[Melegh Attila]

Nyomtatóbarát változat

Beszélő: Van-e önök szerint objektív történelem?

Komoróczy Géza: A történelem, mint olyan nem létezik. A történelem megszűnt, és soha többé nem támasztható fel, sem kövekből, sem oklevelekből. A történelem nem olyan, mint az asztronómia, itt nem egy rajtunk kívül álló valóságot próbálunk megismerni. A történelem viszonytudomány. Olyan dolgokhoz „viszonyulunk”, amelyek nem léteznek, amelyekről mi a magunk helyzettudata szerint próbálunk adatokat feltárni, és egy szintetikus képet megfogalmazni. A történeti jellegű írásbeliségnek – és valószínűleg a szóbeliségnek is – két feladata lehet: az egyik a hagyomány bizonyosfajta közvetítése, a másik pedig a jelen helyzet tisztázása, a jelenbeli tájékozódás. Én ebből egyenesen egy olyan paradoxont merek megkockáztatni, hogy szemben Cicero mondásával, amely szerint a történelem az élet tanítómestere, azt kell gondolnunk, hogy az élet a történelem tanítómestere.

Beszélő: És hogyan határozható meg ezek alapján a történelem-tananyag?

Gyáni Gábor: A közvetítendő hagyomány az értékek olyan potenciális együttesét jelenti, amelyet meg kell ismertetni minden új generációval. Mindezt azonban úgy kell megtenni, hogy a hagyományban lévő értékek választhatók legyenek. Azoknak az értékeknek a megismerésére van szükség, amelyek egy civilizált, kulturált, közösségi, de az egyéniség számára teljes kibontakozást engedő élet alapjául szolgálnak.

Tőkéczki László: Egyetértek a hagyomány hangsúlyozásával, ezen azonban egy kicsit túl is szeretnék lépni. A hagyomány nem manipulált és nem prekoncepción alapuló átadására két szempontból van szükség. Az egyik az önismeret, a másik pedig az, hogy a hagyomány tartalmaz valami olyat, ami nélkül nincs egyén és nincs társadalmi közösség. Ez pedig az azonosságtudat. A történelem ilyen szempontból azokat az elemeket szolgáltatja, amelyek e lelkileg nélkülözhetetlen létfeltételhez szükségesek.

Miklósi László: Mindemellett hangsúlyt kell helyezni a politikai szocializációra is, hogy a diákokat igazi polgárrá nevelhessük, a szó „citoyen” értelmében véve.

Beszélő: Ha a jelen helyzet igényei ennyire meghatározóak a történelemtanításban és a történetírásban, akkor a jelen szempontjai között mekkora hangsúly kerüljön a politikai szempontokra? Mennyire legyen átpolitizált a történelemtanítás?

Komoróczy Géza: A történelem a másság fölötti elmélkedés egyik fajtája, mondhatni ugyanúgy paradigmája egy idegen világ tanulmányozásának, mint az utazás vagy az irodalom: döntési helyzeteket, cselekvési alternatívákat, lehetőségeket tanulmányozhatunk általa. A történelemben gyakran kirajzolódik az, ami a mi helyzetünk, választási lehetőségeink esetében rejtélyes: mai tetteink következményeiről is elmélkedhetünk a történelem segítségével. A történelmet tehát ebből a szempontból politikai elméletnek kell tekinteni.

Beszélő: Ez valóban nagyon fontos, de a kérdésem arra vonatkozott, hogy mennyire engedhető meg, hogy mai politikai szempontok jelenjenek meg az oktatásban. Mikor válik a történetírás és történelemtanítás átideologizálttá?

Gyáni Gábor: A historizálást, a közvetlen napi szempontok visszavetítését kell elkerülni. Úgy gondolom, ebből a szempontból mintául szolgálhat az elmúlt két évtized szaktudományos történetírása, amely már megszabadult a közvetlen ideológiai funkciótól, kivéve a XX. századra vonatkozó kutatásokat. Emellett azonban hangsúlyoznám, hogy illúzió lenne, ha azt képzelnénk, hogy teljesen el lehet szakítani a politikai szocializációtól a történelemtanítást. Ezzel kapcsolatban csak azt tartom fontosnak, hogy lehetővé kell tenni alternatív tankönyvek használatát.

Tőkéczki László: A historizálás elkerülése érdekében tisztáznunk kell azt, hogy a rekonstruálandó múltnak van valami öntörvényűsége és zártsága. Ha a tankönyv 90%-ában nem ezt az öntörvényű múltat próbáljuk a gyermekek igényeinek megfelelően rekonstruálni, akkor torzítás, a mai szempontok érvényesítése fog bekövetkezni. Ha például azt próbáljuk bemutatni, hogy egy adott társadalomban miképpen éltek az emberek a hétköznapokban, hogyan öltözködtek, milyen betegségeik voltak, akkor el lehet kerülni, hogy mindenáron konfliktusok történeteként mutattuk be a történelmi múltat, miként azt az elmúlt időszakban tették.

Komoróczy Géza: Az előző korszak történelemtanításának egyik sajátossága az volt, hogy összefüggéseket próbált elsajátíttatni már az általános iskola első vagy második osztályában. A történelemképnek – durván fogalmazva – két elemi szintje van az iskolai oktatás szempontjából. Az egyik az események, a szereplők története, tehát az elemi, narratív vagy adatszerű szint, a másik pedig az összefüggések szintje. Az adatokat, eseményeket vagy személyeket nélkülöző, és csak az összefüggésekre épülő történelem egész egyszerűen a politikai indoktrináció eszközévé vált. Ez nagyon hatékony módszer volt, mivel olyan társadalmat produkált, amelynek nincs a történelemről képe, amely nem tudja azt, hogy az állampolgári cselekvésnek melyek a lehetőségei. Ezért van az, hogy az egyetemen még a történelem szakosok között is találunk olyan diákokat, akik a történelemről csak olyan kategóriákban tudnak gondolkodni, hogy „haladó” vagy „nem haladó”. Nem tudják elbeszélni, hogy is történt valójában egy adott esemény. Azt hiszem, Tőkéczki Lászlónak nagyon igaza van, amikor azt mondja, hogy az alsófokú oktatási szinteken a gyerekeknek meg kell ismerniük a történelem szereplőit és színtereit. Ezek ismerete nélkül nem alakítható ki valóságos történelemszemlélet. A nagy elbeszélés, a narratív történelemírás mintegy otthonossá teszi az iskolában a múltunkat, ugyanúgy, ahogy például a családban a szülők elbeszélései szocializálják a gyerekeket.

Beszélő: Az előző szempontok figyelembevételével akkor milyen politikai értékek jelenjenek meg a történelemben?

Tőkéczki László: A kiindulópont a következő lehet: egyetlen társadalom sem törekedhet arra, hogy – önmaga meghaladása érdekében – saját maga nevelje a saját ellenségeit. A közvetítendő politikai értékek meghatározásakor a polgári demokráciák gyakorlatát kell alapul vennünk, ahol az állampolgári nevelésben a legfontosabb az alkotmányosság. Minthogy a polgári alkotmány eleve tükrözi a társadalom ideológiai, erkölcsi sokféleségét, lehetővé válik, hogy a szélsőségeket kizárva tárjunk a tanulók elé egyfajta választási lehetőséget.

Miklósi László: A legfontosabb értékeknek a toleranciát, a demokráciát, az emberi jogok tiszteletben tartását, a humanizmust, az európai keresztény-keresztyén értékeket és a szolidaritást tartom. Hangsúlyoznom kell, hogy egyetlen ideológia sem törekedhet hegemóniára a történelemtanításban.

Komoróczy Géza: A legfontosabb az, hogy megszabaduljunk az eddig érvényesített üres és hamis értékektől. Itt van például az osztályharcra, épülő fogalomrendszer. Az erre támaszkodó történettudomány a XIX. századi helyzetet vetítette ki a világtörténelem egészére, s ezzel az egészre kiterjesztette az antagonizmust, az ellenségességet, sőt a harcot, a legyőzést, vagy még tovább menve a gyilkolást, az eliminációt. Az osztályharc és az antagonizmus értékfogalommá vált. Ugyanez mondható el a centralizmus-széttagoltság fogalompárról. Mi erre az értékrendszerre alapozva tanultuk a történelmet. Értékes, pozitív folyamat volt mindenféle központosítás; értéktelen, netán reakciós minden, ami a széttagoltság irányába hatott. Ebből következett az, hogy a történelemtanítás nem adott legitimitást a lokális, a széthúzó törekvéseknek, amelyek a társadalom divergenciája révén gyakran a változások előkészítői voltak. Itt van aztán a nagy és a kis politikai állam ellentéte. Annál jobban szerettünk egy történelmi alakulatot, minél nagyobb volt, és amikor megszűnt nagynak lenni, akkor értékét is elveszítette. És itt van a lét és a tudat problémája. Micsoda képtelen attrakciókat kellett végrehajtani ahhoz, hogy elfogadjuk a változásokat valamiféle politikai elképzelések indították el, és az okok nem a gazdasági átalakulásból eredeztethetők. Ugyanilyen hamis értékrendszer volt az a finalista koncepció is, mely szerint a történelem meghatározott célhoz vezető logika szerint működik. Ebből következett az egész formációelmélet. A finalista történelemértelmezés ebben a formájában a cselekvési alternatívák lehetőségét szüntette meg, és mintegy menetrendet írt elő a történelem számára. Ma viszont épp az ellenkezőjét kellene sugallnunk: azt, hogy vannak a történelemben választási lehetőségek, de a felelősség mindig azé, aki választ.

Beszélő: Az előbb már érintettük az alternatív tankönyvek fontosságát, a történelemtanárok szabadságának kérdését. Ezek szerint le kellene mondanunk az egységes nemzettudat kialakításáról?

Komoróczy Géza: A nemzettudatot nem szabad statikus fogalomként kezelni. Miért kellene azt hinnünk, hogy a mai nemzettudat azonos mondjuk Árpád vagy Kézai korának nemzettudatával? S mert a nemzettudat dinamikus, nem tartható normatív képződménynek sem, noha kell hogy legyen kontinuus és normatív összetevője is. Ha a nemzettudatot kimerevítjük egy adott állapotában, akkor a következő évben nemcsak a nemzettudat válik köddé, hanem széttörik a nemzet is, mert nem tud reagálni az új problémákra.

Tőkéczki László: Én úgy gondolom, hogy a nyugati polgári társadalmak iskoláztatási gyakorlata, ezen társadalmak egészsége, normális önképe és nemzeti tudata azt mutatja, hogy a nemzeti egység és a szellemi homogenitás között nem kell mechanikus összefüggést keresni. Úgy gondolom, hogy a társadalom önképe nem attól függ, hogy a tanárok miképpen próbálják tudatosan kondicionálni a társadalmat. Túlzás azt gondolni, hogy az iskola teljes egészében megszabhatja a normákat. A neveléstörténet azt mutatja, hogy a legtöbb teória a magánnevelésre született, amelynek elvei nem vihetőek át közvetlenül a tömegnevelésre.

Beszélő: Komoróczy Géza az előbb úgy vélekedett, hogy a történettanítás alapjává az eseménytörténetet kell megtenni. Ez azt jelentené, hogy teljes egészében le kell mondanunk a fogalmi, analitikus megközelítésről?

Gyáni Gábor: A hagyományt eddig a marxista tudásanyag szerint értelmeztük. Ezek a fogalmak azonban nem bizonyultak termékenynek – mint ahogy Komoróczy Géza megemlítette –, és ennek következményeit le kell vonni a történelemtanításban is. Az azonban számomra már kérdéses, mennyire űzzük ki a történelemtanításból a fogalmiságot, mennyire tegyük narratív, leíró jellegű tudássá? Hosszú passzusokat lehet például beiktatni egy történelemkönyvbe arról, hogy miképpen élt egy XVI. századi városi polgár; részletesen el lehet mesélni, milyen volt az élete, az értékrendszere, mindezt úgy, hogy a leírás fogalmilag tisztázatlan marad. Nem tudom, hogy ez hasznos lenne-e.

Tőkéczki László: Az iskola szempontjából ez kevésbé tűnik fontosnak. Az iskolában ugyanis ezek a kérdések egy diák fogalmi szintjén nem vethetőek fel. A középiskolában szerintem csak az alapvető szocializáció feltételeit kell megteremteni. Az ennél mélyebb szocializációt úgyis a környezet, az újságok stb. biztosítják. Egyébként sem hiszem, hogy az egész társadalom átitatható ugyanazon szintű fogalmisággal.

Miklósi László: Ez utóbbi megközelítéssel értek egyet. Rendkívül fontosnak tartom, hogy minden szinten csak az adott életkornak megfelelő fogalmakat használjuk. Egy ilyen fogalmi alapozás – a szükséges intellektuális képességek fejlesztésével kiegészítve – már lehetővé teszi azt az önművelést, aminek elindítása az iskolai oktatás talán legfontosabb célja.

Beszélő: Térjünk még vissza az alternatív tankönyvek problémájára. Ha a választhatóságot helyezzük előtérbe, akkor mire terjedjen ki a központi szabályozás, mit tartalmazzon a művelődési kormányzat által hangoztatott nemzeti tanterv?

Miklósi László: A szabályozás mindenképp csak a vizsgakövetelményekre vonatkozhat. A történészszakmának és a történelemtanároknak abban kell megegyezniük, mit kell tudnia egy 18 éves, illetve egy 14 éves diáknak. Ezt a vizsgakódexet azonban nem a művelődési kormányzattól várjuk: az olyan autonóm csoportok is részt vesznek kidolgozásában, mint a Történelemtanárok Egyesülete.

Komoróczy Géza: Ami a nemzeti tantervet illeti, jó volna, ha először azok mondanák el, mit értenek alatta, akik ezzel az ötlettel előálltak. Én így csak kérdéseket tudok megfogalmazni. Mi lenne ez a nemzeti tanterv? Egy katalógus arról, hogy mi az, amit tudnunk kell? Vagy arról, hogy mi az, amiben hinnünk kell? Vannak olyan fundamentalista vallási és politikai doktrínák, amelyekből nem hiányoznak az effajta kánonok. De talán mégse ezeket tekintsük eszményképnek.

A magyar történettudomány és -oktatás elképesztő színvonaltalanságát leginkább a segédeszközök teljes hiánya jelzi. Nincs még egy európai kultúrország, amelynek oly sivár történelmi atlasza volna, mint amilyet a mi diákjaink használnak. Nincs olyan történeti szöveggyűjteményünk, amelyet kézbe lehetne adni az oktatás különböző szintjein. Történelmi adattárak, történelmi képeskönyvek, netán diagyűjtemények keltenének. Segédeszközökre van szükségünk, nem tiltásokat tartalmazó szabálygyűjteményre.

• Oktatás