetű hadvezérre bízták, aki azt oly alapossággal teljesítette, hogy a jeruzsálemi templomban kő kövön nem maradt.

A tekintetes karok és rendek jól tudják – folytatta beszédét az öreg követ –, hogy a rómaiak által destruktív szektának minősített zsidó vallás ettől nem semmisült meg, hiszen zsidó honfitársaink ma is itt élnek közöttünk, velünk együtt vállvetve küzdenek nemzetünk felemelkedéséért, és a svábokkal, románokkal, szlovákokkal, szerbekkel és cigányokkal együtt közmegbecsülésnek örvendő polgárai e hazának. (Az öreg követ beszédét e ponton szűnni nem akaró tetszésnyilvánítás akasztotta meg. A terem majd fél órán át zengett az »Éljenek a zsidók!”, »Éljenek a cigányok!« és más hasonló bekiabálásoktól, amelyeknek az elnök csak hosszas és erélyes csengettyűrázással tudott véget vetni.) Ám azt is jól tudják a tekintetes karok és rendek, hogy történelmük folyamán egyszer a zsidók is hasonló helyzetben találták magukat, mint a rómaiak. Történt pedig, hogy zsidók egy kis csoportja egyszer csak azzal állt elő, hogy egy názáreti rabbi személyében eljött a Messiás, akit Isten fiának és Istennel egyenlőnek hirdettek.

Képzelhetni, mekkora megbotránkozást váltott ki e tan az igaz hitű zsidók körében. Egy hús-vér embert, ráadásul épp egy galileai rabbit Istennel egyenlővé tenni: ez a legsúlyosabb istenkáromlás volt a zsidó vallási vezetők szemében. Össze is hívták a legtudósabb rabbik tanácsát (a tekintetes karok és rendek nyilván már ki is találták, hogy az I. század végén tartott jabnei szinhedrionra gondolok), és felvetették a kérdést, vajon nem kell-e destruktív szektának minősíteni a názáreti rabbi tanítványait, a nazarénusokat. A tanácskozás eredménye közismert: a nazarénusokat, ismertebb nevükön a keresztényeket destruktív szektának minősítették, és kizárták őket a zsinagógából. Amitől persze a keresztény vallás nem szűnt meg létezni, hiszen keresztény és keresztyén honfitársaink ma is itt élnek közöttünk, e haza szerény és önfeláldozó munkásaiként. (Itt az öreg szónoknak ismét szünetet kellett tartania az »Éljenek a keresztények!« kiáltások miatt, amelyek a leghangosabban és leghosszabban a zsidó, a muzulmán és a buddhista képviselők padsoraiból zengtek.)

De akár hiszik a tekintetes karok és rendek, akár nem, a rómaiak és a zsidók után a keresztények is szembetalálták magukat ugyanezzel a nehézséggel. Történelmük folyamán nagyon sokszor ők is úgy érezték, hogy veszélyeztetik őket különféle más hitű felekezetek. Ezeket aztán destruktív szektáknak, ismertebb nevükön eretnekségeknek minősítették, s szigorúan büntették őket. Így a katolikusok üldözték a protestánsokat, a protestánsok a katolikusokat, mindketten a zsidókat és a muzulmánokat – de persze nem sok eredménnyel, hiszen mindeme felekezetek ma is élnek és virágzanak. Ezért azt tanácsolom a tekintetes karoknak és rendeknek, ne avatkozzanak be a vallásfelekezetek életébe se tiltással, se pénzügyi támogatással, sem annak megvonásával. Ha egy felekezet tiszteletben tartja hazánk ősi alkotmányát, akkor hadd működjék. Mert miként egy Gamaliel nevezetű bölcs rabbi mondta: »Ha egy elgondolás vagy mozgalom emberektől származik, magától felbomlik, de ha Istentől van, nem tudjátok szétoszlatni.«”

Erre a teremben ismét hatalmas ováció támadt. „Éljen a vallási türelem! Éljen a felekezetek közti egyenlőség” – kiáltozták szűnni nem akaró harsogással a tekintetes karok és rendek, majd pedig egyhangú szavazás eredményeként levették az Országgyűlés napirendjéről a destruktív szekták kérdését.

• Vita