(Póda Jenő), Pick Róbert

Nyomtatóbarát változat

Hogyan (ne lépjünk) ki a Varsói Szerződésből?

1. § A forradalmi kormány jogszerűen… járt el, amikor 1956. november 1-jén felmondta a Varsói Szerződést…

2. § Az Országgyűlés felkéri a Magyar Köztársaság kormányát, hogy a fentiek alapján kezdjen tárgyalásokat a Varsói Szerződésben részes államok kormányaival a jog szerinti helyzet visszaállításáról…

3. § Addig is, amíg az egyetértés megszületik, az Országgyűlés felkéri a Magyar Köztársaság kormányát, hogy az szüneteltesse Magyarország részvételét a Varsói Szerződés katonai szervezetében… (SZDSZ országgyűlési határozattervezet a Magyar Köztársaság és a VSZ viszonyáról. A Fidesz tervezete nemcsak a katonai, hanem a politikai szervezetben is egyoldalúan felfüggesztené tagságunkat!)

A fenti idézetet tartalmazó tervezetet sürgősségi (!) indítvány keretében terjesztette be az SZDSZ. Azzal együtt, hogy a végcélt támogatom (a választási eredmények ismeretében kilépésünket a véghónapjait élő Varsói Szerződésből csak a polgárok kb. négy százaléka ellenzi), mégis elgondolkodtató, hogy mire föl ez a nagy sietség, illetve a kilépés milyen formában (ne) történjen?

A kampány ugyan lezárult, de az SZDSZ akciókényszere megmaradt. A sürgősséggel nyilván nyomást akarnak gyakorolni a még meg sem alakult kormányra. Ezt végül is egy valószínűleg ellenzéki párttól nem lehet különösebben zokon venni, a téma egyébként is mindenkit érdekel. Idejük is van rá, a kormányalakítás és a struktúra változtatása az SZDSZ-t nem köti le, egyébként is a leendő kormánypártnak mindenre legyen ideje. Mindemellett szerencsétlen dolognak tartom az időzítést és a módot is, itt azonban másról van szó. A lényeg a tartalom, annak is a fent idézett cikkelye.

A 3. § ugyanis a megállapodás megszületése előtt EGYOLDALÚ lépést követel (nem kérdezve meg a hasonló helyzetben levőket sem). Az utóbbi évek Európájában a nem egyeztetett lépések egyik oldal elismerését és támogatását sem váltják ki, hiszen a bizonytalanság és kiszámíthatatlanság senkinek sem hiányzik. Ennek megfelelően reagáltak a nyugati politikusok és katonai szakértők is, Moszkváról nem is beszélve. Ha az utóbbi évek tendenciája nem lenne elég meggyőző, elég csak a mai Litvániára utalni. Persze mindenki jogosnak tartja a kiválási szándékuk indokait, de most konkrét nemzetközi támogatást a módszer miatt még szavakban sem igen kapnak. A fenti eljárással Magyarország ugyanilyen helyzetbe kerülhet (az energiaimport és a gépipari export csak negyedéves vagy féléves szerződésekkel biztosított, Gorbacsov helyzete miatt biztosan elmarad az effektív nyugati segítség stb.). Tanuljunk a világ 1956. novemberi hozzáállásából is!

További fontos kérdés a magyar honvédelem helyzete egy ilyen lépés után. Jogtól és igazságtól független realitás, hogy a hadsereg fegyverzete, technikai utánpótlása TELJES EGÉSZÉBEN a Varsói Szövetség munkamegosztására épül. A fenti azonnali egyoldalú lépések megfosztanák a honvédséget a működési feltételeitől, ami egyes szomszédaink ismert viselkedése miatt katasztrófához vezethetne.

Ilyen fontos kérdésben a maximális biztonságra kell törekedni, és a teljes feltételrendszer vizsgálatához nagy körültekintésre van szükség. A helyzet fonákságát jól mutatja, hogy Magyarország Szovjetuniótól való jelentős importfüggőségénél „csak” exportfüggősége nagyobb.

Véleményem szerint elsősorban az orosz csapatok kivonásának gyorsításáért kell tárgyalni, másodsorban pedig a funkcióját vesztett Varsói Szerződés szétbontását (ennek lehetetlensége vagy elhúzódása esetén kilépésünket) kell minden érdekelt bevonásával lefolytatni, de mindenféle előzetes egyoldalú lépés mellőzésével.

Szeged, 1990. május 17.

Póda Jenő
országgyűlési képviselő,
a Honvédelmi Bizottság tagja,
MDF

Nézetkülönbségünk gyökere: másképpen ítéljük meg a VSZ jelenét és jövőjét. Véleményem szerint a Varsói Szerződést három dolog jellemzi, az egy központú politikai akarat, a fegyveres erő és az előbbi kettőt rendszerré kovácsoló kapcsolat. A VSZ bomlásáról akkor beszélhetünk, ha e három jellemző közül legalább az egyik hiányzik. A dolgok bárhogyan alakulnak is, a Szovjetunióban jó ideig megmarad még az egy központú politikai akarat, sőt a világ most mindent meg is tesz egy ilyen jóindulatú akarat további fenntartásáért. A fegyveres erő megléte és várható tovább élése nem szorul indoklásra. Álláspontom szerint a fent említett harmadik tényező, a kapcsolat pedig nem más, mint a VSZ-tagság ténye. Következésképpen a VSZ véghónapjait csak az számolhatja, aki tárgyalni kezd a kilépés ügyében. Úgy érzem, azért érdemes még azt megjegyezni, hogy akik úgy vélik, hogy a VSZ-országokban bekövetkezett rendszerváltások jelenthetik a szerződés végének kezdetét, nem hiszik el, hogy a VSZ egy-egy központú politikai szervezet, és hajlamosak elfelejteni azt, hogy Dubceket katonai páncélkocsin hurcolták el hivatali helyiségéből.

Véleményeltérésünk másik sarkalatos pontja az, hogy a VSZ többi tagjainak helyzetét a miénktől eltérőnek tartom. Itt elsősorban nem hadászati jelentéktelenségünkre gondolok – bár ez is tény –, hanem inkább arra, hogy a mi esetünkben a nemzet egyharmada határainkon túl él. Ennek komoly politikai konzekvenciái vannak, amelyek meghatározhatják az ország kapcsolatrendszerének alakulását a jövőben.

Végezetül, tökéletesen egyetértünk abban, hogy jogtól és igazságtól független realitás az, hogy a hadsereg fegyverzete, technikai utánpótlása teljes egészében a VSZ munkamegosztására épül. Sajnos leveléből kimarad az a lényeges momentum, amiről cikkem szól, hogy mindez azért van így, mert a végrehajtandó feladatainkat is a VSZ központi akarata határozza meg.


Pick Róbert

• Visszabeszélő