Vargha Márton

Nyomtatóbarát változat

A nyolcadikat elvégzett kamaszok eddig három iskola közül választhattak. A gimnázium mellett ott volt az érettségit és szakmunkás-bizonyítványt adó szakközépiskola, valamint a csak szakmunkás-bizonyítványt adó szakmunkásképző. Az első kettőben a férőhelyek és a jelentkezők – felvettek? – száma nagyjából megegyezik, és az idén inkább több lesz bennük a hely, mint kevesebb. A szakmunkásképzésben azonban más a helyzet. Tavaly Budapesten az érettségizettekkel együtt 16165 elsőéves szakmunkástanuló volt, s – mivel éppen egy tetőpontja hagyja el az általános iskolákat a demográfiai hullámvasútnak – az idén is legalább ennyi lesz a jelentkező.

Beszélhetnénk arról, hogy a XXI. század küszöbén egy naphosszat a szürkeállományával kérkedő nemzet miért csak annyira érdemesíti polgárai jelentős hányadát, hogy egy – nagy valószínűséggel tíz éven belül elavuló – szűk szakmai tudást ad a kezébe az önművelődés, a folyamatos tanulás készségének átadása helyett, de most már sajnos nem erről van szó, mert ott tartunk, hogy sokan talán ezt a szűkös útravalót sem kapják meg. A szakmunkástanulók ugyanis a hét egyik felében gyakorlati foglalkozáson vannak gyárakban, tanműhelyekben, tanboltokban. E rendszer alapja az állam volt: az állami üzem fogadta az állami szakmunkásképző tanulóit. Igaz, érdeke is fűződött hozzá, egyszerűen jutott munkaerőhöz. De ez még a régi világban volt, amikor nem volt átalakulás meg előprivatizáció: ma viszont van. És van piacszűkülés, leépítés, munkanélküliség. Az első, akinek felmondanak: a tanuló. Budapesten – csak Budapesten – február végéig 115 cég jelentette be a vele kapcsolatban álló iskolaigazgatónak, hogy nem köt foglalkoztatási szerződést 1991–95-re. Van ezek között olyan cég is, amely a már megkötött, 1990–94-es évekre szóló szerződést is felmondja. Eddig több mint tízezer hely megszüntetését jelentették be, és ebből legalább 2000-nek a megszűnése az idén elsős, másodikos gyereket érint.

Folynak a jelentkezések, az általános iskolák küldik a papírokat, a gyerekek várják a választ. Mi lesz, ha nyolcezer gyerek azt a választ kapja, hogy „férőhely hiányában elutasítva”?

Már a vak is láthatja a bakot a vakvágány végén, de persze felelős itt sem lesz. Akik húsz, harminc évvel ezelőtt rossz irányba állították a váltót, azok – gondolom – nyugdíjas éveiket morzsolgatják, s mindig melegség önti el a bensőjüket, amikor útjukba kerül egy-egy remekbe szabott szakmunkásképző kaszárnya.

Mi azonban itt vagyunk, és valamit tennünk kell ezekért a gyermekekért. Vajon mit tervez a főváros? Botfalussy Magdától és Szabó Endrénétől kérdeztem ezt, akiktől az adatokat is kaptam. Megtudtam, hogy valami már tavaly is érezhető volt, de ilyen lavinaszerű felmondássorozatra nem számítottak. A gondokat csak tetézi, hogy vannak – különösen a lányok között – olyan gyenge tanulók, akiket már eddig sem vettek fel sehova. Több általános iskolában indítottak ezeknek a gyerekeknek úgynevezett háziasszonyképzést. A tantervük olyan, hogy az iskola elvégzésekor kapott képesítéssel el tudnak helyezkedni az idegenforgalomban vagy titkárnőként. (Bár nehezen találnak gépírótanárt.)

Más kezdeményezések is vannak, az alapítványi gimnáziumoktól a 6+6 osztályossá fejlődő általános iskolákig. Ekkora tömeget azonban ilyen módon képtelenség beiskolázni. Botfalussy Magda szerint áthidaló megoldás lehet, ha úgynevezett integrált osztályokat indítanak. Az első osztályban csak a közismereti tárgyakat tanítják, és később, másodikban szakosodnak a tanulók. Ilyen osztályok már most is vannak, és ezzel időt lehetne nyerni. Kérdés azonban, hogy lesz-e elég hely, ahol leültetik a gyerekeket, és lesz-e elég tanár, aki tanítsa őket.

Surányi Bálintot is megkerestem az Oktatáskutató Intézetben, aki már évek óta foglalkozik a szakmunkásképzéssel, és egyike azoknak, akik évekkel ezelőtt megjósolták a mai csődöt. Kész tanulmánnyal fogadott az önkormányzatok számára a középfokú oktatás problémaköréről. Ennek egy rövid részlete foglalkozik a mostani égető gondokkal, innen a következő két ötlet. Rá kell bírni a meglévő középiskolákat, hogy több tanulót vegyenek fel, mint szerettek volna. A műhelyhiánnyal küszködő intézeteket át lehet állítani keresettebb, de olcsón megvalósítható, másfajta képzésre.

Felmerülhet még az a megoldás, hogy – különösen a nagyobb lakótelepeken – a szülők összeállnak, és maguk megszervezik 14–16 éves gyermekeik oktatását, megkérve hozzá a költségvetési fejkvótát és az önkormányzat támogatását. Ám senki sem tudja, mit hoz az oktatási törvény. Lehet-e, érdemes-e egyéni megoldásokon gondolkodni tavasszal, ha őszig megváltozhatnak a körülmények? Nemcsak érdemes, kell is gondolkozni. Ha csak azt a tudást megkapja minden gyerek valahogyan 14 és 16 éves kora között, amit az általános iskolában elfelejtettek neki megtanítani, s eközben megvédjük a bűnözővé válástól azzal, hogy lekötjük a figyelmét, az energiáit, már csökkentettük a mai helyzetben rejlő hosszú távú veszélyeket.

• Oktatás