Mihancsik Zsófia, Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

Az a társaság, amelyik megpályázta a két kereskedelmi csatornát veled mint frontemberrel, mennyire számolt azzal a tényezővel, hogy a frontember a magyar politikai színkép egy részét erősen irritáló személyiség?

Nem tudom, hogy ezt mennyire érzékelték, bár címkézős ország állampolgáraként a magam részéről mindenesetre igyekeztem ezt az eshetőséget figyelmükbe ajánlani. De azt felelték, ők is tájékozódtak, és arra jutottak, hogy ezt Magyarországon nagyon sokan egészen másképpen látják. Valószínűleg ez azért sem volt lényeges, mert kezdettől fogva sok mindent találtak ki vagy torzítottak el velünk kapcsolatban, éppen azért, hogy a magyar politika vagy a magyar sajtó egy részét irritálják. Az én nevem csak egy hosszú lista egyik tétele. Kétségtelenül sokat töprengtünk azon, hogy mindez milyen veszélyekkel jár. Nem akarom megkerülni a kérdést, de hadd szögezzem le: az ORTT nem politikai szimpátiaversenyt hirdetett, hanem két, pontversenyen alapuló pályázatot írt ki, önmagukban meglehetősen zárt kategóriákkal. És mi azt gondoltuk, ma már azt mondanám, bizonyára hiszékenyen, együgyűen és talán ostobán is, hogy az számít, amit beadunk, és a meghirdetett szempontok alapján dőlnek el a pályázatok.

Mi volt a többi irritáló tényező, amelyre utaltál?

Az egyik leglényegesebb a Csehországban sikeresen működő Nova tévével kapcsolatos rágalom- és blöffhadjárat volt; az első pillanattól kezdve folyt. Ez tudatos ellenkampány volt, az egyik vetélytárs pályázó indította el. Zárójelben mondom, s azért zárójelben, mert az ORTT szóvivőjének állításával szemben – hogy ugyanis minden pályázó feljelentette volna egymást – mi senkit sem jelentettünk fel. Az viszont tény, hogy épp ennek a pályázónak a különféle tévéállomásairól tekintélyes amerikai tőzsdei elemzők azt írják, hogy „alacsony színvonalú amerikai műsorokkal” dolgozik. Ugyanakkor kétségtelen, hogy magyarországi pályázatukban nagyon sok szépet és jót megígérnek. De hogy mi mire számíthatunk, az már akkor világos volt, amikor még ősszel, az ún. általános pályázati feltételek megjelenése után tartott nyilvános meghallgatáson egy magyar ügyvéd – ott meg nem nevezett ügyfele megbízásából – azt javasolta az ORTT-nek, hogy zárják ki a pályázatból mindazokat, akiknek a szomszédos országokban elektronikusmédia-tulajdonuk van. Ez rólunk szólt. Az ORTT egyik tagja – aki tudta, hogy két évvel ezelőtt országos hálózatot akartunk csinálni, amit akkor is a politika és egy később a médiatörvénybe utólag belepasszírozott mondat fojtott meg – később elmondta, hogy ezt hallván, nevetve odaszólt a szomszédjának: „Balót vezessék ki a teremből”, mivel az RTL-nek Nyugat-Európa sok országán kívül csak Lengyelországban van televíziós tulajdona. Az ügyvéd úr az Európa Tanács egyik dokumentumára hivatkozott, amely állítólag az ő javaslatát támasztotta volna alá. Ilyen dokumentum történetesen nincs, hiszen térségek médiamonopóliumával az Európai Unió egyetlen szerve sem foglalkozott soha; ugyanis nincs olyan „médiaterület”, hogy Közép-Kelet-Európa vagy Nyugat-Európa. Egy cseh televíziónak, amelyik csehül beszél, és egy magyarnak, amelyik magyarul beszél, nincs közös közönsége, amelyet monopolizálhatna. Az a dokumentum, amelyre az ügyvéd úr hivatkozott, évekkel az országos kereskedelmi televíziók megjelenése előtt keletkezett, és az egyes országokon belül kialakulható sajtómonopóliumok veszélyére figyelmeztet. Ez is a hosszú és tudatos blöffhadjárat egy állomása volt.

De hadd térjek vissza oda, hogy ha minket nem tartanak kívánatosnak, akkor az a megoldás, hogy nem kell pályázatot kiírni. De ha már kiírták – talán ez is együgyűség –, azért bíztunk benne, hogy pályázatunkkal meggyőzzük őket. Őket is. Egyébként a sajtó szerint két-három olyan párt volt, amelynek a képviselője semmiképpen nem kívánt ránk szavazni. Ennek a három pártnak az összesített szavazati aránya az ORTT-ben az első szavazati fordulóban 30 százalék, és ennél is kisebb a második fordulóban, amikor már az elnök is szavaz. Az ORTT sok döntést hozott már e három pártdelegátus ellenében: magát a pályázatot is az ő ellenszavazatuk dacára írták ki. Már csak ezért sem kellett nekünk annyira rettegnünk attól, hogy én vagy a mögöttünk álló amerikai vállalkozás ezt a három pártot irritálja. Meggyőződésem, hogy nem is rajtuk múlott a dolog. Ahhoz, hogy a 30 százalékból utóbb 17/22 legyen, partnerekre is szükség volt. És partnerek bőségesen akadtak, hiszen a szavazást és az időpontokat addig húzták és úgy manipulálták, hogy végül oda jutottak: ha aznap nincs eredmény, az ORTT-t fel kell oszlatni – az elnök mandátuma persze megmarad –, és akkor ki tudja, meddig nincs országos magántelevízió Magyarországon. Mindennek a pályázatokhoz ugyancsak nincs köze.

Nem lehetséges, hogy a többi pártot olyasféle megfontolás vezette, hogy nagyjából úgyis ugyanolyan televíziót produkál az egyik cég, mint a másik, s ha már nagy különbség úgy sincs köztük, akkor minek prolongálni a médiaháborút, minek írjanak már megint arról az ellenzéki lapok, hogy ez a liberális, SZDSZ-es, zsidó vagy akármilyen társaság lerohanja a nemzeti kultúrát? A médiabéke csak megér rongyos három-négy milliárdot!

Értem, hogy ezen a – meggyőződésem szerint téves – alapon is lehet dönteni, de sokadszor is azt kérdezem, hogy akkor minek a pályázat? Akkor tessenek frekvenciákat osztogatni. És kötelező annyira megijedni „ellenzéki lapoktól”, hogy azt gondoljuk, ők az igazság letéteményesei? Mi az, hogy „médiabéke”? A politikát szolgáló média? A „nemzeti kultúra lerohanására” csak nagyon hosszan lehetne válaszolni, tényekkel is, mert ez lényeges téma, de röviden csak ennyit: ez is blöff-címkézés, a válasz benne van eddigi munkánkban, a pályázatunkban is, de hát az 300 oldal. A címke viszont csak egy sorocska. Van azonban egy sokkal fontosabb kérdés is: hogy van-e Magyarországon politikai igény a hatalomtól független médiára? S ha politikai igény nincs, akkor van-e Magyarországon olyan civil társadalom, demokratikus nyilvánosság és közvélemény, amely ezt kikényszeríti? Nekem elsősorban erről szól ez a történet.

Viszont, mint tudjuk, vannak, akik úgy gondolják, éppen a te kiiktatásoddal tettek valamit a független médiáért. Éppen eleget cikkeztek arról, hogy az, ami a te műsoraidban vagy a te felügyeleted alatt történt, a Napzártában, a választási műsorokban, a Drótban, a Krétakörben stb., az pártos és elfogult. A helyzet éppen az, hogy az önmagukat függetlennek, illetve pártatlannak tartó média, műsorok, televíziós személyiségek közül egy sincs, aki vagy ami közmegegyezésesen, minden jelentős politikai erő szerint függetlennek vagy pártatlannak minősülne.

Persze hogy nincs. Egy darabig nem is hiszem, hogy lesz. De nem hiszem, hogy ez a médiát minősíti, vagy csak rá vonatkozik. Többről és másról van szó. Csak utalnék például arra, hogy 1989 őszén a rendszerváltásról tárgyaló felek minden „sarkalatos” törvényben megegyeztek – a médiatörvény kivételével. Hadd ne gondoljam – és bocsánat, de nem is tapasztalom –, hogy a nézők között túl sokan lennének, akik úgy vélekednek rólam, mint egy-két párt politikusai. Semmi jelét nem látom, hogy többségi társadalmi akarat lenne, hogy én ne működhessek közre egy új televízió létrehozásában.

De jó, beszéljünk a velem kapcsolatos ítéletek eredetéről. Ez sokrétű kérdés, és összetett témákkal vagy 300 oldalas pályázatok elemzésével manapság nem szokás és nem illik a nyilvánosságot terhelni, úgyhogy bocsánat az összefoglaló mondatokért: A magyar politikába a nyolcvanas évek végén két típusú ellenzéki erő robbant be, őket követte aztán a Fidesz. Egyszerűsítve azt szokták mondani, hogy az egyikből lett az SZDSZ, a másikból az MDF. Amikor ’89 nyarán a TV 2 vezetője lettem, éppen hogy elkezdhettünk beszélni az elmúlt éveknek, évtizedeknek azokról a nagy történeteiről, amelyekről addig nem lehetett. Azon nem lehetett változtatni, hogy ezek a történetek jelentős részben olyanokhoz kapcsolódtak, akik az SZDSZ szimpatizánsai vagy képviselői lettek. Nem a Napzárta szerkesztői tehetnek arról, hogy Demszkyt üldözték, vagy hogy Konrád Györgynek vagy Haraszti Miklósnak voltak konfliktusai a rendszerrel, és a másik oldalról sokkal kevesebbeknek. Másrészt: a védtelenül hagyott Magyar Televízió ellen 1989 novemberében elkövetett kormánypuccsból – amikor az a bizonyos kuratórium odakerült a Magyar Televízió fölé, nem is beszélve az akkori héttagú elnökségről – azt azért világosan lehetett látni, hogy a puccs üzenete: létezik taktikai és stratégiai együttműködés az MSZP és az MDF bizonyos körei között. Ez hamarosan láthatóvá is vált: a televízió főműsoridős műsoraiban az MDF jóval több megjelenési lehetőséget kapott, mint az SZDSZ vagy a Fidesz. Ekkor a késő esti Napzárta egy ideig valóban tudatosan egyfajta ellensúlyozó szerepet is játszott. Egy ideig. És van egy harmadik tény is: az akkori MDF-ből egyesek – okkal, ok nélkül – hamar elkezdték fenyegetni a televíziósokat is. Persze nem mindenkit. Emlékeim szerint elsősorban azokat, akik az előző rendszernek sem voltak éppen kedvencei.

Bár később történt, de minderre jellemző volt a taxisblokád. Ma is úgy gondolom, hogy a Napzárta támadhatatlanul tisztességesen viselkedett azokban a napokban. Adott volt egy totálisan, kételyek nélkül és feltétlenül kormánypárti híradó, és volt a Napzárta , amely a maga ellentmondásosságában próbálta bemutatni a helyzetet: egy konfliktus történeteit, nem pedig az alattvalók lázadását. És pusztán azért, mert megpróbáltuk bemutatni azt is, ami a blokád körül történik, hiszen a taxik és a kamionok között és mögött ezer seb fakadt fel, természetesen azonnal ránk fogták, hogy mi az SZDSZ-nek dolgozunk. Az volt a véleményem, ma is az, hogy felnőtt országban elképzelhetetlen egy ilyen taxisblokád kialakulása, mert a rendőrség nyomban megakadályozza. De ha egyszer már kialakult, akkor kutya kötelességünk, hogy minden oldalról megmutassuk azt, ami az utcán zajlik. Akkoriban néhány kollégával nagyon össze is vesztünk, hosszas vitáink közepette voltak, akik azt mondták, hogy meg kell buktatni a kormányt. Én meg úgy gondoltam, a mi dolgunk a helyzet egészének, ellentmondásosságának a bemutatása. Nem több, és nem kevesebb. Az, hogy kinek mi a véleménye a kormányról, a szavazófülkébe tartozik. Egyébként a taxisblokád voltaképpen velünk vagy nálunk kezdődött. Volt aznap egy műsorunk, amelyben a pénzügyminiszter úr elmagyarázta az órákkal korábban bejelentett benzináremelést. Mikor aztán Rabár Ferenccel elindultunk a kijárat felé, a tévé épületét már több száz taxi vette körül. Így kezdődött. Néhány rendőrrel bejött egy taxis tárgyalódelegáció a tévé épületébe, és azt követelték Rabár Ferenctől, hogy hívassa össze a kormány ülését még aznap éjjel, és vonassa vissza az áremelést, mert ők addig nem tágítanak. Felmentünk a szobámba, és a taxisok a rendőrökkel együtt figyelték Rabár urat, aki megpróbálta elérni a kormány különböző tagjait, de már senkit nem talált a parlamentben. Ezt meg is mondta a taxisoknak, akik erre, némi vita után ugyan, megengedték nekünk, hogy átmenjünk a Lánchídon.

A Krétakörről pedig csak annyit, hogy ezt még legszigorúbb bírálóim sem emlegetik, mivel ebben a műsorban – eleve így találtuk ki – a műsorvezető szerepe minimális volt: mi csak témákat döntöttünk el. Ezek megvitatására aztán az egymással szemben álló nézetek legnevesebb képviselői szerveztek maguknak csapatokat, amelyek pontosan egyenlő időt kaptak álláspontjuk kifejtésére. A Drót? Tartok tőle, hogy ezt is félreérti a Beszélő: nem a műsort támadták – nem is volt támadható –, hanem engem. Ez már így van: csinálhatok bármit és bármilyen színvonalon, mindig lesz, aki hangosan megtámad. Ettől még a Drót – Drót marad. A műsor kazettáit tudomásom szerint még ma is sokan nézegetik. Valószínűleg igazuk van: aligha mondhatnánk, hogy ami a Drótban volt, ma már nem aktuális. Kormányok jönnek-mennek, témák maradnak.

Ha volt egyfajta kísérlet az MDF és az MSZMP/MSZP stratégiai összekapcsolására, akkor volt ennek a kísérletnek egy alternatívája is az Új Márciusi Frontban, ahol együtt voltak a demokratikus ellenzéket addig leghangosabban és leggaládabbul gyalázó reformkommunisták és a demokratikus ellenzékhez közel álló s később az SZDSZ-ben fontos szerepet játszó személyiségek, mint Bauer Tamás, Vásárhelyi Miklós vagy Tardos Márton. Te mint az ÚMF alapító tagja olyasvalakinek minősülhettél, aki ebben a másik irányú kiegyezési kísérletben elkötelezett.

Nem tudom, kik voltak a „demokratikus ellenzéket addig leghangosabban és leggaládabbul gyalázó reformkommunisták” ott, de inkább éreztem az ÚMF-et változtatási, mint kiegyezési kísérletnek. Valaki megkeresett, és mivel addig – a KISZ óta – soha semmiben nem voltam benne, soha semmibe nem léptem be, azt gondoltam, ebben részt vehetek, mert olyan emberek vannak benne, akiket tisztelek, akikkel valószínűleg érdemes együttműködni. Azután nem lett az egészből semmi. De elfogadom, hogy ez értelmezhető úgy, ahogyan elhangzott.

Te magad hogyan értelmezed a saját helyedet? Az azért addigi pályafutásodból eléggé egyértelmű volt, hogy a reformkommunista szárnyhoz sokkal több közöd van, mint az ellenzék bármelyik csoportjához.

Én inkább úgy gondolom, egyikhez sem volt közöm. Sem pártgyűlésre, sem ellenzéki gyűlésre nem jártam. Mondhatnám úgy is, mindkét oldallal megvoltak a magam konfliktusai.

Azért talán mégsem véletlen, hogy amikor az ellenzék felé nyitó Mozgó Világot felváltotta a reformkommunista Mozgó Világ, akkor gondoltak rád, mint lehetséges főszerkesztőre.

Erről most hallok először.

Az lehet, mert a pártközpont egyik jelentésében, amelyből ez kiderül, az áll, hogy ha P. Szűcs Julianna nemet mondana, akkor Zöldi Lászlóval és veled próbálkoznak majd. De mindenképpen volt közöd ehhez a váltáshoz, hiszen te készítetted azt a jelzés értékű interjút Nyers Rezsővel, amelyik megadta az új Mozgó Világ imázsát, hogy tudniillik ennyire bátrak lehetnek azok, akik nem lépnek túl a reformkommunizmuson. Ez tehát fontos interjú volt, miként a Berecz Jánossal készített interjúd is. És egyáltalán, a 80-as években azért elég magas pozíciókba kerültél. Társelnök voltál a Film- és Televízióművészek Szövetségében, aztán elnök a MÚOSZ-ban.

A Beszélő tehát elszámoltat. Az, hogy dolgoztam a Mozgó Világnak, egy töprengés utáni, tudatos döntés volt. Az Újságíró Szövetség elnöksége, három évvel előtte a Filmművész Szövetség társelnöksége sokkal kevésbé. Ezekre a tisztségekre megválasztottak, és nem mondtam nemet, mert fontosnak éreztem őket. A munkahelyemen 1989-ben lettem először vezető. De előtte is hittem a nyilvánosságban, a televízió erejében, különösen a nyolcvanas évek Magyarországán, hittem – ma is hiszek – a nézők természetes intelligenciájában, és általában is azt gondoltam, hogy legalábbis én – ez „egyemberes” elmélet –, akinek talán volt némi affinitásom vagy tehetségem ehhez a szakmához, hasznosabb lehetek, többet és fontosabbat tudok tenni azzal, ha a létező kereteket próbálom tágítani. Ez megítélhető vagy elítélhető. Annál is inkább, mivel tudom, hogy nagyon sokan mondják ezt magukról. Sok mindenről persze akkor nem tudtam, amiről tudnom kellett volna. Ezért csak magamat hibáztathatom. Lehet más úton is járni, lehet szamizdatot is írni, azt terjeszteni, ezek vitathatatlan tettek, de engem mégis inkább az vonzott akkoriban, s talán ebben is volt maradandó érték, hogy megpróbáljak a lehető legtöbb embernek a lehető legközérthetőbb és mégis kifogásolhatatlan vagy nehezen elmarasztalható formában adni valamit. Nincs okom tagadni, hogy néha úgy éreztem, ez sikerül is.

Ahhoz, hogy az ember értelmes és eligazító, ne pedig dezorientáló műsorokat csináljon, nem kell okvetlenül interjút vagy műsort csinálni ’56-ról Berecz Jánossal. Volt lehetőség a distinkciókra.

