Skip to main content

Szociáldemokrácia és liberalizmus a századvég Magyarországán

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Kőszeg Ferenc szabad ötleteiről – egy más nézőpontból


Egy „esetleges” választás nyomában

Tamás Gáspár Miklós emlékezetes karácsonyi vitacikke kapcsán (Beszélő, 1990. 50–51. szám) ismét előtérbe került a kérdés: milyen arculatot formálhat a maga számára a politikai ellenzék a századvég Magyarországán? Ezen belül a legfontosabb kérdésnek az tűnik, hogy az ellenzék vezető ereje, a Szabad Demokraták Szövetsége hogyan alakítja politikáját a közeljövőben.

Kőszeg Ferenc a vitacikkre válaszolva hosszan elemzi annak állításait. A háromrészes válasz egyes részei a szociáldemokrácia hazai helyzetével foglalkoznak. (Beszélő, 1991. 1., 2., 3. sz.) Kiderül például, hogy annak idején az SZDSZ megalakulása körül egy „intim pillanatban” fölvetődött a szociáldemokrata öndefiníció lehetősége is. Ezt a – Kőszeg szerinti – „hamvába holt” ötletet, persze, elvetették, de azt is megtudhatjuk, hogy a liberális önkép megtalálását jórészt épp T. G. M. publicisztikája segítette elő. (Ezzel egy időben a piacot és a kapitalizmust „szocialista alapon” gyanakodva szemlélő – és a T. G. M. politikai alapállásától cikkében búcsút vevő – Eörsi István írásainak „nem volt politikai befogadó közege az SZDSZ-ben”.)

Vajon volt-e más lehetősége a magát a rendszerváltás motorjának elképzelő SZDSZ számára, mint hogy liberálisnak nevezze magát?

A rendszerváltás folyamában a közvélemény föltétlenül igényelte a „nagy rendszerváltó mítosz” és a politikai akcionizmus megjelenését. Az SZDSZ, úgy tűnik, elébe ment a társadalom igényének. Ez a kényszer eleve nem is tűrte volna, hogy a pártot (egy „vörös” diktatúra után) bárki a szociáldemokrata „rózsaszínűséggel” vádolhassa.

Baloldali gyökerek

Az említett tények ellenére nem lehet nem észrevenni két fontos tényezőt. Először is, az SZDSZ-t létrehozó politikai centrum múltjában mindig is jelen volt a baloldali gondolkodásmód, beleértve a marxizmust is. A marxizmushoz való kötődés persze mára elenyészett. Ugyanakkor a társadalmi kiszolgáltatottság botrányának kezelésére vonatkozó – alapvetően baloldali – igény az SZDSZ magjában érintetlen maradt. Nem véletlen például, hogy a rendszerváltás megítélésében némi forradalmi romantikát is érzékelhetünk. (Igaz, hogy amíg Kőszeg az „elmaradt forradalom” utólagos bepótolhatatlansága miatt sajnálkozik, addig Kis János – a Beszélő 1990. 6. számában – a „mi forradalmunkról” beszélve annak vértelensége fölött fejezi ki örömét.)

Valami még nem az igazi

Az attitűd mellett, természetesen, lényegi stratégiai kérdések is előtűnnek: baloldali megközelítésben (a lokális, viszonylagos megoldások mellett) átfogó megoldás csak a társadalom esetenként szükséges mozgósításától remélhető. A mozgósítás marxista módja azonban elveszett – a hozzá tartozó elmélettel együtt –, a járható út pedig nehezen rajzolódik ki.

Alapkérdés a munkahelyi, üzemi viszonyok állapota. A vállalati tanácsok újraválasztásának jellegzetesen kvázidemokratikus eredményét értékelve Kis János lehangoltan állapítja meg: „Az SZDSZ mozgósította tagjait, hogy segítsenek a munkásoknak saját kezükbe venni az üzemi választásokat. (…) A legtöbb helyen azonban semmit sem sikerült elérnünk.” (Uo.)

Mozgósítás és korrekció

Meg kell jegyeznünk, hogy a szükséges méretű társadalmi mozgósításnak léteznek történelmileg kialakult demokratikus formái. Ezek a demokratikus munkásmozgalmakban, többnyire a szociáldemokrata pártokhoz kötődve öltöttek testet Európa nyugati felén. E tradíciók hazai alkalmazhatóságát joggal vitatták gazdasági kényszerekre, illetve a rendszerváltás szükségleteire hivatkozva azok, akik a kommunizmus utáni társadalmak történelmének rendkívüliségére tették a fő hangsúlyt.

Mégis, mintha az SZDSZ fölismerné, hogy a történelem rendkívülisége nem jelent történelmen kívüliséget. Mintha fölfedezhetnénk egynémely tévedés beismerését és a hajlandóságot a korrekcióra.

„A liberális szociáldemokrata-ellenességnek (…) megvan az a hátránya, hogy ismét (kiemelés tőlem, Sz. Z.) távol tartja az SZDSZ-eseket az érdekvédelmi szervezkedésektől, és közönyössé teszi őket más szerveződésekkel szemben is, amelyek segíteni próbálnak a szolidaritásra szorulókon” – írja Kőszeg. Kozák Gyula ehhez még azt is hozzáfűzi, hogy: „A szociáldemokrata pártok jelenlegi hazai tevékenysége alapján nem lehet a szocdemeket elparentálni történelmi léptékkel mérve.” (Beszélő, 1990. 5. sz.)

A higgadtabb hangok arra engednek következtetni, hogy az SZDSZ szóhasználatában a diszkontinuus, tagadó, ugrásszerű változásokkal (sőt forradalmi jelleggel) számoló meggondolások helyébe a közeljövőben a folytonosságra alapozó logikák lépnek.

Kettős kötésben

Valószínűnek látszik, hogy amennyiben az SZDSZ fönntartja a baloldali megítélés prioritását, akkor a társadalmi mozgósításra való törekvés szándékát is őriznie kell. (Az e területen meglévő érintettséget az októberi taxisblokádot kísérő spontán társadalmi rokonszenv-nyilvánításhoz csatlakozó, érzelmileg telített SZDSZ-megnyilatkozások és elemzések is igazolják.) A baloldali orientáció föladása egyet jelent a mozgósításról való lemondással és az elitista akcionizmus fönntartásával.

A két helyzet közötti állásfoglalás lebegtetése, megítélésem szerint, az SZDSZ egyik fő taktikai erőssége. Egyrészt biztosítja a párton belüli kohéziót, másrészt a parlamentben adekvát vitapartnerré teszi mind a jobboldal, mind a bal irányában, ugyanakkor megőrzi a szervezet némiképpen heterogén összetételű társadalmi bázisának szimpátiáját.

A szabad demokraták legfőbb stratégái (pl. Kis, Tölgyessy) a szituáció természetességét és tartós továbbélését hangoztatják. Ám amíg Kis egyáltalán nem beszél egy esetleges divergencia szükségességéről (lásd pl. az emlékezetes Kis–Pozsgay-vitát), addig Tölgyessy óvatosan megjegyzi, hogy a divergencia hosszabb távon jelentőségre tehet szert. Tamás Gáspár Miklós a liberális (jobbfelé hajló) döntést szeretné kikényszeríteni – aminek eléréséhez mind szellemi fölkészültsége, mind tollforgató képessége hibátlanul adott – mégis, meglepő módon, mintha ezzel egy időben az SZDSZ pereme felé sodródna. (Lehet, hogy végül mégis Eörsi találta fején a szöget?)

Szocdemek gettóban

A szociáldemokrata szó ma elveszítette régi hitelét. A szocdem pártocskák gettóba szorultak. Úgy látszik, létrejött egy meglepő koalíció e pártocskák teljes kiszorítására, mégpedig a régi és az új elit érdekazonossága alapján. A régi elit egyszerűen ki akarná sajátítani a szociáldemokrácia politikai mezőjét. Az új, kormánypárti elit saját kapitalizációs stratégiáját félti egy társadalmilag támogatott új ellenzéki párttól. A demokratikus ellenzék pedig mintha föl akarná szívni a szociáldemokrácia értékeit magába anélkül, hogy liberalizmusát föladni kényszerüljön.

Valóban az lenne tehát az érdeke ma a politikai erőknek, hogy a szociáldemokraták maradjanak meg szűk, klubszerű kereteik között?

Választóvíz: a társadalmi konfliktus

A társadalom jelen állapota igen nagy feszültségeket rejt magában. A társadalmi konfliktusok kirobbanása előbb-utóbb realitássá változhat. Nehéz megjósolni, mikor és mitől lobbanhat föl olyan méretű elégedetlenség, amely veszélybe sodorhatja a politikai stabilitást is.

Egy ilyen konflikus elemi erővel követelheti a fölvetett kérdések megválaszolását. Az elméleti konstrukciók hamar csődöt mondhatnak, ha nem találkoznak a társadalom valós igényeivel.

A liberalizmus és a szociáldemokrácia viszonyának tisztázása éppen azért elengedhetetlen, hogy egy esetleges társadalmi konfliktus során mindkét értékrend megőrizhető legyen. Ha egy párt túl sokáig nyitva hagyja a karakterére – és ily módon az elsődleges társadalmi bázisára is – vonatkozó kérdést, akkor egy éles helyzetben nem lesz képes elfogadható módon megnyilvánulni, és elveszítheti hitelességét. Az SZDSZ esetében ez azt jelentheti, hogy a Fidesz (esetleg az MDF-fel összefogva) megfoszthatja liberális nimbuszától, vagy pedig a szövetség kénytelen lesz átengedni a munkavállalók körében megszerzett pozícióit az olcsó demagógiákkal operáló „népboldogítóknak”.

Új szövetség felé?

Olyan stratégiát célszerű tehát a liberális ellenzéknek kimunkálnia, amely akkor sem fosztja meg a szélesebb népi (munkavállalói) támogatástól, ha a társadalom feszültségei eszkalálódnának. (Még inkább fölvetődik ez a kérdés, ha – az MDF esetleges térvesztése miatt – az SZDSZ számára az ellenzéki pozíció „kényelme” is megszűnik.)

A hagyományos baloldallal – tehát a szociáldemokratákkal – szemben vállalható stratégia, megítélésem szerint, az SZDSZ számára nem a beolvasztás, a kiszorítósdi, hanem az eszmerendszerek közötti szövetkezésen alapuló politikai munkamegosztás.

Egy erős szociáldemokrata párt, amely nem riad vissza munkásmozgalmi gyökérzetétől, ugyanakkor csatlakozik a liberális közmegegyezés minimumához, képes lehet arra, hogy a jelenleg nemritkán konzervatívnak mutatkozó, a parlamenti elitpártok által nehezen megközelíthető munkavállalói réteget olyan politika irányába mozgósítsa, amely nem áll ellentétben az ország modernizációs kényszereivel, a liberalizálás szükségleteivel.

Előtörténet?

Ma még egy ilyen párt csak csírájában létezik. Azonban éppen a demokratikus ellenzék példája mutatja, hogy egy nagy párt, komolyabb színre lépése előtt, sok éven át készülődhet az ismeretlenség homályában.

Egy szociáldemokrata alapokon álló munkavállalói párt (horribile dictu: munkáspárt) az évek – és a társadalmi válságok – hosszú sora után minden bizonnyal képes lesz megszervezni önmagát. Kívánatos lenne, ha ezt nem a rendszer ellenzékeként kellene megtennie, és örvendetes volna, ha közös hangot tudna találni a liberális ellenzékkel.

Mindez a századvég magyarországi politikai klímáját előnyösen befolyásolná.




































































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon