Skip to main content

Történelem – vagy kákán csomót keresni

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Karsai László: Lőni vagy túlélni című cikkéről (Beszélő, 1999. július–augusztus)


Hol is kezdjem, mire is reagáljak?

– hogy a somér mozgalom 20–200 vagy 2000 főből állott,

– hogy mi is tartozik az „ellenállás” fogalma alá,

– hogy Carl Lutz, Friedrich Born, Raoul Wallenberg becsületes és bátor emberek voltak,

– hogy a palesztinai zsidók mennyire voltak tisztában 1943–1944-ben, mi is történt a zsidókkal a náci Európában,

– hogy volt-e Romániában embermentő hálózat 1944-ben,

– hogy a szemtanúk és a résztvevők hol, mikor és kinek mondták el visszaemlékezéseiket,

– hogy a sárga csillag viselése a Budapesti Közlönyben 1944. március 30-án vagy 31-én jelent meg,

– hogy Vilna volt-e a lengyel cionista mozgalom központja 1940 júniusáig vagy nem,

– hogy a Schutzpassokat a svájci konzulátus vagy a svájci követség adta-e ki,

– hogy a Központi Zsidó Tanácsnak volt-e szerepe a deportálások megszervezésében vagy nem (ki állította ezt?),

– hogy hány magyar zsidó menekült a határon túlra, és ez kinek az érdeme,

– hogy kik voltak (név szerint felsorolva) azok, akik részt vettek az üldözött zsidók megmentésében,

– hogy mi foglalkoztatta Szálasit, amikor „elismerte” a különféle védlevelek érvényességét, és mik voltak „utasításának” részletei,

– hogy miért állította le Horthy 1944. június 6-án a deportálásokat,

– hogy betelepítették-e vagy nem 1944. december 12-én a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt álló gyerekotthonokat a „nagy gettó” területére,

– hogy mi bizonyítja a dokumentum megvalósulását: a „főváros vagy a honvéd vezérkar fog gondoskodni” a gettó élelmezéséről,

– hogy ki legyen (név szerint) megörökítve a Vadász utca 29.-es Üvegház épületén,

– hogy a helyesírásban egy franciából angol írásmóddal lefordított (Asher Cohen: Soá. Cserépfalvi, 1994) tanulmány az irányadó vagy a Magyar Tudományos Akadémia szabályzata,

– hogy Herbst Imre (Jichak – Mimis) fiú volt-e vagy lány,

– hogy hányan vindikálják maguknak a jogot: nekik köszönhető a budapesti „nagy gettó” csodálatos megmenekülése,

– hogy a zsidó-cionista ellenállási mozgalom vezetősége miért nem írt hivatalos jegyzőkönyvet az üléseiről, és ezt miért nem ásta el az Üvegház pincéjében az utókorra gondolva,

– stb.

A Rákosi–Révai–Gerő-korszak kiirtotta még a nyomát is annak, ami a zsidókkal és főleg a cionistákkal történt 1944-ben. A Kádár-korszak sem kedvezett túlzottan a témának. Karsai László – úgy látszik – még tartja a „vonalat”, és nehezére esik visszakanyarodni az egyszerű tényekhez. (Agymosás! Beidegződés! Előítéletek!)

Volt vagy nem volt zsidó-cionista földalatti-illegális ellenálló, önmentő szervezet? Ha igen, milyen hatásfokkal működött? Van-e Karsai Lászlónak válasza erre a kérdésre? Ez a kiinduló pont. A többi részletkérdés.

Karsai László nem mer szembenézni ezzel az alapkérdéssel. Ehelyett bagatellizálja az ismert történeteket, mások javára írja a cionista ellenálló mozgalom akcióit, rosszindulatú történelmi pletykákkal foglalkozik.

Avihu Ronén a könyvet 1990–1993 között írta, és a héber eredetit 1994-ben adták ki Izraelben.

Azóta a magyarországi levéltárak jó része megnyílt a kutatók részére. Ezek és a közönség előtt ma még lezárt levéltárak (ÁVO, a moszkvai, a bermudai levéltárak) minden bizonnyal tartalmaznak további dokumentumokat a zsidó-cionista ifjúság szerteágazó tevékenységéről 1944-ben Magyarországon. Nem hiszen, hogy a jövő történészei el fogják marasztalni elődeiket azért, hogy nem használták fel az általuk még ismeretlen dokumentumokat!

Ma, az elmúlt 55 év távlatából és a megtisztító messzeségből világítótoronyként emelkedik és egyre élesebben rajzolódik ki a zsidó-cionista ifjúság sokrétű, szerteágazó tevékenysége. Főleg, ha mások – a nem zsidó ellenálló szervezkedések – gyakorlati tevékenységének hiányát vagy eredménytelenségét tekintjük. Hogy lehet elhallgatni a legátfogóbb, legsikeresebb zsidó ellenálló-önmentő mozgalmat a németek által megszállt Európában a második világháború alatt?

A zsidó-cionista ifjúság nemcsak saját tagjait és nemcsak a szélesebb zsidó közösséget mentette és segítette, hogy átvészelje a nyilas korszakot és Budapest ostromát, hanem – elenyésző száma ellenére – hathatósan segítette a nem zsidó ellenállási csoportokat is. Ez a fenomén egyedülálló a maga nemében. Lásd: Avihu Ronén: Harc az életért. 327–336. oldal. A Magyar Auschwitz Alapítvány–Holocaust Dokumentációs Központ: Holocaust füzetek, 1998/9. szám, 91–102. oldal. Dávid Gur: Az 1944. évi illegális cionista mozgalom aktivistájának névsora. Holocaust füzetek, 1999/11. szám, 146–154. oldal.

Ezt igyekszik a Harc az életért könyv bemutatni, amely nem egy „javított” Braham kíván lenni a holocaust magyarországi történetéről.

Összegezve: Miről beszélünk? A kákán keressük a csomót, vagy történelemmel foglalkozunk?
































































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon