Korányi Tamás

Nyomtatóbarát változat

Azt hiszem, semmi túlzás nincsen abban, hogy a Magyar Rádió soha nem tapasztalt mélypontra került (Csúcs-rádió). Nem akarok ezúttal ennek politikai vetületeivel foglalkozni, az ún. médiumháború részleteit még az érdeklődők is utálva unják már – teljes joggal, hiszen undorító eseménysor volt. Ami most jobban érdekel, az a Magyar (Csúcs-) Rádió szakmai állapota. Előre bocsátom: engem elsősorban a művészi műsorok (irodalom, zene) foglalkoztatnak, ugyanakkor egy pillanatig sem gondolom azt, hogy a rádiónak nincsen más, igen fontos funkciója is. Persze tudni kell, hogy a rádió összműsoridejének legfeljebb 20-25 százaléka az újságírók munkája, 75-80 százaléka zene, irodalom és egyéb, nem újságírói tevékenységgel létrehozott műsor. Mégis általában azt hiszik, hogy aki rádiós, az újságíró…

A Magyar (Csúcs-) Rádió szakmai állapotát az határozta meg, hogy irányítását egy sor iszonytatóan tehetségtelen ember kaparintotta a kezébe. A Magyar (Csúcs-) Rádió mai vezetőinek a rádiózás szakmai követelményeiről fogalmuk sincsen, vagy ha van, az még tragikusabb, hiszen akkor a züllesztés tudatos tevékenység volt. A szakmai tudatlanságot – mint korábban annyiszor – politikai hovatartozással plasztikázták, azt sugallva, hogy aki hűséges, az egyúttal jó is. Ezt a helyzetet már elemezni sem érdemes, csak azt a globális sóhajt vonom le belőle: az Úristen mentse meg a rádiót mindörökre ettől a szakmai barbarizmustól. Olyan körülmények alakultak ki, amelyek között előfordulhatott, hogy valaki teljesen részegen vezette a maga műsorát, hogy az ún. művészi műsorokban a direkt uszítás sem volt ritka, hogy például az ún. mikrofonengedély megtagadásával el lehetett hallgattatni műsorkészítőket, miközben mások abszurd hibákat szórtak a hallgatók fülébe, hogy szinte senki sem törődött azzal: mi történik az éjszakai adásokban, amelyekben tenyészett a babona, a sarlatán téboly, jósnők, kuruzslók olykor professzornak szólíttattak és így tovább.

Elölről kell kezdeni az egészet. Itt állunk megint egy új kezdés küszöbén. Igaz, ilyen lezüllesztett állapotok soha eddig nem voltak. És ez azzal a veszéllyel jár, hogy netán a züllés előtti állapot (Gombár-rádió) kelthet nosztalgiát, annak visszaállítása lehet az óhajtott cél. Ez a viszonylagosság rettenetesen veszélyes, ugyanis a rádió a züllés korszaka előtt sem volt jó, a korábbi kísérletezők is csak a mellény újragombolásával próbálkoztak, holott itt az ideje, hogy kivágjuk az egész mellényt. A mellény kihajítását csak szakmai szempontok határozhatják meg. Ha politikai szempontok érvényesülnének, azt leszámolásnak nevezném, s ráadásul akkor a mellény is marad. Ha tehát a Magyar Rádiót padlóra küldték, akkor teljesen új alapokon kell felállítani!

Elölről kell kezdeni az egészet! El kell felejteni alapvetőnek hitt fogalmakat, lidérces ostobaságokat. Például azt, hogy nemzeti főadó, például azt, hogy szórakoztató rádió, például azt, hogy ifjúsági rádió, például azt, hogy családi rádió… Ezek a fogalmak ugyanis szinte a szélhámosságig nem bírnak semmiféle megfogható jelentéssel! De alapvetően újra kell fogalmazni egy sor műsor értelmezését, például olyanokét, mint a hangjáték, a „kompozíció”, a feature, a versműsor. Ezeknek a mostani jellege ugyanis – egyes egyedi esetek kivételével! – korszerűtlen, poros és műfajtalan, abban az értelemben, hogy nem vesznek tudomást a rádió speciális művészi lehetőségeiről, s akusztikus megvalósítás helyett legfeljebb akusztikus illusztrációt adnak, nem teszik felismerhetővé a rádiós műfajt. Ehhez járult a közelmúlt (Csúcs-rádió) barbarizmusa; a Csúcs-korszak rádiózását már a Gyáli úti egykori stráfkocsiban meghaladták.

Elölről kell tehát kezdeni az egészet! – De hogyan?

Mindenekelőtt át kell világítani a rádiót. Mégpedig objektíven, nemzetközi szervek bevonásával. Meg kell állapítani, hogy általában mire van szükség, egy korszerű közszolgálati rádióban és mire nincs. A magam részéről nem vagyok bizonyos abban, hogy a rádió nem élne meg saját külön nyomda, asztalosműhely, szobafestőrészleg nélkül, hogy szükség van-e például oktatási osztályra, kell-e külön üdültetési részleg, „humánpolitikai” osztály (a személyzeti új neve!), munkaügyi osztály, mindez külön-külön, nem látná-e mindezt el egy közös, ám kisebb ügyintéző szervezet. Persze a béreken is változtatni kellene, de biztos, hogy így jó néhány munkahely felszabadulhatna. Egzakt, korszerű és tökéletesen tárgyilagos átvilágítás nélkül, mindenfajta politikai erő és szándék kategorikus távoltartása nélkül azonban elindulni is lehetetlen.

Mit kell tenni legelőször? Vagy pontosabban mit nem szabad tenni? Hogy személy szerint kitől kell megválni, az nem a rádiós közvélemény kérdése. Nem a rádiós műsorkészítő dolga, hogy bárkinek a felelősségét megállapítsa, hogy kidobálja azokat, akik felelősek. Ez jogi kérdés. Aki törvénytelenséget követett el, vagy abban segédkezett, az jogilag körülírható állapotban van, a megoldás a jog eszközeivel, a jog embereinek a dolga. És mi legyen a tehetségtelen, szakmailag alkalmatlan mostani vezetőkkel (Csúcs-rádió)? Én természetesnek és logikusnak érzem, hogy vezetői beosztásukból le kell őket váltani. Azután pedig, a megfelelően kialakított rádiós körülmények között be kell bizonyítaniok, hogy kemény szakmai feladatok ellátására képesek-e beosztottként.

Milyen legyen a rádió? Én csak a meglevő három, ún. közszolgálati adóban tudok gondolkodni. Híre terjedt, hogy vannak, akik a Petőfit privatizálnák. Ki fogja megvenni? És mit vesz meg? A frekvenciát? Vagy a jelenleg hozzátartozó infrastruktúrát? A stúdiók egy részét? Netán az amúgy is düledező állapotban levő hangarchívum harmadát? A kincsként őrzendő hangdokumentumokat? Vagy mit? Mert enélkül ki veszi meg? De egyáltalán! Adjuk el a Nemzeti Színházat, mert rosszak benne az előadások? Privatizáljuk a Magyar Állami Operaházat, mert nem elég jók a felújítások? Adjuk el a Petőfi rádiót, mert botrányos műsor szól benne? Vagy mi az oka az eladásnak? Honnan az ötlet? Kinek hoz hasznot? És mennyibe kerül? Vagy van, aki elhiszi, hogy gazdasági okok szólnak az eladás mellett, mert az ország nem bír fenntartani három adót? Kereken megmondom: közszolgálati rádióból bármit eladni, botrányos ötlet! És miért éppen a Petőfit? És néhány év múlva, amikor kiderül, hogy rettenetes kár volt az eladás, olcsóbb lesz újra megvenni és kialakítani? Nem értem. Ki mondhatja meg ma, hogy milyen lesz a magyar magánrádiózás? Hogy milyen funkciókat vesz majd át az ún. közszolgálatitól? Azt gondolom, a közszolgálati rádiónak mindaz feladata kell hogy maradjon, ami a magánrádiónak nem üzlet. Amire nem harapnak a hirdetők, ami keveset hoz a konyhára, ami csak viszi a pénzt. Rövid távon, legalábbis…! (Ha Klebelsberg Kunó az azonnali haszon reményében építtette volna az iskolákat, vajon megépültek volna?)

Mit kell adni a hallgatónak? Információt, kultúrát, zenét (Kossuth, Petőfi, Bartók).

Néhány megjegyzés… Könyvkiadásban, színházban, moziban stb. fontos tényező a mennyiség. Nagy ország – nagy példányszám, több színház, több mozi stb. A rádió vonatkozásában ez nincsen így. Kis ország sem kaphat kisebb rádiót, kevesebb információt, kevesebb Shakespeare-t, kisebb Beethovent. De nincsen vész! A rádió ugyanis olcsó! Már ami a pénzkiadásokat illeti… Hihetetlenül kevés pénzből komoly színvonal teremthető. Ez hallatlan előny a tévével, a filmmel, a színházzal szemben. Míg a televízióban egy egyórás produkció akár milliós nagyságrendű pénzt is elvihet, a rádióban ugyanez a produkció tízezres nagyságrendű. Negyvenezer forintból például még ma is színvonalas művészi műsor készíthető. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden műsor mindig olcsó, de ide kell számítani, hogy egy jó produkció sokszor megismételhető, s az ismétlés az első adásnak már csak töredékébe kerül. Jó ismétlési rendszerrel tehát egészen meglepő dolgok művelhetők. S a leggyérebb hallgatottság esetén is egy rádióműsor kisebb stadionra való közönséget kapcsol be. Apropó: hallgatottság! Nagy hiba lenne a rádiót hallgatottság, egyszóval közvélemény, netán közízlés alapján szervezni. A Bartók és a Petőfi rádió – legalábbis az én elképzelésem szerint – nem aszerint működnék, hogy mi okoz tömeggyönyört, hanem aszerint, hogy mi az, ami kultúra, mi az, ami érték, mi az, ami: valami a világban. Még akkor is, ha ez csak keveseket érdekel egyelőre – vagy mindörökre! A tömegigényt pedig elégítsék ki a kereskedelmi rádiók, bár némi profizmus nélkül azok se jutnak messzire.

Mit kell tehát adni az egyes adókon? A Kossuth rádió feladatkörébe sorolnék mindent, ami információ, hír, szolgáltatás. Ami az ún. közvélemény szerinti igény. Az alapfunkciókon kívül (hírszolgáltatás) itt kapna helyet az események sokoldalú kommentálása, a tudományos és egészségügyi ismeretterjesztés, az életvitellel kapcsolatos műsorok, az ún. közönségkapcsolatos műsorok, a kabaré, az éjszakai hallgatókat bekapcsoló műsor, a tömegigényű magyarnóta, a nyelvművelés, a „Szabó-család” típusú műsorok, a sport, itt szólalnának meg a vallási műsorok, a misék, az istentiszteletek stb. Ehhez természetesen meg kell valósítani, hogy a Kossuth korszerű műszaki színvonalon szóljon.

A Bartók rádió látszik a leginkább egyértelműnek. Lehetetlen állapot, hogy ne legyen Magyarországon egy kizárólagosan zenei adó. Nagyobb súlyt adnék persze a kortárs zenének, hiszen abban a rádió elsőrendű közvetítő szerepet kaphat. Hangverseny-közvetítések kellenének a világ minden tájáról, s főleg: a rádió jelen lenne minden fontos zenei eseményen, fesztiválon stb. És ide sorolnám mindazokat a műsorokat, amelyek a zenéről beszélnek. Nem titkolom, hogy vázlatom hasonló a francia rádió szerkezetéhez, bár ők még a zenéről szóló beszélgetést is más adóra sorolják.

A Petőfi rádióba tennék mindent, ami magas szintű kultúra. Ez nem jelentene minden esetben elit szemléletet, hiszen itt hangzanék el például Heltai is. Azt viszont, hogy hol a helye Heltainak, és hol mondjuk Shakespeare-nek, többéves figyelés, felmérés eredményeképpen állapítandó meg, s így a végleges, szilárd struktúra kialakítása is többéves folyamat eredménye lehet. Ezen az adón szólalna meg a teljes irodalom. Nagy súlyt fektetnék arra, hogy elsősorban maguk a művek jelenjének meg, minél sokszínűbb rádiós válfajokban, s háttérbe szorítanám az irodalomról szóló műsorokat, különösen az annyira elszomorítóan üres „hablatyot”. Ez utóbbit kiiktatásra javaslom. A határokon kívüli magyar irodalomról szívesen venném a helyszíneken készült műsorokat, hátha jobban tudják, hogy ott mi a fontos. Ezen az adón szólalna meg a korszerű rádiószínház, s itt kapnának helyet a magas színvonalú, netán vájtfülűeknek való tudományos műsorok, elsősorban azok, amelyeknek nem feltétlenül napi aktualitása van csak. Nagy súlyt helyeznék a kísérletezésre. Kísérleti műhelyt hoznék létre a Petőfi adón.

Mindez többéves, igen intenzív munkát igényel. Több év során derülne ki az is, hogy ki alkalmas az ilyen típusú munkára, és ki nem. Tisztában vagyok azzal, hogy a hármasan tagolt rádió kialakítása az itt vázoltaknál jóval több meggondolást kíván még. Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy ebbe a háromadós rendszerbe minden szükséges – és ezúttal nem említett – műsor belefér. Külön nagy munka mindennek a gazdasági, pénzügyi kidolgozása, aminek én nem vagyok szakembere. Legelőször azonban a műsorkészítőket – újságírókat, szerkesztőket, dramaturgokat, riportereket, hangmestereket, műszakiakat – kell megkérdezni, hogy miképpen képzelik a műsorkészítés rendjét. Ez az átvilágítás után a legfontosabb kérdés. Meggyőződésem, hogy a rádiózás van olyan fontos ügy, hogy a gazdasági szempontok szolgálják a rádiózás ügyét, s ne fordítva; nehogy a rádiózás kullogjon gazdasági megfontolások nyomában. Lehetetlennek vélem, hogy néhány milliárdon múlhat a korszerű rádiózás kialakítása, hogy néhány milliárd miatt megbukhat ez a fontos lehetőség.

• Vita