Ezt a kérdést szeretném pontosan megválaszolni. Úgy gondolom, hogy ezeket a distinkciókat rendre megtettem. Soha nem fogadtam el az olyan általánosításokat, hogy minden újságíró vagy minden televíziós egyformán kiszolgálta a Kádár-rendszert. Voltak, akik rendszeresen kaptak párt- és kormánykitüntetéseket, voltak, akik nem. Voltak, akiket látványosan kedvelt a hatalom, voltak, akiket nem. Voltak, akik magasra kapaszkodtak, voltak, akik nem. Úgy érzem, szakmailag is, integritásunkat tekintve is óriási különbségek voltak és vannak köztünk, és erősen hiszek abban, hogy a közönség többsége mindezt pontosan tudta és tudja.

Szakmai szempontból ehhez nem fér kétség.

Szerintem a szakmánál többről van szó. De tisztázzuk: a Velünk élő történelem című műsorhoz semmi közöm nem volt. Ezt azért mondom, mert ezt szokták a szememre hányni. Régebben még próbáltam válaszolni az ilyen cikkekre, de sohasem közölték, úgyhogy abbahagytam. Volt viszont egy másik műsor, amelyben Berecz János mellett egy Szabó nevű történész…

Bálint.

…Szabó Bálint, és ha jól emlékszem, Hollós Ervin szerepelt. Ezt a műsort 1986-ban, hosszú huzavona után, két okból vállaltam el. Először azért, mert nagy jelentőséget tulajdonítottam annak, hogy a Magyar Televízióban végre szóba kerülhet 1956. Addig erre nem volt lehetőség. Másodszor azért, mert Berecz János akkoriban, egészen más szerepkörében, kétségtelenül segített abban, hogy a Magyar Televízió legalább a külpolitikai műsorokban viszonylag szabadon mozogjon. Nem akartam ezt a műsort vállalni, hetekig el is hárítottam, de az akkori főnökeim, eléggé erélyesen, olyan helyzetbe hoztak, hogy úgy kellett éreznem, valamiért kötelességem mégis megcsinálni a műsort. Lehet, hogy rossz döntés volt. Mégsem gondoltam, hogy eladom magamat. Ebben a döntésben is benne volt a distinkció. És ami engem illet, a műsorban is. Az akkori reakciók is ezt igazolták. Igen, akkor… Ugyanis a mi akkori műsorainkat, írásainkat csak úgy lehet reálisan megítélni, ha tetszik, elítélni, de reálisan, ha melléjük tesszük, hogy mit írt akkor az aznapi Népszabadság , mi volt aznap a TV-Híradóban, és ebben az összefüggésrendszerben szerintem nagyon jól láthatóak a distinkciók. Hadd mondjak erre egy másik példát: sokáig rosszulesett, hogy Kiss Gy. Csaba, a kérdés szakértője, többször is erősen elmarasztalta a teljes magyar nyilvánosságot azért, ahogyan az 1980-81-es évek Lengyelországát kezelte. 1981 tavaszán Regős Sándorral és Neumann Lászlóval forgattunk egy hosszú riportfilmet Lengyelországban, jártunk Gdanskban, a hajógyárban, készült interjú Lech Walesával is. Úgy emlékszem, ezt a filmet vagy három kb-titkáron kellett átvernie akkor Nagy Richárdnak, hogy sugározhassa a Magyar Televízió. Mert a többi híradás akkoriban valóban egy másik Lengyelországról szólt.

De hadd ugorjak: 1981 után 1989 ősze. Antall József nálunk, a Napzártában szerepelt a tévében először, és azután még sokszor. Tiszteltem, sokra tartottam és tartom őt, s azt hiszem, ő sem vetett meg engem, legalábbis így éreztem, amikor egy-egy műsor után a lépcsőn vagy a tévé előtt állva hosszan beszélgettünk – és nagyon sok mindent másképpen láttunk. Később még több mindent. Amikor elkezdődött a „médiaháború” – nem tudom pontosan, mikor, de azt hiszem, én írtam le először ezt a szót a Népszabadságban, talán ’90 nyarán (1990. július 23. – a szerk.) –, előtte megpróbáltam elmondani neki, hogy úgy érzem, a médiában dolgozó, szakmailag legütőképesebb emberek pontosan értik és részben el is fogadják, amit ő és mások az MDF-ből kifogásolnak: hogy a magyar média meglehetősen belterjes, hogy nagyon hasonló élethelyzetű és indíttatású emberek kerültek oda nagyon is könnyedén, verseny nélkül. Azt is elmondtam neki, hogy úgy érzem, a magyar televíziózás, rádiózás és a sajtó is nagyon sokkal tartozik a társadalomnak. Hogy sok mindenre nem érzékeny, sok lényeges téma hiányzik belőle. Elismertem azt is, hogy elsősorban nem az MDF későbbi hívei kaptak ösztöndíjakat Amerikába és máshova, hogy voltak és vannak a magyar politikában és közéletben olyan emberek, akik nem kapták meg a szükséges segítséget egyebek mellett ahhoz, hogy tájékozódhassanak a világban. Például azért, mert olyan helyről jöttek, ahonnan nem hozhattak magukkal nyelvtudást – emiatt sokuknak nemigen lehetett még ösztöndíjat sem felajánlani –, akárhogyan is, sok minden, ami másoknak megadatott, nekik kimaradt az életükből. Erősen eltérő helyzetekből indultak politikusok és gondolatok. Régen is sokat beszélgettem ezekről a dolgokról kollégákkal, és szórakoztatott, hogy miközben az MDF-esek közül sokan szigorúan és tévedhetetlenül az SZDSZ kemény magjához soroltak, éjszakákba nyúló szakmai-baráti vitákban próbáltam több empátiát követelve az MDF érzékenységét védeni, és ilyenkor egyes kollégáimmal rendre nagyon összevesztünk.

Ezt többen tanúsíthatjuk.

