Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

A nyár elején úgy álltak a dolgok, hogy a két nemzetiségi szövetség június 16-i megállapodásának megfelelően a szerbhorvát iskola szétválása szeptemberben megkezdődik, az általános iskola első és ötödik, valamint a gimnázium nulladik és első osztályában külön szerb és horvát osztályok indulnak, s a szétválás 1993. szeptember elsejéig befejeződik. A szülőknek, azoknak is, akiknek a gyermeke szeptemberben még közös osztályban kezd, nyilatkozniuk kellett volna, hogy szerb vagy horvát oktatást igényelnek gyermekeik számára.

A külön osztályok beindultak, a közös osztályokba járó tanulók szüleinek többsége azonban nem nyilatkozott. A nyilatkozatok helyett a nyaralási szezonban előtalálható szülők aláírásával született két levél, egy az iskola igazgatójának, egy Andrásfalvy Bertalan művelődési miniszternek, s szeptember 3-án – ahogy az igazgató fogalmazott: a szülők egy részének kívánságára – iskolai szintű szülői értekezletet tartottak, amelyen végre minden érdekelt megjelent: a fővárosi önkormányzat és a minisztérium illetékes főosztályvezetői, a Kisebbségi Hivatal referensei és a két nemzetiségi szövetség vezetői. Ha a szülők nem ugrálnak, akkor még most sem tárgyalt volna velük senki az iskola – gyermekeik – sorsáról.

Néhány órán keresztül úgy tűnt, hogy hiába zsúfolódott össze az a sok ember az iskola szemléletesen lepusztult tornatermében. A hozzászóló szülők többsége arról kívánt tárgyalni, hogyan lehetne az iskolát megőrizni, a meghívottak pedig arról, hogyan lehetne a júniusi határozatot végrehajtani. Órákig tartott, amíg a szülőknek sikerült egyértelmű választ kapniuk arra az egyszerű kérdésre, hogy milyen lehetőség van a közös iskola megtartására.

Hát gyakorlatilag semmilyen. A minisztériumnak is és az önkormányzatnak is az a törvényben rögzített feladata, hogy a kisebbségek oktatásügyi igényeit elégítsék ki, a kisebbségek igényeit pedig a leginkább a szövetségek jogosultak meghatározni. Ha ők nem kívánnak közös iskolát, nincs mit tenni. Ha összejön egy iskolára való gyerek, akiket közös délszláv iskolában akarnak taníttatni, akkor ez az iskola egyéb feltételek megléte esetén alapítványi iskolaként elindulhat, de ez csak annyi támogatást kapna, amennyit a többi magániskola, nem minősülne a nemzetiségi iskolarendszer részének. De hát kitől kapna egy ilyen iskola pénzt és szakmai támogatást? S ha kapna is, a szülők nem általában a szerbhorvát oktatáshoz ragaszkodnának, hanem konkrétan ahhoz az iskolához, amelyik negyven évvel ezelőtt a Rózsák terére költözött.

(A teoretikus érdeklődésű olvasó ezen a ponton eltöprenghet azon, hogy az autonómiák, a nemzetiségi kulturális autonómia, az iskolai autonómia, a szülői autonómia ütközésének milyen érdekes eseteit produkálja az élet meg ott is, ahol ezek az autonómiák egyelőre nem léteznek.) Amikor a beszélgetés holtpontra jutott, s a szülők jelentős része már távozott, Honti Mária (a Berzsenyi Gimnázium legendás igazgatónője, akinek pedagógiai és diplomáciai tudása, valamint személyes varázsa, miután a minisztériumból a Gazsó-féle törvénytervezettel együtt kisöpörték, most a fővárost szolgálja) felemelkedett az illetékesek asztala mögül, a szülők elé sétált, és kezébe vette a dolgok irányítását.

Honti Mária – nem hivatalos minőségében – azt a megoldást javasolta, hogy a közös osztályok egy-egy iskolai fokozaton belül maradjanak együtt. A váltópontoktól, tehát az általános iskola első, ötödik és a gimnázium első osztályától kezdve négy év alatt, felmenő rendszerben épüljön ki a szerb és a horvát tagozat, s az iskola szervezetileg csak ezután váljon ketté. A szövetségek vezetői erre ott helyben rá is bólintottak.

Honti Mária osztályfőnöki irányításával rögzítették az átalakulási folyamatban részt vevő szülői érdekképviselet megválasztásának menetrendjét.

A szülők az iskolát megmenteni nem tudták, de a kialakult közösségeket legalább néhány évre most már talán igen. Szomorú, de reális kompromisszum születik, ha tényleg megszületik. S ha tényleg megszületik, akkor sem felejthetjük el, hogy nem intézményes garanciákból született, hanem egy bölcs pedagógus rögtönzéséből.

Egyébként pedig továbbra is minden ok megvan az aggodalomra. A szerb szövetség alelnöke például úgy tudja, hogy a főváros a júniusi tárgyaláson elhangzott egyértelmű ígérete ellenére sem lesz képes 1993 szeptemberére még egy épületet az iskola rendelkezésére bocsátani, s hiába kért az alelnök konkrét választ erre a szülői értekezleten, nem kapott. Márpedig a jelenlegi épületben végképp nem lehet több osztályt elhelyezni. Egyébként sem halasztható tovább a lassacskán életveszélyessé váló épület rekonstrukciója, mégis halasztódik, mert a hajdani első magyar óvónőképző épületéért felelősséget érző Brunswick Alapítvány a városvédőkkel, például Ráday Mihállyal együtt úgy gondolja, hogy a tervezett rekonstrukció tönkretenné az épület és a tér architektúráját. Ha a rekonstrukciót mégis el lehetne kezdeni, akkor pedig mindenkinek ki kellene költöznie az épületből legalább fél évre. De hová?

Továbbra sem lehet tudni, honnan lesz pénz arra, hogy két, jó körülmények között működő, versenyképes tizenkét osztályos iskola nőjön ki a közösből. Nem lehet tudni, hogy a különváló iskolák, illetve osztályok vonzanak-e majd ugyanolyan arányban magyar tanulókat, mint eddig. A magyar gyerekek nélkül már most, a közös általános iskolai osztályokban is csak 13-15 tanuló lenne. Idén az elsős szerb osztály tíz fővel, a horvát nyolc fővel indult. Ilyen alacsony osztálylétszámok mellett, külföldről beszerzendő tankönyvekkel, vendégtanárokkal az iskola fenntartásának (és a versenyben maradáshoz szükséges beruházásoknak) a fajlagos költségei iszonyúan magasak lesznek. Ha pedig az iskolák nem lesznek versenyképesek, akkor nemzetiségi tanulókra sem számíthatnak.

Továbbra is a jövő kérdése tehát, hogy a szerb és a horvát kisebbség a szétválással egy-egy önálló iskolát nyer, vagy azt is elveszíti, amije volt.

• Oktatás