Dr. Avihu Ronén

Nyomtatóbarát változat

Bevezető megjegyzés


E héten kaptam meg Karsai cikke fordítását, amely könyvem – Harc az életért – kritikáját tartalmazza. Bevallom, haboztam – reagáljak-e a kritikára, mivel csak eléggé korlátozottan felelhetek könyvem magyar fordításáért. Ugyanakkor úgy tűnik, Karsai kritikája azzal próbálkozik, hogy bevonjon engem olyan vitákba, amelyekkel nem foglalkoztam, és amelyek nem is érdekelnek különösebben. Mégis, nem akarok és nem tudok kibújni az alól, hogy ne foglalkozzam néhány, a könyvre vonatkozó kérdéssel és a benne felhozott problematikával. Így azután mégis elhatároztam, hogy reagálok.

Világítsuk meg először is a magyar fordítás kérdését: beleegyezésemet adtam annak idején a könyv magyarra fordítására; úgy hittem, a fordítás hűen ragaszkodik majd az eredeti szöveg nyelvéhez és szelleméhez, és minden esetleges változtatás megkapja beleegyezésemet. Sajnálatosan nem így történt. A magyar fordítás két jelentős változtatást tartalmaz: az egyik – a héber nyelvű eredeti két első fejezetét elhagyták annak ellenére, hogy ezek alkotják az egész mű történeti és metodológiai alapját; a másik – kihagyták az egész referenciajegyzéket és a tudományos részletezés egy részét. Nem informáltak ezekről a változtatásokról, ezek csak a könyv megjelenése után jutottak tudomásomra. Ezzel kapcsolatban éles hangú levelet írtam a könyv magyar nyelvű kiadását szorgalmazó testületnek – a Magyarországi Cionista Ifjúsági Mozgalmakat Kutató Társulatnak –, de világos, hogy nem volt ez egyéb, mint puszta tiltakozás, minthogy a könyv már megjelent. Akárhogy is, a könyv magyar nyelvű kiadása, ahelyett hogy átfogó történeti kutatómunka lenne, nem más, mint még egy történelmi elbeszélés, amelynek tartalmát nehéz bizonyítani és vizsgálni. Világos, hogy Karsai kritikájára e korlátok között reagálok.

A hozzászólás módszere


Karsai kritikáját, amely sajnálatos módon nem íródott módszeresen, visszamenőleg négyfajta különböző megjegyzésre lehet felosztani: metodológiai megjegyzések, amelyek a kutatás és a megírás módszerére vonatkoznak, konvencionális hozzászólások különböző historiográfiai vitákhoz, tartalmi megjegyzések, amelyek különféle, a könyvben említett történeti tényeket érintenek, és feltevések a kutatómunka objektivitásáról.

Metodológiai megjegyzések

Karsainak igaza van, amikor problematikusnak tartja a források megjelölésének hiányát, és mint ahogyan említettem, nekem sem maradt más hátra, mint vele együtt panaszt emelni e történeti fordítás véghezvitelének módja ellen.

Karsai téved és megtéveszt, amikor a magyar levéltárakban található további források kereséséről beszél. A könyv anyagának begyűjtése folyamán 1990-ben Budapestre utaztam, és találkoztam többek között magával Karsaival, hogy megtudjam, található-e több anyag a magyar levéltárakban a Hasomér Hacair illegális szervezetéről 1944-ből. A beszélgetés eredményeként megértettem, hogy erre nincs kilátás. Karsai kijelentései ez ügyben többről tanúskodnak, mint a kollegialitás hiányáról. Mindehhez hozzájárul érvelése, mely szerint nem vizsgáltam meg elég olyan levéltári anyagot, amely más mentési eseményekre vonatkozik (mint például Wallenberg); ezek egész egyszerűen nem tartoznak kutatásom területéhez.

Itt fontos különlegesen kihangsúlyozni egy pontot, amelyet Karsainak mint a könyv pedáns olvasójának tudnia kellene: ez a munka, minthogy illegális mozgalmat vizsgál,
a priori nem alapulhat okmányokra, ezért főként és lényegében mintegy 300 tanú nyilatkozatára támaszkodik. A tanúságok legtöbbje héber nyelvű, és megtalálható az izraeli levéltárakban, míg a tanúk egy részét jómagam hallgattam meg. Ez az a központi empirikus adatanyag, amely e könyv alapját képezi, és amelyet, amennyire lehetett, átfogóan fel is használtam. Ha Karsainak mindennek ellenére sikerült figyelembe vennie a kutatómunka módszerét, bizonyára rájött arra, hogy a leírások legtöbbje nagyszámú, különböző és független forrásokból származó tanúságtételre támaszkodik. Ugyanakkor felhasználtam a kutatómunka keretében minden hozzáférhető okmányt, még ha hamisított is, külföldre küldött levelet, angol kémjelentést stb.

A könyv más, a Hasomér Hacair működésének hátterét tárgyaló részeiben nem volt helye elsődleges kutatásnak. Itt, amennyire ez lehetséges volt, megbízható másodlagos forrásokra támaszkodtam, mint például Brahms és Aser Kohén könyvei. A „hibák” legtöbbje, Karsai szőrszálhasogató felsorolásában, ezekre a fejezetekre szorítkozik, és ezek a könyv egészének csak kis részét fogják át. Valójában Karsai jóformán alig mérkőzik meg a könyv központi tételeivel, következésképpen néhányszor általam ki nem fejezett állásfoglalást tulajdonít nekem. Erről még a továbbiakban.

Koncepciós megjegyzések

A könyv első fejezete megalapozza az ellenállás fogalmát, amiről Karsai azt állítja, zavarban vagyok. E fejezet hiánya megnehezíti ugyan célkitűzéseim és a könyv központi tétele megértését, de állásfoglalásom teljesen világos, és visszatükröződik a könyv többi fejezetében. A zsidó vészkorszakbeli szervezett ellenállásnak négy központi alakzatát látom: harc a gettókban, harc az erdőkben (partizánok), illegális cselekmények (zsidó és nem zsidó illegális mozgalmak keretében), mentőakciók. A könyv fő célja az, hogy bemutassa az illegális Hasomér Hacair mentőakcióit Magyarországon, mint kimondottan az ellenállás egyik útját. Mérlegelten választották ezt az utat (ha nem is kételyek nélkül), a kor és a környezet különleges feltételeihez viszonyítottan. Mint ilyent, az ellenállás mentési útját egyenrangúnak tekintem a varsói gettólázadással, a litván partizánokkal vagy a kommunista illegalitás akcióival egyes országokban.

A két első fejezet hiánya megnehezíti a Hasomér Hacair mozgalom különleges jellegének, mint úttörő forradalmi mozgalomnak megértését, amely zászlajára két forradalom, a nemzeti és a szociális egybehangolását tűzte. Mint nemzeti forradalmárok, a Hasomér Hacair tagjai cionisták voltak teljes lelkükben; mint szociális forradalmárok, inkább a kommunizmus, mint a szociáldemokrácia felé hajlottak. Ennek ellenére soha nem lépték át a határt: nem szívódtak fel a Kommunista Pártba, és tagjai nem voltak párttagok. Karsai állítása, miszerint én „szégyenkezem” a Hasomér Hacair emberei úttörő volta miatt, nélkülöz természetesen minden alapot. Nem szégyenkezem folytonos határozatlanságuk miatt a forradalom világa és az új ország (Izrael) világa között, sőt büszke vagyok rá – mégsem tudom magam azonosítani kettőjük egyikével az idő távlatából. Az én kötelességem az, hogy átvigyem kortárs olvasómnak egy elmúlt korszak szellemét.

Karsai megjegyzi, vagy időnként sejteti, hogy eltúlzom a Hasomér Hacair tagjai szerepét a budapesti zsidók megmentésében. Elejétől fogva világosan láttam, hogy effajta támadásokban lesz részem, ezért amennyire csak tehettem, arra törekedtem, hogy kérdéseimet helyesen fogalmazzam meg, és úgy adjam meg válaszaimat, hogy azok ne torzítsák el az összefogó képet. Tekintve, hogy nem írtam átfogó könyvet a magyarországi és/vagy a budapesti zsidók megmentéséről, sem az úttörő illegális mozgalomról általában (ezt már elvégezték előttem mások és jobbak) – nincs a könyvemben semmilyen próbálkozás a kérdést megválaszolandó: ki mentette meg a budapesti zsidókat? Sem a kérdést: ki volt az úttörő illegalitás hajtóereje? Könyvemben megpróbáltam felvázolni minden lehető pontossággal a Hasomér Hacair emberei szerepét a különböző mentési akciókban, és megvilágítani e munka különleges jellegét az úttörő illegalitás tevékenységének átfogó összességében.

