Székely Zoltán

Nyomtatóbarát változat

Egy „esetleges” választás nyomában

Tamás Gáspár Miklós emlékezetes karácsonyi vitacikke kapcsán (Beszélő, 1990. 50–51. szám) ismét előtérbe került a kérdés: milyen arculatot formálhat a maga számára a politikai ellenzék a századvég Magyarországán? Ezen belül a legfontosabb kérdésnek az tűnik, hogy az ellenzék vezető ereje, a Szabad Demokraták Szövetsége hogyan alakítja politikáját a közeljövőben.

Kőszeg Ferenc a vitacikkre válaszolva hosszan elemzi annak állításait. A háromrészes válasz egyes részei a szociáldemokrácia hazai helyzetével foglalkoznak. (Beszélő, 1991. 1., 2., 3. sz.) Kiderül például, hogy annak idején az SZDSZ megalakulása körül egy „intim pillanatban” fölvetődött a szociáldemokrata öndefiníció lehetősége is. Ezt a – Kőszeg szerinti – „hamvába holt” ötletet, persze, elvetették, de azt is megtudhatjuk, hogy a liberális önkép megtalálását jórészt épp T. G. M. publicisztikája segítette elő. (Ezzel egy időben a piacot és a kapitalizmust „szocialista alapon” gyanakodva szemlélő – és a T. G. M. politikai alapállásától cikkében búcsút vevő – Eörsi István írásainak „nem volt politikai befogadó közege az SZDSZ-ben”.)

Vajon volt-e más lehetősége a magát a rendszerváltás motorjának elképzelő SZDSZ számára, mint hogy liberálisnak nevezze magát?

A rendszerváltás folyamában a közvélemény föltétlenül igényelte a „nagy rendszerváltó mítosz” és a politikai akcionizmus megjelenését. Az SZDSZ, úgy tűnik, elébe ment a társadalom igényének. Ez a kényszer eleve nem is tűrte volna, hogy a pártot (egy „vörös” diktatúra után) bárki a szociáldemokrata „rózsaszínűséggel” vádolhassa.

Baloldali gyökerek

Az említett tények ellenére nem lehet nem észrevenni két fontos tényezőt. Először is, az SZDSZ-t létrehozó politikai centrum múltjában mindig is jelen volt a baloldali gondolkodásmód, beleértve a marxizmust is. A marxizmushoz való kötődés persze mára elenyészett. Ugyanakkor a társadalmi kiszolgáltatottság botrányának kezelésére vonatkozó – alapvetően baloldali – igény az SZDSZ magjában érintetlen maradt. Nem véletlen például, hogy a rendszerváltás megítélésében némi forradalmi romantikát is érzékelhetünk. (Igaz, hogy amíg Kőszeg az „elmaradt forradalom” utólagos bepótolhatatlansága miatt sajnálkozik, addig Kis János – a Beszélő 1990. 6. számában – a „mi forradalmunkról” beszélve annak vértelensége fölött fejezi ki örömét.)

Valami még nem az igazi

Az attitűd mellett, természetesen, lényegi stratégiai kérdések is előtűnnek: baloldali megközelítésben (a lokális, viszonylagos megoldások mellett) átfogó megoldás csak a társadalom esetenként szükséges mozgósításától remélhető. A mozgósítás marxista módja azonban elveszett – a hozzá tartozó elmélettel együtt –, a járható út pedig nehezen rajzolódik ki.

Alapkérdés a munkahelyi, üzemi viszonyok állapota. A vállalati tanácsok újraválasztásának jellegzetesen kvázidemokratikus eredményét értékelve Kis János lehangoltan állapítja meg: „Az SZDSZ mozgósította tagjait, hogy segítsenek a munkásoknak saját kezükbe venni az üzemi választásokat. (…) A legtöbb helyen azonban semmit sem sikerült elérnünk.” (Uo.)

Mozgósítás és korrekció

Meg kell jegyeznünk, hogy a szükséges méretű társadalmi mozgósításnak léteznek történelmileg kialakult demokratikus formái. Ezek a demokratikus munkásmozgalmakban, többnyire a szociáldemokrata pártokhoz kötődve öltöttek testet Európa nyugati felén. E tradíciók hazai alkalmazhatóságát joggal vitatták gazdasági kényszerekre, illetve a rendszerváltás szükségleteire hivatkozva azok, akik a kommunizmus utáni társadalmak történelmének rendkívüliségére tették a fő hangsúlyt.

Mégis, mintha az SZDSZ fölismerné, hogy a történelem rendkívülisége nem jelent történelmen kívüliséget. Mintha fölfedezhetnénk egynémely tévedés beismerését és a hajlandóságot a korrekcióra.

„A liberális szociáldemokrata-ellenességnek (…) megvan az a hátránya, hogy ismét (kiemelés tőlem, Sz. Z.) távol tartja az SZDSZ-eseket az érdekvédelmi szervezkedésektől, és közönyössé teszi őket más szerveződésekkel szemben is, amelyek segíteni próbálnak a szolidaritásra szorulókon” – írja Kőszeg. Kozák Gyula ehhez még azt is hozzáfűzi, hogy: „A szociáldemokrata pártok jelenlegi hazai tevékenysége alapján nem lehet a szocdemeket elparentálni történelmi léptékkel mérve.” (Beszélő, 1990. 5. sz.)

A higgadtabb hangok arra engednek következtetni, hogy az SZDSZ szóhasználatában a diszkontinuus, tagadó, ugrásszerű változásokkal (sőt forradalmi jelleggel) számoló meggondolások helyébe a közeljövőben a folytonosságra alapozó logikák lépnek.

Kettős kötésben

Valószínűnek látszik, hogy amennyiben az SZDSZ fönntartja a baloldali megítélés prioritását, akkor a társadalmi mozgósításra való törekvés szándékát is őriznie kell. (Az e területen meglévő érintettséget az októberi taxisblokádot kísérő spontán társadalmi rokonszenv-nyilvánításhoz csatlakozó, érzelmileg telített SZDSZ-megnyilatkozások és elemzések is igazolják.) A baloldali orientáció föladása egyet jelent a mozgósításról való lemondással és az elitista akcionizmus fönntartásával.

A két helyzet közötti állásfoglalás lebegtetése, megítélésem szerint, az SZDSZ egyik fő taktikai erőssége. Egyrészt biztosítja a párton belüli kohéziót, másrészt a parlamentben adekvát vitapartnerré teszi mind a jobboldal, mind a bal irányában, ugyanakkor megőrzi a szervezet némiképpen heterogén összetételű társadalmi bázisának szimpátiáját.

A szabad demokraták legfőbb stratégái (pl. Kis, Tölgyessy) a szituáció természetességét és tartós továbbélését hangoztatják. Ám amíg Kis egyáltalán nem beszél egy esetleges divergencia szükségességéről (lásd pl. az emlékezetes Kis–Pozsgay-vitát), addig Tölgyessy óvatosan megjegyzi, hogy a divergencia hosszabb távon jelentőségre tehet szert. Tamás Gáspár Miklós a liberális (jobbfelé hajló) döntést szeretné kikényszeríteni – aminek eléréséhez mind szellemi fölkészültsége, mind tollforgató képessége hibátlanul adott – mégis, meglepő módon, mintha ezzel egy időben az SZDSZ pereme felé sodródna. (Lehet, hogy végül mégis Eörsi találta fején a szöget?)