Szóval elmondtam a miniszterelnök úrnak, hogy vannak kollégák, nem is akárkik, akikkel együtt értjük ezt a helyzetet és az érzékenységeket. Hogy javaslom, hívjon össze néhányat a szerinte legtehetségesebb vagy legjobb szakemberek közül, és üljünk le beszélgetni arról, hogyan lehet ezen változtatni. Azt mondtam, biztosra veszem, hogy a legnagyobb profik fognak ingyen tanítani, ingyen jegyzeteket írni, ingyen előadni, ingyen tanfolyamokat szervezni azért, hogy ezen a belterjességen változtassunk, és hogy legyen igazi verseny. Ez lassú folyamat, mégis elvisz valahova. De ha csak azt tapasztaljuk, hogy együttműködési készség nincs, ellenben fenyegetnek, átvitt értelemben lőnek is ránk, címkéznek, igazságtalanul és alaptalanul támadnak minket, sokakat esetleg rasszista alapon is, akkor ebből semmi más nem lehet, csak médiaháború. Többször is beszélgettünk erről, és azt kell gondolnom, utóbb már nem volt abban a helyzetben, hogy bármit is tegyen. Persze az is lehet, hogy megváltozott a véleménye: voltak körülötte elegen, akik szorgalmasan dolgoztak ezen, vagy az is lehet, hogy inkább más, számára fontosabb csatákat vállalt. Tény, hogy a kapcsolatunk egyszer csak megszakadt.

Neked személyesen mit mondott Antall József az 1990-es választási műsorról? Ezzel kapcsolatban sokféle támadás ért téged: nem közvetítettétek a győztesek sajtótájékoztatóját, a behívott szakértők azt mondták, hogy inkább a bugrisok szavaztak az MDF-re, te pedig gyászos képet vágtál, mert nem a győztes pártnak drukkoltál.

Először is: minden kollégám tanúsíthatja, hogy hány MDF-es vagy az MDF-hez közel álló politikussal, közéleti emberrel, íróval hiába próbálkoztunk, hogy jöjjenek el ebbe a választási műsorba beszélgetni, mert sejtettük, hogy nagyon lassan érkeznek majd az eredmények. Azt persze nem sejtettük, hogy lényegében 24 órán át nem jönnek. Az a beszélgetés, amelyikről szó van, tőlem kb. 12 méterre zajlott: egy kollégám interjúvolt egy filozófust, aki azt mondta, az az érzése, hogy az országban nyugatról kelet felé haladva csökken majd az SZDSZ-re adott és nő az MDF-re adott szavazatok száma, mert az ország keleti fele közelebb van a Balkánhoz. Ez volt a véleménye. Miért ne mondhatta volna el? Belé kellett volna fojtanunk a szót azért, mert azok közül, akiknek erről más lehetett a véleményük, senkit nem tudtunk meggyőzni, hogy jöjjön el a tévébe? Való igaz, hogy Antall József dühösnek látszott a beszélgetés miatt. Amikor a második forduló után, késő éjjel, már leendő miniszterelnökként eljött, hogy interjút adjon nekünk, először azt akarta megnézni, hogy a nyugat-magyarországi megyékben hogyan szerepelt az MDF. Ami a sajtótájékoztatót illeti: amikor mi az MDF központjából elkapcsoltunk, akkor ott már régen nem a párt elnöke beszélt, hanem a nagy győzelem ünneplése folyt. A választásokat a világ minden országában úgy közvetítik a televíziók, hogy először a győzteseket, de utána a veszteseket is megmutatják a választás estéjén. Másnap vagy harmadnap tört ki ez a műbotrány, mert ezt természetesen nem Antall József találta ki. Mások találták ki helyette, mert ő azért ennél lényegesen intelligensebb volt. Centire megmértük, hogy több napilapban milyen arányban szerepeltették a pártokat a választási tudósításokban, és megállapítottuk, hogy az MDF-et kimagaslóan a legnagyobb arányban a tévé szerepeltette. Azt pedig, hogy milyen képet vágtam, már nem tudom. Természetesen nem zárhatom ki, hogy nem mosolyogtam, de azért a hitelességet többre tartom, mint a mosolygást – de akkor megint ott vagyunk, mint most, a televíziós pályázatoknál: érdektelen, hogy valakinek milyen a kedve. A médiának nem az a dolga vagy jellemzője, hogy kedve legyen, hanem az, hogy hangulatától függetlenül tisztességesen és tényszerűen beszámoljon a fejleményekről. Mindenesetre hangsúlyozom, hogy nekem személyesen a miniszterelnök úr soha semmilyen szemrehányást a választási műsor kapcsán nem tett. És tény, hogy többször is, már miniszterelnökként is, ő ragaszkodott hozzá, hogy egy-egy műsorban én képviseljem a tévét. Azt sem akarom elhallgatni, hogy később egy élő tévéműsorban, ami előtt egyetértettünk abban, hogy a média ne kerüljön szóba, Antall József mégis tett egy olyan megjegyzést, hogy a média nem volt nagyon boldog az MDF választási győzelmétől. Hiba volt vagy sem, nem tudtam lenyelni a választ: hogy a médiának nem az a dolga, hogy boldog legyen vagy szomorú, hanem az, hogy tisztességesen beszámoljon a fejleményekről. Az 1990-es, szakmailag borzalmasan gyenge, történelmileg mégis lenyűgöző választási műsorok előkészítése és totális, mindenoldalú pártcenzúrázása – amely hosszú és sokszor viharos sokpárti csatákban zajlott, a Magyar Rádiót történetesen a jelenlegi elnök, a Magyar Televíziót sokszor én egymagam képviseltem, mivel az elnökség és a kuratórium akkoriban például a TV-Híradó lefejezésével volt elfoglalva – kizárta a részrehajlást, és nem is volt semmiféle részrehajlás. Nem gondolom, hogy mindent jól csináltam, vagy hogy ne lenne mit elszámolnom magammal. Van. Erről többet tudok, mint barátaim és ellenségeim együttvéve. Ezt nem elfelejtve is azt hiszem, szakmai elfogulatlanságomat és integritásomat sokan tanúsíthatják. Az, hogy ennek ellenére kik és milyen címkéket aggatnak rám és másokra is, már nem csak rólam szól, hanem az országról és a közegről is: ez olyan ország és olyan közeg, amelyben a rágalmazás, a címkézés, emberek, ügyek lejáratása korlátozott mértékben rendre beválik. Mert a közeg eltűri ezt stílust, az ilyen viselkedést. A közeg – adott esetben fél tucat másik újság, egyesületek, pártok, polgárok – nem kéri ki magának és nem utasítja vissza ezt a hangnemet.

A nagyobb baj talán az, hogy erről a hangulatról és módszerről nyilvános vita sem folyik, pedig mindkettő ’89 óta jelen van.