A könyv különböző helyein igyekszem kidomborítani azokat a tényezőket, akikkel a Hasomér Hacair emberei együttműködtek (Lutz, a Nemzetközi Vöröskereszt, a kommunista illegalitás, a zsidó hitközség, a segélyző- és mentőbizottság, egyes ifjúsági mozgalmak stb.); és ugyanígy más tényezők mentőakcióit (Wallenberg, a magyar egyházak emberei és mások), amelyeknek nem volt közvetlen kapcsolata a Hasomér Hacair tevékenységével. A könyv központi témájának felrajzolásában azonban ezek kontextusnak tekintendők, és ennek folytán csak rövid leírást nyernek. Karsai hiábavalóan pattogtatja a történelmi szavahihetőség hiányának ostorát – az ostor a levegőt csapkodja. Így azután nincs alapja Karsai állításainak, amelyek szerint megpróbáltam bizonyítani, hogy a „somérok” 120 000 igazolványt adtak át (ez a hamisított igazolványok száma, nem pedig az átadottaké és/vagy a felhasználtaké). A Grossmann könyvében közölt számokat is végtelen óvatossággal veszem tudomásul. Hasonlóképpen alaptalan Karsainak az az állítása, miszerint megpróbáltam bizonyítani, hogy a Hasomér Hacair látta el étellel a gettót. Ezzel kapcsolatban leírtam a Hasomér Hacair tagjainak jelentőségteljes tevékenységét a Vöröskereszt „A” osztálya keretében, de bárki megérti, figyelmesen olvasva szavaimat, hogy ez a tevékenység olyan kereten belül ment végbe, amelyben több tényező is működött (a Vöröskereszt emberei, zsidó kereskedők, szállítmányozók, a Zsidó Tanács aktívája és így tovább). Ezen a ponton, úgy remélem, a Magyarországon őrzött okiratok, amelyek felhasználását Karsai valamilyen oknál fogva nem javasolta nekem előzőleg, rámutatnak majd a teljes képre. Távol állt tőlem, hogy én mutassak rá.

Másrészt, teljességgel meghökkentőek Karsai állításai mindarról, ami a Szálasi-rendszer zsidópolitikáját illeti. Annak ellenére, hogy a Szálasi-rendszer zsidópolitikájának általa javasolt részletes ábrázolása nem áll ellentétben a könyvemben felhozott tényleírással, az a gyanú merül fel, hogy Karsainak magának van konceptuális problematikája – vajon azt próbálja-e sejtetni, hogy a budapesti zsidóság Szálasinak köszönheti az életét, és „szerény reményének, hogy a semleges államok elismerik majd mint államfőt”, valamint, hogy a nyilas terror annak eredménye volt, hogy „Szálasi türelmét vesztette”? Meglehet, hogy Karsai mint magyar történész jogosult rehabilitálni Szálasit; de én, akivel Szálasi áldozatai még együtt élnek és akiknek tanúságtételét pontosan lejegyeztem, ezt nem engedhetem meg magamnak.

Lássuk csak tovább. Vigyáztam ugyan arra, hogy ne túlozzam el a „Hasomér Hacair” tagjai munkásságát, de természetes, hogy nem próbáltam meg csökkenteni annak értékét és történeti fontosságát. A sors úgy akarta, a vészkorszakbeli mentés historiográfiája hiányos két ellentétes oldalról: vagy dominánsan kiemeli a diplomaták, politikusok, egyháziak és egyszerű európai polgárok mentő- és segítőtevékenységét; vagy apologézisként íródott a lengyelországi, litvániai és fehéroroszországi harcoló ellenállás láttára. Akárhogy is, a zsidó illegalitás tagjainak tevékenysége a mentőakciók keretében hiányosnak tűnik. Vagy kívülálló tényezők mentőtevékenysége, vagy a varsói gettólázadás árnyékában rejtőzik. Igyekeztem könyvemben eltávolítani ezeket az árnyékokat. A Hasomér Hacair Magyarország náci megszállásának idején végbevitt akcióinak leírása arra irányult, hogy megtörje a zsidók jellemzését egyrészt mint „passzív menekültet”, másrészt mint „harcos zsidót”, az egyetlen alternatívát a nácizmus elleni küzdelemben. De úgy látszik, Karsai nem akart megmérkőzni ezekkel a könyv magvát képező tézisekkel, és kényelmesebbnek találta a vizsgálatot másodrendű kérdésekre terelni, amelyek forrása nem egyéb, mint a könyv eltorzított magyarázata.

Egy másik megjegyzéscsoportban Karsai a Zsidó Tanács elleni „vádakat” tulajdonít nekem. Könyvemben egyáltalán nem foglalkoztam „vádakkal”, és a Karsai által nekem tulajdonított állítások alaptalanok; ezekben engem egy nem rám tartozó vitára próbál rávenni. Ha mégis megemlítem ezt a testületet (a „Zsidó Tanács”), a történések hátterében ábrázolom; ennek következtében megjegyzéseim rövidek és tömörek. De ebben a keretben is, a Zsidó Tanácsot mint a magyarországi zsidóság vezetőségét említem, és nem szűkítem le a szerepét csakis Budapestre (héber eredeti, 86. oldal); más oldalról meg nem állítom, hogy felhatalmazást kaptak a deportációval kapcsolatban (86. és 114. oldal).

Mégis, az összes okiratok, a tanúságok és az ismert történetírás szerint, Judenratot alkottak abban az értelemben, hogy kötelesek voltak közhírré tenni és végrehajtani a németek parancsait. Ez értelemben párhuzamot lehet vonni a magyarországi „Zsidó Tanács” és a lengyelországi „Judenrat” között. Ugyanakkor van egy vonal, amely gyakorlatilag elválasztja a „Segélyező- és Mentőbizottságtól”, amely csak egyetlen küldetést vállalt magára – a mentést. Helyesnek láttam megvilágítani ezt a különbséget az izraeli olvasónak, aki mindmáig időnként azonosítja Kasztnert és a „Segélyező- és Mentőbizottságot” a „Judenrattal” (héber, 144–145.). Úgy gondolom, amikor a „Zsidó Tanács” tevékenységét mint a zsidó vezetőség reakciójának egy formáját mutattam be, a lehető legsemlegesebb álláspontot választottam. Másrészt nem hiszem, hogy lehetséges azt állítani, a Zsidó Tanács reagálási útja a legtöbb esetben hatásos volt – kivéve a Zsidó Tanács működését Steckler vezetése alatt. Mégis még egyszer meg kell kérdőjelezni, hová is vezetnek Karsai megjegyzései? Vajon Karsai újból akarja kezdeni a vitát Kasztnerről, vagy talán úgy akarja bemutatni a Magyarországi Zsidók Tanácsának tagjait, mint akik közösségük mentésének legfőbb tényezői voltak? Csodálkozom.

Tartalmi megjegyzések

Karsai megpróbálja, hogy rámutasson arra a sok tartalmi hibára, amelyek a könyv magyar nyelvű kiadásában találhatók. De nem mutat rá arra, hogy legtöbbjük a háttéranyagra vonatkozik, és nem magára a központi témára.

A héber kiadás címében található Hungária fogalmát a magyar kiadás címében Budapestre váltották át beleegyezésem nélkül.

A különböző dátumok megállapításánál egyrészt Lívia Rotkirchen A magyarországi zsidók története című könyvében foglalt kivonatos cikkére – A vészkorszak története Magyarországon – támaszkodtam, másrészt Aser Kohén könyvére, Az úttörő illegalitás Magyarországon (52–53. oldal a magyar kiadásban, 85. oldal a héberben). Apropó, Aser Kohén jelzi a sárga csillag feltűzésének időpontját – 1944. március 29. (86. oldal). Felhasználtam egyéb forrásokat is a tárgynak megfelelően, és, ellentétben Karsai állításaival, Brahm könyveit.