Szocdemek gettóban

A szociáldemokrata szó ma elveszítette régi hitelét. A szocdem pártocskák gettóba szorultak. Úgy látszik, létrejött egy meglepő koalíció e pártocskák teljes kiszorítására, mégpedig a régi és az új elit érdekazonossága alapján. A régi elit egyszerűen ki akarná sajátítani a szociáldemokrácia politikai mezőjét. Az új, kormánypárti elit saját kapitalizációs stratégiáját félti egy társadalmilag támogatott új ellenzéki párttól. A demokratikus ellenzék pedig mintha föl akarná szívni a szociáldemokrácia értékeit magába anélkül, hogy liberalizmusát föladni kényszerüljön.

Valóban az lenne tehát az érdeke ma a politikai erőknek, hogy a szociáldemokraták maradjanak meg szűk, klubszerű kereteik között?

Választóvíz: a társadalmi konfliktus

A társadalom jelen állapota igen nagy feszültségeket rejt magában. A társadalmi konfliktusok kirobbanása előbb-utóbb realitássá változhat. Nehéz megjósolni, mikor és mitől lobbanhat föl olyan méretű elégedetlenség, amely veszélybe sodorhatja a politikai stabilitást is.

Egy ilyen konflikus elemi erővel követelheti a fölvetett kérdések megválaszolását. Az elméleti konstrukciók hamar csődöt mondhatnak, ha nem találkoznak a társadalom valós igényeivel.

A liberalizmus és a szociáldemokrácia viszonyának tisztázása éppen azért elengedhetetlen, hogy egy esetleges társadalmi konfliktus során mindkét értékrend megőrizhető legyen. Ha egy párt túl sokáig nyitva hagyja a karakterére – és ily módon az elsődleges társadalmi bázisára is – vonatkozó kérdést, akkor egy éles helyzetben nem lesz képes elfogadható módon megnyilvánulni, és elveszítheti hitelességét. Az SZDSZ esetében ez azt jelentheti, hogy a Fidesz (esetleg az MDF-fel összefogva) megfoszthatja liberális nimbuszától, vagy pedig a szövetség kénytelen lesz átengedni a munkavállalók körében megszerzett pozícióit az olcsó demagógiákkal operáló „népboldogítóknak”.

Új szövetség felé?

Olyan stratégiát célszerű tehát a liberális ellenzéknek kimunkálnia, amely akkor sem fosztja meg a szélesebb népi (munkavállalói) támogatástól, ha a társadalom feszültségei eszkalálódnának. (Még inkább fölvetődik ez a kérdés, ha – az MDF esetleges térvesztése miatt – az SZDSZ számára az ellenzéki pozíció „kényelme” is megszűnik.)

A hagyományos baloldallal – tehát a szociáldemokratákkal – szemben vállalható stratégia, megítélésem szerint, az SZDSZ számára nem a beolvasztás, a kiszorítósdi, hanem az eszmerendszerek közötti szövetkezésen alapuló politikai munkamegosztás.

Egy erős szociáldemokrata párt, amely nem riad vissza munkásmozgalmi gyökérzetétől, ugyanakkor csatlakozik a liberális közmegegyezés minimumához, képes lehet arra, hogy a jelenleg nemritkán konzervatívnak mutatkozó, a parlamenti elitpártok által nehezen megközelíthető munkavállalói réteget olyan politika irányába mozgósítsa, amely nem áll ellentétben az ország modernizációs kényszereivel, a liberalizálás szükségleteivel.

Előtörténet?

Ma még egy ilyen párt csak csírájában létezik. Azonban éppen a demokratikus ellenzék példája mutatja, hogy egy nagy párt, komolyabb színre lépése előtt, sok éven át készülődhet az ismeretlenség homályában.

Egy szociáldemokrata alapokon álló munkavállalói párt (horribile dictu: munkáspárt) az évek – és a társadalmi válságok – hosszú sora után minden bizonnyal képes lesz megszervezni önmagát. Kívánatos lenne, ha ezt nem a rendszer ellenzékeként kellene megtennie, és örvendetes volna, ha közös hangot tudna találni a liberális ellenzékkel.

Mindez a századvég magyarországi politikai klímáját előnyösen befolyásolná.

• Vita