Ebben az országban lényegében semmiről sincs nyilvános diskurzus, nincs közbeszélgetés. Sem az abortuszról, sem a nyugdíjreformról, sem a költségvetésről, sem a családi erőszakról, sem a korrupcióról, sem az önkormányzatról, sem a kisebbségekről, sem a múlt, a jelen és főleg a jövő Magyarországának nagy kérdéseiről. A nyilvánosságot értéktelen és lényegtelen, tovatűnő politikai hírecskék uralják. Ha valami történik, ami vélhetően sokaknak nem tetszik, legalábbis ellentmondásos a fogadtatása, arról sincs közbeszélgetés. Semmiről nincs. Noha nem mindegy, egy ország miről és milyen színvonalon beszélget. Melyek azok a témák, amelyeket a közvélemény napirenden tart: nem ideig-óráig, nem a kötelező néhány napig, hanem addig, amíg valami nem történik, ameddig a hatalom cselekvésre nem kényszerül.

Tény, hogy a Napzárta ’89–90-ben a diskurzus megteremtésének kísérlete volt.

Azóta viszont tényleg nem beszélgetünk. Sem nagy, sem hétköznapi témákról. Párhuzamos monológok vannak. X. megírja a magáét a Magyar Nemzetben, Y. esetleg a Népszabadságban, és ezek a vélemények rendre elmennek egymás mellett. Hát milyen vitaműsorok voltak vagy maradtak a Magyar Televízióban?!

A nyolcvanas években sok időt töltöttél az Egyesült Államokban, sok tapasztalatot szereztél az amerikai televíziózásról, sok cikket is írtál erről, és nyilván jó kapcsolatokat alakítottál ki. Mennyire függ össze akkori amerikai tevékenységed azzal, amivel most próbálkozol ennek az amerikai tőkére épülő vállalkozásnak az élén?

Ez a két dolog nagyon kevéssé függ össze. A jelenlegi helyzetem inkább azzal függ össze, hogy egyszer véletlenül beválasztottak egy nagy nemzetközi televíziós szervezet elnökségébe, és ezért nyolc-tíz éven át alkalmam és kötelességem is volt Nyugat-Európa és Észak-Amerika legjobb ún. közszolgálati televíziós műsorait megnézni. Nagyon-nagyon sokat. Három-négy-ötszáz műsort egy évben egyszer, napi 14-16 órában. Amikor túlórázni kellett, mindig jelentkeztem. Azt mondogatták, hogy összenőttem a monitorral. Lenyűgöző és megrendítő volt, hogy mások hol tartanak. Hogy mire és hogyan használják a televíziót.

Az egyik általános tanulság évről évre az volt, hogy demokrácia nem létezhet független, szabad, tárgyilagos, a kormányt és a hatalmat ellenőrző, megkérdőjelező és versenyhelyzetben működő média nélkül.

1986-ban néhányan már itt is mondogattuk, hogy ketté kell választani és versenyhelyzetbe kell hozni a Magyar Televízió két csatornáját. Ez nem sikerült.

A kereskedelmi televíziózásról viszont sohasem folyt érdemi nyilvános beszélgetés Magyarországon. A Magyar Rádió és a Magyar Televízió is úgy töltötte el a médiatörvény elfogadása óta eltelt most már elég hosszú időszakot, hogy egyetlen igazi vitát sem sugároztak arról, mi is ez a kereskedelmi televíziózás, amelyik majd színre lép. Az állami televízió hagyta, vagy hozzájárult ahhoz, hogy az terjedjen el a kereskedelmi televízióról, hogy az egy veszélyes métely, kultúrmocsok stb. Egyébként igazi közszolgálati televízió Magyarországon szerintem még sohasem volt. Nem is tudom, lehetne-e. Közszolgálati műsorok vannak. Műsorok, amelyek a közt szolgálják. Ezek viszont nem az állami televíziók monopóliumai, hanem mindenféle kereskedelmi vagy nem kereskedelmi, külföldi és magyar televíziókban is léteznek. Egyszóval sikerült úgy manipulálni a magyar közvélemény jó részét, hogy ezt az egész sokéves és bonyolult folyamatot ne lássa át, ne értse és ne legyen róla véleménye. Mindezt úgy, hogy a Magyar Televízió 1996-ban elköltött 32 és fél milliárd forintot – a Duna TV ennek talán egynyolcadát. Nem tudom, hányan fogják fel, mit jelent ez a szám. Ez a magyar védelmi költségvetés fele. Azt hiszem, több, mint amennyit az ország az egész felsőoktatásra költ. Értjük ezt, hogy mit jelent, ha egy ország az adófizetői pénzéből és persze a reklámbevételekből többet költ egy kétséges színvonalú televízióra, mint a felsőoktatásra? Elképzelhető ez egy demokratikus országban? Tud bárki olyan országot mondani a világon, ahol három televíziós csatornát finanszíroznak az adófizetők?

És az hogyan lehetséges, hogy miközben a Magyar Televízió ilyen irdatlanul sokba kerül, a ti pályázatotok szerint az Írisz tévé minden olyan műsortípust szolgáltatna, amit a Magyar Televízió is – de mindegyiket magasabb színvonalon; miközben nem elvesz az államtól, hanem irdatlanul magas koncessziós díjat vállal, miközben eleve hátrányban van a megszokott csatornával szemben, és nyilván a bevezető reklámkampányra is el kell költeni egy csomó pénzt, meg még nyerni is akar a bolton. Ez valahogy nem jön össze.

Először is: az Írisz nem azt csinálná, amit a Magyar Televízió, tehát ez az összehasonlítás így nem helytálló.

Te mondtad egy interjúban, hogy ha valaki összehasonlítaná a két televízió műsorszerkezetét, nem látna nagy különbséget.

Azt mondtam, hogy a műsorszerkezet egészét tekintve nem lehet nagyon nagy különbségeket észrevenni. De azért nagyon nagy különbségek lennének, és lesznek. Például intenzitásban. Például abban, hogy sokkal kevesebb emberrel dolgoznánk. Tizedannyi munkatársat tervezett foglalkoztatni az Írisz, mint ahánnyal a Magyar Televízió dolgozik, és a két kereskedelmi csatorna is tizedannyi vagy még kevesebb főállású munkatárssal fog működni, mint ahánnyal a Magyar Televízió dolgozik.

A Magyar Televízió is dolgozhatna tizedannyival?

Ez az ő dolguk. A prágai Nova tévé háromszázvalahány emberrel dolgozott, most már talán négyszázvalahányan vannak, miközben a cseh állami televíziónál több mint négyezren voltak, amikor a Nova indult. Ez négyezer ember bérterhe, közterhe, infrastruktúrája stb. Másodszor: a magántelevízió sokkal korszerűbb eszközökkel dolgozik. A Magyar Televízió elképesztő költségvetéséből ijesztően sok megy el a rendkívül elavult és a szükségesnél nagyságrenddel több vezetőt foglalkoztató szervezet, az állóeszközök, az ingatlanok, a géppark fenntartására. Ez az, amikor valaki úgy gazdag, hogy szegény, vagy úgy szegény, hogy közben nagyon gazdag. A szocialista foglalkozatás- és ipartörténet számtalan példát kínál erre. Harmadszor: az Írisz Televízió nem gondolhatott arra, hogy klasszikus közszolgálati feladatokat olyan mértékben és olyan mennyiségben lásson el, mint a Magyar Televízió. Egyetlen kereskedelmi televízió sem gondolhat erre. Ezt nevezik duális médiatérnek. Állítólag ennek a létrehozására írták ki a pályázatokat. Az Írisz Televízió tipikusan nem tudna megfinanszírozni mondjuk egy hosszú, igényes és megrendítő dokumentumfilmet egy mozgássérült egy napjáról a mai Magyarországon. Holott ezzel is kutya kötelessége foglalkozni egy televíziónak, csak hát a nagy, Európába tartó, fényes menetelés közepette sok lényeges témával, olyasmikkel, amik „Európa” társadalmában nagyon is számítanak, a magyar nyilvánosság alig-alig foglalkozik. De erre például kevésbé való egy kereskedelmi televízió. Ezt inkább a mi saját személyi jövedelmünkből kell finanszírozni azzal, hogy a Magyar Televízió előfizetői vagyunk. De ha a mi híradónkat sokan nézik, és abban ezt a témát is feldolgozzuk mondjuk két és fél percben, akkor biztos ugyan, hogy az nem lesz olyan mély és megrendítő, mint egy dokumentumfilm, viszont talán százszor vagy ezerszer annyian fogják látni, mint a dokumentumfilmet. Mind a kettőre feltétlenül szükség van. Magyarországon is nélkülözhetetlen egy erős állami vagy adófizetői pénzekből működő televízió, amelynek foglalkoznia kell mindazzal, ami a magyar társadalomnak fontos, de sajnos csak kevesebb nézőre számíthat. A lényeg az, hogy a nézők választhassanak, s hogy a nagy többség számára elérhető választékban mindenféle értékek jelen legyenek, lehessenek. Az állami televízió a nagy, „küldetéses” témákért, a szerényebb reklámbevételre számítható műsorokért, éppenséggel a hiányzó nézőkért kapja a nézők pénzét; épp azért, hogy megtarthassa a minőségét és a kínálatát. Nem pedig azért, hogy közszolgálati feladatok helyett a kereskedelmi televíziók funkcióit lássa el.

Mit jelentett volna az üzleti szempontból, ha egy magyarországi tévével a CME által birtokolt televíziók hálózata teljessé válik a térségben?

Jó lett volna – de azért hadd bízzak az igazságszolgáltatásban: jó lenne megcsinálni azt a televíziót, amelyet a pályázatunkban leírtunk. A tanulságokon és a megrendülésen túl – van közöttünk, nem én, akinek kezdettől fogva az volt a meggyőződése, hogy ez a pályázat már a kiírás előtt eldőlt a javunkra – annyi történt, hogy a pályázat elvesztése után néhány nappal talán két és fél dollárt csökkent a CME részvényeinek árfolyama a New York-i Nasdaq tőzsdén. Azokból a híresztelésekből, hogy a CME-nek ez a csatorna életbevágó lett volna, legjobb tudomásom szerint semmi sem igaz. Már csak a költségek miatt sem. Lengyelországban októberben indul egy új, CME-résztulajdonú televízió, amely kezdetben is 15 millió, később egyre több nézőhöz jut el. És a lengyel reklámpiac a magyarénak több mint háromszorosa. De úgy gondoljuk, hogy Magyarországon él az egész térség legigényesebb közönsége, és a magyar piacon van és lesz a legkeményebb és legélesebb verseny. Csak a lengyel piac hasonlítható hozzá.

És most mihez kezdtek? Mit csináltok a sokmilliárdos beruházásokkal, vetítési jogokkal, egyebekkel? Milyen lehetőségeket kerestek? Hírlik, hogy esetleg műholdas csatornát béreltek.

Augusztus közepén még nem döntöttünk. Nagyon nézegetjük a számokat, a félelmetes kockázatot. Egyelőre ott tartunk, hogy valamilyen formában talán mégis szeretnénk jelen lenni Magyarországon. Vásárolt műsorkínálatunk értékes, erős és bárkiével versenyképes. Ezt szeretnénk valamilyen formában hasznosítani. Ami azért nagyon nehéz, mert valószínűleg lesz három erős országos televízió, amelyek a magyar nézők nagy többségét elérik. És megmarad a bejáratott, ismert, sok helyre eljutó műholdas Duna TV és a TV 2 is, bár fogadnék, hogy mire ez a beszélgetés megjelenik, a TV 2-nek már új neve lesz. Akárhogyan is, öt ilyen csatornával szemben hatodikként műholdról versenyezni… ez a merészség meggondolandó. Még akkor is, ha a partnereink megvannak, és mindenkit éppen eléggé bánt, hogy súlyos törvénysértésekkel – egyelőre – elvették tőlünk a földi sugárzás lehetőségét. Mindenkit feszít ez a kihívás, de nagyon-nagyon el kell gondolkodni azon, szabad-e, érdemes-e belevágni… Nehéz döntés. Ugyanis: kétféleképpen lehet anyagi értelemben sikeres tévét csinálni. Úgy, hogy vesz az ember sok olcsó hongkongi és amerikai akciófilmet, mert sokféle Hollywood létezik: van olyan hollywoodi játékfilm, amelynek az egyszeri televíziós bemutatása harmincezer dollár, és van olyan is, amelyért ennek csak a tizedét kérik. Lehet tehát bérelni egy műholdas csatornát, teletömni olcsó pofozkodós filmekkel, és egy ilyen üzlet is tisztességesen működhet, akár még pénzt is hozhat. Ugyanezt drágább, értékesebb filmekkel, műholdon megvalósítani – hát, az bizony nehéz. A probléma lényege az, hogy egy műholdas tévé egyelőre a közönségnek csak kisebb részéhez juthat el, ezért egy darabig aligha képes olyan nézőszámot produkálni, hogy meghozza azt a reklámbevételt, amellyel a saját műsorgyártást finanszírozni lehet. Saját műsorgyártás nélkül viszont nehéz televízióról beszélni: az csak műsorterjesztés. A saját készítésű műsor az, amivel az ember azonosulni képes, ami rólad és neked szól. De ehhez pénz, bevételek kellenek.

Szélesebb értelemben is alapkérdés, hogy miként lehet azokat a bevételeket előteremteni, amelyekből a magyar műsorgyártást, a magyar filmgyártást, a magyar kultúrát megrendelőként részfinanszírozni lehet. Ez a magyar médiakultúra jövőjének legnagyobb kérdőjele. Sokan, akik a magyar kultúráért és a magyar nyelvért egyébként érvényesen aggódnak, túlságosan keveset tudnak az összefüggésekről, vagy úgy tesznek, mintha ilyenek nem léteznének. Védeni kell a magyar kultúrát, és kész. Vita nincs. Aki ezt az egyszerűsítést nem fogadja el, és ennél bonyolultabbnak látja ezt a kérdést, az nyilván a magyar kultúra ellensége, tehát félteni kell tőle a magyar kultúrát. Hogy kik és milyen szövegekkel féltették tőlünk a magyar kultúrát az elmúlt hónapokban…

Emiatt értékelték volna le olyan érdekesen a műsorterveteket?

A mi tudomásunk és a birtokunkban lévő dokumentáció szerint is a műsortervekkel a következő történt: mindkét csatornára ketten pályáztak. Egy-egy versenytársunk egy-egy csatornára. Mi, mivel ez a pályázat egészének költségeihez képest minimális többletkiadással járt, mindkettőre pályáztunk. Miután az illetékesek közül többen, ki sajnálkozva, ki örömmel hangoztatta, hogy a miénk a legjobb pályázat, az első fordulóban az egyik csatornán a műsortervünkre két ponttal, a másik csatornán egy ponttal kaptunk kevesebbet, mint versenytársaink. Tehát 33 és 34 pontot kaptunk 35-35 ponttal szemben. Ez a pontszám már kötetekkel felérő üzenet, de hát a törvény szerint „nyilvános” pályázati eljárás közepette ezt csak jóval később tudtuk meg. Itt csak utalok arra, hogy két külön, önálló pályázatot írtak ki, két önálló jogi dokumentum jelent meg. Már csak ezért sem lehetett volna egyszerre szavaztatni a két csatornára. Arra is csak utalok, hogy a pályázatokat pontozni kell, hiszen a kiírás elérhető pontszámokat jelölt meg, amely pontszámokat összesíteni kell, és ezek alapján kell megállapítani, hogy ki a győztes. És nem fordítva, ahogyan történt. Mindezt hangsúlyozom, de most maradok a műsortervek pontozásánál. A második fordulóban az ORTT mindenkit azonos szöveggel kért fel egy „kiegészítő pályázat” benyújtására. Ebben egyrészt a két fő pontból és ezen belül összesen 29 alpontból álló műsorterv mindössze két alpontjához kértek kiegészítéseket és új vállalásokat, másrészt azt írták, hogy növelni lehet a felajánlott műsorszolgáltatási díjat, harmadrészt pedig azt, hogy amennyiben mindezeknek hatásuk van az üzleti tervre, akkor az üzleti tervet ennek megfelelően módosítani kell. Hogy a dolog „konzisztens” legyen. Versenytársainkhoz képest több mint 50 százalékkal emeltük a díjajánlatot, és három új műsort is vállaltunk az első fordulóhoz képest. Ugyancsak leírtuk, hogy ezek finanszírozására heti egymillió forinttal növeltük a műsorköltségeket. A két másik pályázó nem vállalt új műsort, s egyikük csak minimálisan, másikuk egyáltalán nem változtatott az eredeti üzleti tervén. Ezek után a módosított műsortervünk az első forduló utáni egy, illetve két pont hátrány helyett egyszerre csak tizen-pontokkal ért kevesebbet, mint a másik két pályázóé. Mint azoké, akik semmit sem változtattak. Az ORTT tagjai sem változtak: ugyanazok pontoztak, akik az első fordulóban. Persze most is csak a szavazás után. Amikor már pontosan tudták, hány ponttal kell nekünk kevesebbet kapnunk a műsortervünkre ahhoz, hogy összpontszámban is veszítsünk. Így lyukadtak ki oda, hogy az egyik csatornán műsortervünk kevesebb ponttal kapott kevesebbet, mint az ORTT szerinti győztesé, hiszen ezen a csatornán „mindössze” 3,26 milliárddal ajánlottunk többet a másik pályázónál, a másik csatornán viszont ennél szigorúbban kellett lepontozni a műsortervünket, mert itt több mint 4 milliárddal ajánlottunk többet, tehát az előbbinél nagyobb különbséget kellett eltüntetni.

Az új vállalásokhoz igazított és megváltozott üzleti tervünkre az első fordulóban adott tíz pont helyett ezúttal öt pontot adtak, bármiféle szakmai indoklás nélkül, sőt, az ORTT által szerződtetett és fizetett nemzetközi tekintélyű szakkonzorcium véleményének ellenére. Versenytársaink változatlan üzleti tervei 10-10 pontot kaptak. Hát igen. Futballnyelven szólva nagyon-nagyon „kellettek a pontok”. Fölfelé is, lefelé is. Nehéz minderre egy bírósági tárgyalás előtt bármit is mondani. Talán annyit megkockáztathatok, hogy meggyőződésem: szégyen, ami és ahogyan történt, s annak ellenére, hogy a három pályázatot valószínűleg kevesen olvasták el – bár minél többen megtennék! –, a magyar közvéleménynek az a töredéke, amelyik az évekig tartó és részben szándékosan ködösített, utóbb gondosan titkosított huzavona közepette valamilyen tiszteletre méltó konoksággal valahogyan mégiscsak megkísérelte követni ezt a folyamatot, pontosan tudni véli, hogy mi történt és miért történt…

• Beszélő-beszélgetés