Karsai megjegyzése – Vilna mint „szabad város” – egyenesen kihívó. A héber szövegben így olvasható: „Az 1940. év folyamán, Vilna szabad városa a lengyel mozgalom tagjainak »alija« központja lett” (héber: 110. oldal, magyar: 83. oldal). Ez a rövid mondat, amelyet gazdag és tömör háttéranyag foglal magába, az 1940. év első felére vonatkozik, amikor még Vilna Litvániához tartozott. Vajon azt kívánja-e Karsai, hogy ebben a rövid emlékeztetőben részletezzem mindazt, amit Vilnáról tudok?

Pető Ernő ügyében emlékirataira támaszkodtam, Cvi Erez fordításában, aki igazolja, hogy nem talált hibát.

A nuncius tiltakozásának és a pápa levelének dátuma ügyében Aser Kohénra hivatkoztam (héber, 164. oldal), és úgy látszik, valójában hiba esett, mert a dátumot két nappal kimenetele utánra és egy nappal megérkezése utánra teszi.

Nem tettem a zsidóknak a megjelölt házakba gyűjtése dátumát július elejére, hanem megjegyeztem, hogy ebben az időszakban még a deportáció veszélyének voltak kitéve (héber, 186. oldal).

A deportáció megállításának tárgyában nagyszámú és változatos forrásokra támaszkodtam, és vigyáztam, ne részesítsem előnyben egyiküket sem (többek között Brahm, Aser Kohén, Cvi Erez, Pető naplói, Komoly, a Kasztner-jelentés stb.).

Cikke befejezésében Karsai nagyszámú idézetet hoz fel a mentőakció emlékére és annak budapesti megörökítésére vonatkozólag. Nem látom értelmét, hogy hozzászóljak e megjegyzésekhez, hiszen könyvemben egyáltalán nem foglalkoztam ezekkel a kérdésekkel. Nem tudom másként érteni Karsai ez ügyben tett megjegyzéseit, csak mint további próbálkozást bevonni engem egy bosszantó vitába, amely engem nem érint. A kérdés, amellyel foglalkoztam, nem az, hogyan örökítették meg a Hasomér Hacair tevékenységét, hanem az, mit is tettek valójában.

Összegező megjegyzés az objektivitás tárgyában

Karsainak sok megjegyzése „objektivitásom” hiányára irányul. Ezek a kitételek a banalitásig előre láthatóak: az ő szemében én készakarva nem veszem tudomásul a Hasomér Hacair emberei ellen irányult kritikát, befolyásolni hagytam magam olyanok tanúságtételétől, akik életben maradtak, ápolták és felfújták önnön értékelésüket.

Ha Karsai igazán figyelmesen olvasta volna a könyvet, felfigyelt volna arra, hogy a Hasomér Hacair tagjainak ténykedéseit folytonos kritikának vetettem alá, és számos témát tártam az olvasó kritikája elé: a fegyveres harc elvetélését; az akcióknak a feketepiacon keresztül folytatott finanszírozását; a tömegmentési akciótól való kezdeti visszariadást; a Kasztnerrel felvett kapcsolatot és az utazást a „Kasztner-vonattal”; habozásukat a gyerekeknek a gyermekházakba irányításában; a gyermekházak magukra hagyását a háború vége felé s így tovább. De ahogyan nem kíséreltem meg gyávasággal vádolni a Zsidó Tanács embereit mindazzal kapcsolatban, ami a magyarországi zsidóság sorsához fűződik, ugyanúgy nem azért hoztam fel ezeket a leírásokat, hogy a Hasomér Hacair embereit elitizmussal és önzéssel vádoljam. Másrészt, egy fejezet kivételével – „A fal mindkét oldalán” –, amely a Hasomér Hacair tagjai letartóztatásával és többek között Auschwitzba történt deportációjával foglalkozik, nem is próbáltam „hősi eposzt” kreálni. Húsból és vérből való, élő embereket ábrázoltam, tetteikkel és hibáikkal; de ezek olyan emberek, akik történelmi méretű, jelentőségteljes tetteket vittek véghez – aktív részvételükkel a magyarországi zsidók mentése munkájában.

Nem hiszek az objektivitásban, annak naiv pozitivista értelmében. A történész nem fizikus, hanem húsból és vérből való ember, ugyanúgy, mint kutatásának tárgya. Történelmi empátiát kell megmozgatnia, hogy megértse őket, tudományos kritikát, hogy elválassza magát tőlük, és mindenekfelett szavahihetőnek kell lennie az előtte fekvő tanúságok és okmányok anyagának felhasználásában. A jó történészeti írás mértéke az empátia, a kritika és a szavahihetőség, nem pedig az objektivitás hamis ideálja (vajon magyar történész „objektívebb” lehet-e, amikor a magyar történelemmel foglalkozik?).

Írásomban igyekeztem szavamhihető lenni, amennyire csak lehetséges, amikor is mindazokra a tanúságokra, okmányokra és másodlagos irodalomra támaszkodtam, amelyek rendelkezésemre álltak. Karsai szőrszálhasogató megjegyzései, ahogy már említettem, nem húzzák ki a talajt az elbeszélés lényegének szavahihetősége alól, mindössze igyekeznek minden erejükkel az elbeszélés hátterében fellelhető pontatlanságokra rámutatni, olyanokra, amelyekben amúgy is megoszlik az egyes kutatók véleménye. Hasonló módon Karsai konceptuális megjegyzései nem vonnak le az elbeszélés magvának megbízhatóságából, minthogy ezek vagy olyan vitákra, amelyekben részt nem vettem, vagy álláspontjaim eltorzított magyarázatára vonatkoznak.

Ahogyan már előzőleg rámutattam, a kritika elé tártam az egész elbeszélés minden tárgyát, a mentési akciókról alkotott általános felfogásommal együtt. Ennek következtében nem egyszer vitába kellett szállnom a kutatómunkában ábrázolt szereplőkkel, akik nem mindig fogadták el álláspontomat; és ugyanígy izraeli történészekkel, akiknek a mentőakcióknak a vészkorszakban egyáltalán elfoglalt helyére vonatkozó historiográfiai állásfoglalását ingattam meg könyvemben. A könyvben síkra szállok a vészkorszakbeli cionista aktivitásról szóló általánosan elfogadott mítoszok ellen – és nem magasztalom fel. Karsai banális megjegyzései engem egy, a vészkorszaknak Izraelben folytatott kutatása terén velem azonosítható kritikus állásfoglalással teljesen ellentétben álló pozícióba helyeznek el.

Végül is nem én vagyok a lényeg, hanem a szereplők, az ellenük felhozott vádakat kell tisztáznom, a velük folytatott kritikai vitáim ellenére. Pil, Rafi, Dévid és Efra minden percben elhagyhatták volna Magyarországot, amikor csak akarták. Elbújhattak volna egyedül Budapesten. Megmenthették volna csak saját magukat. Csak a családjukat. Csak a Hasomér Hacair tagjait. Csak a halucokat. Amikor megszakítás nélkül bővítették tevékenységük méreteit, igazában azt választották, hogy ennél sokkal többet tegyenek – ezek a fiatalok, 18-tól 24 évesen, abban a korukban, arra törekedtek, hogy magukra vállalják egy egész közösség megmentését.

Vajon egyedül voltak? Semmi esetre sem. Vajon mentesen voltak-e hibáktól vagy politikai latolgatásoktól? Nem voltak. Ők maguk voltak az elsők, akik ezt beismerték, amint azt a könyv nemegyszer dokumentálja. Vádolni kell-e őket a magukra vállalt feladatért és azért, mert mindannak ellenére, amiért teljesen kilátástalanul munkálkodtak és amit megtettek – életben maradtak? Könyvemben, amennyire lehetett, megszólaltattam a halottakat (Duda Stern, Miki Langer, Szimha Hunwald és sokan mások). De azok története is joggal elmesélendő, akik élnek, és akik harcoltak mások életéért. És nem csak egy generációnak.

Héber eredetiből: Yedidya Arnon
Kibbutz Gaaton, 1999. május 31.

• Vita