Nyomtatóbarát változat
Gömbös és a jogállam
A manapság megkülönböztetett figyelemben részesülő „nemzeti szemponthoz” alkalmazkodva kezdjük azzal, hogy milyen történelemről értesülhet a nyolcadikos nebuló a huszadik századi Magyarországot illetően. A Horthy-rendszer átfogó értékeléseként megtudhatja, hogy az, „a jogállamiság keretein belül nem teljesen kifejlett változata volt a Nyugat-Európában általános parlamentáris rendszernek”. S ha ebből nem lenne világos, hogy mi igenis Európához tartoz(t)unk, akkor többször is át kell olvasni a Gömbös-kormány politikájára vonatkozó részt. Mert igaz ugyan, hogy a nagy gazdasági világválság véget vetett „a húszas évek boldog jólétének” (sic!), de „Gömbösnek sikerült megtalálnia a kibontakozás egyfajta útját, …és 95 pontos programjával… hónapokra megjavította az ország hangulatát”. A néhány évvel későbbi – egyértelműen pozitív kontextusban emlegetett – (1938-as) győri fegyverkezési program mint „az első tudatos, államilag támogatott beruházási terv” már a Kánaán eléréseként jelenik meg. Minek a diákok fejét megzavarni holmi óbolsevik „jobbratolódás” formulával, vagy azzal, hogy erre az évre két zsidótörvény benyújtása esett. Hiszen ez rontaná a már korábban kinyilatkoztatott „majdnem” nyugat-európai parlamentarizmusról alkotott összképet. Azt, hogy a szerző szerint a huszadik század egyetlen formátumos, már-már példaértékű politikai személyisége Gömbös Gyula volt, a szöveges megjelenítésen túl a tankönyv ikonográfiája is nyomatékosítani igyekszik. Miközben a négy évig kormányfő Gömbösnek két „premierplán” fénykép dukál, addig – hogy csak egy ellenpéldát említsünk – Bethlen István gróf évtizedes miniszterelnöksége és azon túl is meglévő (megmaradó) „politikai súlya” nem érdemesült képi ábrázolásra.
Kisgazda-életképesség
De új „felfedezésekre” jut a szerző a gazdasági-társadalmi viszonyok ábrázolása során is. Az 1918-as, Károlyi Mihály nevével fémjelzett polgári demokratikus időszak földreformtervezetét – mely zömében 5-20 holdas „életképes parcellákra” kívánta szétosztani a nagybirtokokat – megvalósulatlansága ellenére is a köztársasági kormány eredményei között méltatja a szerző. Az 1945-ös földreform taglalásánál azonban már a kisgazda-koncepció szerinti 25-30 holdas alsó határnál kezdődik az „életképes parasztgazdaság”, s a létrejött új birtokstruktúra 60%-át kitevő 5-20 holdas gazdaságok már nem tartoznak ebbe a körbe, mivel – korrigálja korábbi önmagát a szerző – „az MKP… elaprózta a rendelkezésre álló földet”.
Ez önmagában is szembetűnő, s még inkább akkor, ha más összefüggésben is sajátos arányokat mutat a kisgazdák politikai irányzatának bemutatása. Természetesen helye van annak, hogy a szerző külön, önálló bekezdést szentel a Független Kisgazdapárt 1930-as megalakulásának és annak, hogy egy évvel később a választásokon 10 ellenzéki képviselőt juttat a parlamentbe. Csak éppen azt nem tudjuk még, hogy egyáltalán mely irányzatokból állt össze a Horthy-korszak törvényhozása, milyen volt – netán hogyan változott – a két világháború közötti pártpolitikai struktúra, mit is reprezentált a belpolitikai élet fő szervezőereje, a több metamorfózison áteső (mindenkori) kormányzó párt. Mindezek bemutatásának teljes hiányához képest igencsak sajnos kedvezményezettségnek tűnik a kisgazdák reflektorfénybe helyezése. De még az eddig mondottak alapján is „elmenne” az anyag, mondjuk egy aranykalászos gazdatanfolyam gyorstalpaló ideológiai kurzusán. De nem egy, a modern Európa után nyújtózkodó ország állami iskoláinak hivatalosan kötelező egyedüli tankönyveként!
Hitleráj és a „négy” balti állam
Az eddig érvényesített szemléletéhez képest meglehetősen „sajátosan balos” az a megítélés, midőn a könyv szerzője Hitlert már az 1923-as müncheni sörpuccs idején előlépteti a németországi „jobboldal vezérévé”. Ezt a balfogást még a leginkább hithű kommunista brosúragyártók is csak ritkán engedték meg maguknak; vélhetően azért, mert tisztában voltak azzal, hogy az érintett időpontban a Weimari Köztársaság politikai palettáján a nemzetiszocialisták – még a „jobboldali” mozgalmak reprezentáns irányzataihoz képest is – periférikus erőt(lenséget) képviseltek, és a junker-katonatiszti jobboldal köreiben Hitler nemhogy vezér nem lehetett, de épp hogy elérte a lenézett nímand státusát. Csak egy szűk évtizedet csúsz(tat)ott a szerző „történelmi időérzéke”. Ennek a már eddig is meglehetősen véglegesnek tudott ténynek az újkeletű „ideiglenesítése” azonban a könyv lapjain még csak ezt kővetően tárul a maga teljességében tanár s diák elé. Azt követően, hogy a szerző már „kinevezte” Hitlert a jobboldal vezérévé – a szakmai elegancia és a tantárgymódszertan nagyobb dicsőségére – ötven oldallal hátrébb datálatlanul teszi közzé a Weimari Köztársaság parlamentjének egyik pártmegoszlását. Az igazi meglepetés akkor éri a tanulót, amikor a már megtanult „vezért–pártot” a futottak még töredékpártok rubrikájában sem leli. Lesz mit korrigálniuk a tanártársaknak, amíg helyrezökkentik a nebulók fejében a szerző kollégájuk nagyvonalúsága jóvoltából keletkező zavarodott történelmi (idő)rendet. Azt a „csalafintaságot” pedig, hogy három oldal eltéréssel egyszer három, másszor négy balti államot említ, bizonyára jó találós kérdésnek szánta a szerző – majd eldöntik a diákok földrajzi ismereteik alapján.
Csupán néhány extrém esetet ragadtam ki a szakmai és a szemléleti hibák továbbsorjáztató példatárából, és – egy mozzanatot leszámítva – még túl sem jutottam a ’45-ös cezúrán. Nem feladatom annak találgatása, hogy a szerző ezzel a brosúrával kinek a tetszését kívánta – mint megjelenése mutatja – sikeresen megnyerni. Egy tankönyv óhatatlan leegyszerűsítések mellett lehet „derivátuma” valamely szaktudományos iskolának. Azt azonban kevéssé hiszem, hogy ezt a munkát a szakmán belüli „irányzatok” bármelyike álláspontjából származtatható opusként vállalná. Annál is kevésbé, mert – utalva a már említett műfajtévesztés egy további mozzanatára – nem történelemkönyv sikeredett, hanem egy, a megelőző rendszer „negatív lenyomatára” emlékeztető antivilágnézet-könyv. Az pedig a „használó” tanár–diák társadalom – és a magyar oktatásügy – külön szerencsétlensége, hogy a szerző általános iskolás szintű tankönyvi keretek között vívja meg – a maga számára – a rendszerváltás politikai csatáját. Az előző évtizedekben is több tankönyvvel „hitelesített” szerző szakmai szempontból elég szerencsétlenül bizonyította önmaga megújulásképességét. Bízzunk abban, hogy ehhez diáknak, tanárnak és kiadónak csak ebben a tanévben kell statisztálnia.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét