Skip to main content

Csövesképzés?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A nyolcadikat elvégzett kamaszok eddig három iskola közül választhattak. A gimnázium mellett ott volt az érettségit és szakmunkás-bizonyítványt adó szakközépiskola, valamint a csak szakmunkás-bizonyítványt adó szakmunkásképző. Az első kettőben a férőhelyek és a jelentkezők – felvettek? – száma nagyjából megegyezik, és az idén inkább több lesz bennük a hely, mint kevesebb. A szakmunkásképzésben azonban más a helyzet. Tavaly Budapesten az érettségizettekkel együtt 16165 elsőéves szakmunkástanuló volt, s – mivel éppen egy tetőpontja hagyja el az általános iskolákat a demográfiai hullámvasútnak – az idén is legalább ennyi lesz a jelentkező.

Beszélhetnénk arról, hogy a XXI. század küszöbén egy naphosszat a szürkeállományával kérkedő nemzet miért csak annyira érdemesíti polgárai jelentős hányadát, hogy egy – nagy valószínűséggel tíz éven belül elavuló – szűk szakmai tudást ad a kezébe az önművelődés, a folyamatos tanulás készségének átadása helyett, de most már sajnos nem erről van szó, mert ott tartunk, hogy sokan talán ezt a szűkös útravalót sem kapják meg. A szakmunkástanulók ugyanis a hét egyik felében gyakorlati foglalkozáson vannak gyárakban, tanműhelyekben, tanboltokban. E rendszer alapja az állam volt: az állami üzem fogadta az állami szakmunkásképző tanulóit. Igaz, érdeke is fűződött hozzá, egyszerűen jutott munkaerőhöz. De ez még a régi világban volt, amikor nem volt átalakulás meg előprivatizáció: ma viszont van. És van piacszűkülés, leépítés, munkanélküliség. Az első, akinek felmondanak: a tanuló. Budapesten – csak Budapesten – február végéig 115 cég jelentette be a vele kapcsolatban álló iskolaigazgatónak, hogy nem köt foglalkoztatási szerződést 1991–95-re. Van ezek között olyan cég is, amely a már megkötött, 1990–94-es évekre szóló szerződést is felmondja. Eddig több mint tízezer hely megszüntetését jelentették be, és ebből legalább 2000-nek a megszűnése az idén elsős, másodikos gyereket érint.

Folynak a jelentkezések, az általános iskolák küldik a papírokat, a gyerekek várják a választ. Mi lesz, ha nyolcezer gyerek azt a választ kapja, hogy „férőhely hiányában elutasítva”?

Már a vak is láthatja a bakot a vakvágány végén, de persze felelős itt sem lesz. Akik húsz, harminc évvel ezelőtt rossz irányba állították a váltót, azok – gondolom – nyugdíjas éveiket morzsolgatják, s mindig melegség önti el a bensőjüket, amikor útjukba kerül egy-egy remekbe szabott szakmunkásképző kaszárnya.

Mi azonban itt vagyunk, és valamit tennünk kell ezekért a gyermekekért. Vajon mit tervez a főváros? Botfalussy Magdától és Szabó Endrénétől kérdeztem ezt, akiktől az adatokat is kaptam. Megtudtam, hogy valami már tavaly is érezhető volt, de ilyen lavinaszerű felmondássorozatra nem számítottak. A gondokat csak tetézi, hogy vannak – különösen a lányok között – olyan gyenge tanulók, akiket már eddig sem vettek fel sehova. Több általános iskolában indítottak ezeknek a gyerekeknek úgynevezett háziasszonyképzést. A tantervük olyan, hogy az iskola elvégzésekor kapott képesítéssel el tudnak helyezkedni az idegenforgalomban vagy titkárnőként. (Bár nehezen találnak gépírótanárt.)

Más kezdeményezések is vannak, az alapítványi gimnáziumoktól a 6+6 osztályossá fejlődő általános iskolákig. Ekkora tömeget azonban ilyen módon képtelenség beiskolázni. Botfalussy Magda szerint áthidaló megoldás lehet, ha úgynevezett integrált osztályokat indítanak. Az első osztályban csak a közismereti tárgyakat tanítják, és később, másodikban szakosodnak a tanulók. Ilyen osztályok már most is vannak, és ezzel időt lehetne nyerni. Kérdés azonban, hogy lesz-e elég hely, ahol leültetik a gyerekeket, és lesz-e elég tanár, aki tanítsa őket.

Surányi Bálintot is megkerestem az Oktatáskutató Intézetben, aki már évek óta foglalkozik a szakmunkásképzéssel, és egyike azoknak, akik évekkel ezelőtt megjósolták a mai csődöt. Kész tanulmánnyal fogadott az önkormányzatok számára a középfokú oktatás problémaköréről. Ennek egy rövid részlete foglalkozik a mostani égető gondokkal, innen a következő két ötlet. Rá kell bírni a meglévő középiskolákat, hogy több tanulót vegyenek fel, mint szerettek volna. A műhelyhiánnyal küszködő intézeteket át lehet állítani keresettebb, de olcsón megvalósítható, másfajta képzésre.

Felmerülhet még az a megoldás, hogy – különösen a nagyobb lakótelepeken – a szülők összeállnak, és maguk megszervezik 14–16 éves gyermekeik oktatását, megkérve hozzá a költségvetési fejkvótát és az önkormányzat támogatását. Ám senki sem tudja, mit hoz az oktatási törvény. Lehet-e, érdemes-e egyéni megoldásokon gondolkodni tavasszal, ha őszig megváltozhatnak a körülmények? Nemcsak érdemes, kell is gondolkozni. Ha csak azt a tudást megkapja minden gyerek valahogyan 14 és 16 éves kora között, amit az általános iskolában elfelejtettek neki megtanítani, s eközben megvédjük a bűnözővé válástól azzal, hogy lekötjük a figyelmét, az energiáit, már csökkentettük a mai helyzetben rejlő hosszú távú veszélyeket.
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon