Neményi László

Szeptembertől az állami egyetemeken és főiskolákon kétféle diák fog tanulni. Lesznek „államilag finanszírozott képzésben részt vevő hallgatók”, akik csak névleges tandíjat fizetnek és mindenféle támogatást is kaphatnak (tanulmányi ösztöndíjat, szociális támogatást, egyéb ösztöndíjat, egyéb juttatást, lakhatási támogatást, tankönyv- és jegyzettámogatást). Azután lesznek „költségtérítéses képzésben tanulók”, akik borsos költségtérítést fizetnek a képzésüket vállaló felsőoktatási intézménynek, és a diákoknak szokásosan járó támogatásokról még csak nem is álmodhatnak. Ugyanezt a helyzetet persze úgy is le lehet írni, hogy szeptembertől a magyar felsőoktatási intézményekben lesznek olyan diákok, akik a felsőfokú tanulmányok folytatásának jogát kiérdemelték, és olyanok, akik ezt a jogot megvásárolták. Ha pedig csak a kívülmaradókra gondolunk, fogalmazhatunk úgy is, hogy szeptembertől Magyarországon meglehetős számú olyan fiatal lesz, aki boldog egyetemi polgár lehetne, ha a pénztárcája nem lenne olyan vékony.

E több szempontból is ellentmondásos, morális kétértelműségekkel teli helyzet kialakulását a Felsőoktatási törvény 1996-os módosításának egyik lakonikus mondata tette lehetővé. „Az állami felsőoktatási intézmény az államilag finanszírozott alapfeladatán túl is folytathat szakemberképzést költségtérítéses szolgáltatásként, e törvény rendelkezései alapján” – mondja ki a törvény hetedik paragrafusának hatodik bekezdése. A módosítás ad hoc válasz volt olyan valódi problémákra, amelyekre mindenképpen mielőbb megoldást kellett találni.

Először is „pénzes” képzés már régóta folyik, csak éppen bármiféle törvényi alap nélkül: az egyetemek és főiskolák fusiban képeztek ki szakembereket. Ennek az anomáliának a felszámolása kívánatos és sürgős volt.

Másodszor, számos olyan diák folytat tanulmányokat, akinek tanulmányi ideje már meghaladta a tantervekben meghatározott képzési időt, és még nem szerzett diplomát, illetve már második diplomájának megszerzésére törekszik. Ezenkívül vannak olyan külföldi diákok is, akik nem államközi szerződés keretei között tanulnak magyar egyetemeken. Ezeknek a diákoknak a kirekesztése az államilag finanszírozott képzésből aligha kifogásolható. Felsőfokú tanulmányok folytatásától való eltiltásuk azonban az lenne. Ebben az esetben pedig szükség van költségtérítéses képzésre.

Harmadszor, működnek magánegyetemek is Magyarországon, amelyek magától értetődő módon nyújtanak költségtérítéses képzést. Van tehát fizetőképes kereslet a felsőoktatásra, és nincs kézenfekvő érv az ellen, hogy az állami egyetemek és főiskolák megjelenjenek ezen a piacon.

Csakhogy a költségtérítéses képzés bevezetése nemcsak választ ad néhány problémára, hanem teremt is néhányat. A Kulturális és Közoktatási Minisztérium nem adott részletes iránymutatást az intézményeknek, tág teret hagyott nekik saját szabályaik megalkotására. Láthatóan arra az álláspontra helyezkedett, hogy – ha szükség lenne közbeavatkozására – a felmerülő problémákra menet közben keres választ. Egyelőre nem világos például, ki fogja fizetni a költségtérítéses képzés résztvevőinek tb-járulékát, vagy hogy jogosultak lesznek-e diákigazolványra és a diákigazolvánnyal járó kedvezményekre.

Felmerül egy másik probléma is, amelyet intézményi szinten talán nem is lehet kielégítően megoldani. A költségtérítéses diákok és az államilag finanszírozott diákok jogállása eltérő. Az előbbiek maguk fizetik képzésük teljes költségét, így tulajdonképpen közvetlen szolgáltatási jogviszony keretében veszik igénybe az intézmények oktatási kapacitását. Az utóbbiak képzésének költségeit az állam fizeti meg a központi költségvetésből, így az intézménnyel az állam áll szerződéses jogviszonyban. Lehet spekulálni, mi következik ebből. Perelhet-e a fizető hallgató, ha levegőtlen a padlástérben kialakított szemináriumi szoba vagy kényelmetlenek az ülések az Auditorium Maximumban? Ki lesz az első osztályú hallgató, és ki a másodosztályú? Az intézmények nyilván azonos bánásmódban kívánják részesíteni minden hallgatójukat; már több intézmény bejelentette, hogy az indexben nem tüntetik fel, ki a költségtérítéses és ki az állami diák. De el lehet-e majd a gyakorlatban is fedni a kétféle jogállás különbségét?

Hogy a költségtérítéses képzés ténylegesen mekkora problémákat fog okozni a felsőoktatás üzemmenetében, nagy mértékben függ attól is, hány költségtérítéses diák lesz szeptembertől az egyetemeken és a főiskolákon. Egyelőre ezt sem lehet tudni. Nem mondhatnánk, hogy az első fordulóban a felsőoktatási intézmények üstökön ragadták volna a Felsőoktatási törvény nyújtotta lehetőséget. A rendes felvételi vizsgák alkalmából 42 ezer állami finanszírozású hely mellett 2000 költségtérítéses helyet hirdettek meg, a helyek alig öt százalékát. Ebből a kétezer helyből csak 1200-at tudtak betölteni, de ez is csak annyit jelent, hogy 1200 olyan felvételiző akadt, aki elérte a költségtérítéses képzésben való részvételhez szükséges pontszámot, és a felvételi lapon jelezte, hogy adott esetben fizetni is hajlandó. Biztos, hogy ezek közül nem mindenki iratkozik be szeptemberben. A pótfelvételik alkalmából azonban már 12 ezer költségtérítéses helyet hirdettek meg. Igaz, ezeknek csak egy része nappali férőhely, a többi a levelező és esti képzésben, valamint a távoktatásban részt venni szándékozók számára van kijelölve. A pótfelvételik lapunk nyomdába adásakor még tartanak, megjósolni pedig nemigen lehet, hogy a meghirdetett 12 ezer férőhelyből hány kel el.

Ha a költségtérítéses képzésben részt vevők aránya alacsony marad, az említett gyakorlati problémák kezelése könnyű lesz. Akkor sem kerül megoldhatatlan feladat elé a felsőoktatási rendszer, ha a fizetős diákok száma több ezerre rúg majd. Jogtechnikai problémákon egy bürokrácia mindig úrrá lesz valahogy.

De a költségtérítéses képzés ellen általánosabb megfontolásokból is lehet berzenkedni. Az a gondolat is idegenkedést válthat ki, hogy a felsőoktatásban való részvétel jogát ezután meg lehet vásárolni. Az a meggyőződés ugyanis, hogy az egyetemre jutás intellektuális teljesítménnyel érdemelhető ki, meglehetősen elterjedt a modern demokráciákban. A felsőoktatásra általában úgy tekintenek, mint a felfelé irányuló társadalmi mobilitás egyik leginkább járható útjára. Christopher Lasch, a nemrégiben elhunyt kitűnő amerikai történész szigorú kritikának vetette alá azt a felfogást, amely azonosítja a demokráciát a mobilitással, és amely a társadalmi igazságosság megvalósulásának tartja, hogy elvben bárki bármilyen karriert befuthat, amennyiben tehetsége és szorgalma révén elvégzi az egyetemet. De ez a felfogás, amely elsődleges fontosságúnak tartja, hogy az elit toborzása átfogó legyen, mély gyökerekkel rendelkezik – ezért is volt érdemes bírálni. A tanmese – a szerény körülmények között felnövő fiatalember jól tanul, elit egyetemre kerül, ahol szintén kiválónak bizonyul, nagy presztízsű oxfordi ösztöndíjat kap, és végül az Egyesült Államok elnöke lesz – Clinton elnök vázlatos életrajza. Az amerikai közmegegyezés szerint ez a működő demokrácia, az efféle karrierek jelentik az amerikai álom beteljesülését.

Abból a követelményből, hogy az egyetemi tanulás jogának kiérdemelhetőnek kell lennie, logikailag még nem következik, hogy ugyanez a jog nem megvásárolható. De az tagadhatatlan, hogy markáns diszharmónia van a két elv között. Éppen ezért az egyetemre járás jogának megvásárlását még Amerikában is bizonyos diszkrécióval kezelik, noha idiomatikus kifejezés is létezik a jelenségre – buying one’s way into college –, ami önmagában is elterjedtségéről tanúskodik. De azért a méregdrága elitegyetemek vezetői szemlesütve vallják be, hogy ha két egyforma képességű jelentkező között kell választaniuk, akkor azt fogják felvenni, amelyiknek nincs szüksége ösztöndíjra és tandíjmentességre.

Ehhez képest a költségtérítéses képzés bevezetése brutálisan őszinte tett. Intézményesített formában fejezi ki és teszi közhírré – és így mintegy szentesíti is – azt a kétségbevonhatatlan tényt, hogy a pénz számít. Nemcsak azt hangsúlyozza, hogy a felsőfokú oktatás szolgáltatás, amelynek költségei vannak, és ezért ára is, hanem azt is, sőt, talán elsősorban azt, hogy pénzzel elérhető a felvételi követelmények leszállítása. Érdemes észrevenni, hogy az amerikai felsőoktatási piac egészen más elven működik, mint a magyar költségtérítéses képzés. Amerikában először meghatározzák a szolgáltatás árát, amelyet azok egy részének, akik rászorulnak és rátermettek, részben vagy egészében elengednek. Magyarországon a felvételi követelményekből engednek azok esetében, akik a szolgáltatás költségeit meg tudják téríteni.

Egyébként keveset engednek. Az állami finanszírozású képzés és a költségtérítéses képzés felvételi ponthatárai között általában meglehetősen kicsi a különbség. Ily módon a költségtérítéses képzés valójában nem szakít a meritokratikus szempontokkal, a fizető diákok is megérdemlik rátermettségük alapján, hogy felsőfokú tanulmányokat folytassanak. Nevetséges lenne azt állítani, hogy nem lehet kompetens orvos, jogász vagy programozó, aki néhány ponttal kevesebbet ért el a felvételi vizsgán, mint az adott napon jobban koncentráló versenytársa. Minden további nélkül lehet belőlük jó szakember, mint ahogy azokból is lehetne, akik hasonló eredményt értek el a felvételi vizsgán, de fizetni sem tudnak. Vagyis az új, vegyes felvételi rend nemcsak azokkal igazságtalan, akik nem tudnak fizetni, és ezért nincs más választásuk, mint hogy a következő évben újból próbálkozzanak, hanem a fizetni hajlandó tehetősebbekkel is, akiket esetleges szempontok alapján túlságosan élesen választ el az állami finanszírozású képzésbe felvett társaiktól. Ezzel nemcsak jelentős anyagi terhet rak a vállukra, hanem egyúttal stigmatizálja is őket.

Mindkét igazságtalanságot meg lehet indokolni. A fizetni nem tudók nem kerülnek rosszabb helyzetbe, mint a költségtérítéses képzés bevezetése előtt. Ők a régi felvételi rend alapján sem kerültek volna be a választott egyetemre vagy főiskolára, ezután sem fognak. A fizetni tudók önként vállalják a költségtérítéses képzésben való részvételt, senki sem kényszeríti őket arra, hogy ezt tegyék.

Ennek ellenére aligha kétséges, hogy a költségtérítéses képzés megjelenése a felsőoktatási intézményekben feszültségekhez fog vezetni. A fizető hallgatókkal szembeni igazságtalanság akkor válik majd igazán szembeötlővé, ha a felvételi vizsgán valamivel gyengébb eredményt elérő költségtérítéses hallgató jobb, sikeresebb diáknak bizonyul, mint a felvételi vizsgán jobban szereplő, államilag finanszírozott hallgató. Az erkölcsi rendet ebben az esetben nemigen lehet úgy helyreállítani, hogy a két hallgató státust cserél. Könnyen előfordulhat ugyanis, hogy az addig államilag finanszírozott hallgató tanulmányai feladására kényszerülne, mivel képtelen lenne a költségtérítést megfizetni. Ez is igazságtalan lenne, hiszen nem arról van szó, hogy a költségtérítésessé lefokozott hallgató nem tett eleget valamilyen objektív kritériumnak (vagyis nem bukott meg), hanem arról, hogy lemaradt egy versenyben: a hallgatói rangsorban elfoglalt hely nemcsak a saját teljesítményétől függ, hanem a többiek teljesítményétől is.

A költségtérítéses képzés ilyen formában való bevezetése azzal a szándékolatlan következménnyel is jár, hogy a minisztérium és általában az oktatáspolitikai elit eddigi elképzeléseivel szöges ellentétben felértékelődik a felvételi vizsga intézménye. A felvételi vizsgán elért eredmények közötti néhány pontos különbségnek jelentős anyagi következményei vannak. Ily módon a felvételi vizsga olyan funkcióra tett szert, amely lehetetlenné teszi, hogy megszabaduljanak tőle. Amíg az állami finanszírozású és a költségtérítéses hallgató között különbséget kell tenni, lesz felvételi vizsga is.

A felsőfokú végzettség megkönnyíti, hogy az egyén előnyösebb társadalmi pozícióba kerüljön. Vonzóbb munkakör betöltését teszi lehetővé, és jelentősen javítja az egyén kereseti lehetőségeit. Ugyanakkor a felsőoktatás pénzbe kerül. A magyar felsőoktatás többé-kevésbé ingyenes jellegének fenntartásáért évente minden adófizető mintegy tizenegyezer forint adót fizet. Mivel a társadalmi ranglétra felső régióiba tartozók nagyobb valószínűséggel folytatnak felsőfokú tanulmányokat, mint a társadalmi ranglétra alján elhelyezkedők, az ingyenes felsőoktatás olyan elosztó rendszer, amelyben a szegényektől vesznek el pénzt, hogy a tehetősebbeknek adhassák. Ezt az állapotot akkor sem lehet igazságosnak nevezni, ha fontos társadalmi érdek fűződik ahhoz, hogy a felsőfokú tanulmányok folytatásának privilégiuma minél szélesebb körben legyen elosztva, és ezért a tisztán piaci viszonyok megteremtése ezen a területen nem kívánatos. A költségtérítéses képzés eléri, hogy a megfelelő anyagi háttérrel rendelkező diákok egy része ne kerüljön az adófizetőknek pénzbe. De nehezen védhető, miért ott húzza meg a határt az államilag finanszírozott és az önmagukért fizető diákok között, ahol meghúzza. Nincs konkrét elképzelés arra, miként lehetne ezt a határt átjárhatóvá tenni, és ez nem is látszik kivitelezhetőnek. Végül pedig látványosan és provokatívan meghirdeti, hogy a felsőfokú tanulmányok joga megvásárolható – noha ez nem is egészen igaz.

A felsőoktatás szolgáltatás, de olyan szolgáltatás, amelynek minél szélesebb körű igénybevehetősége minden demokratikus társadalom értékválasztása szerint a társadalmi igazságosság érvényesülésének előfeltétele. Éppen ezért nagyon nehéz annak eldöntése, kinek és mennyit kell érte fizetni. Tökéletes válasz erre a kérdésre valószínűleg nem is létezik. De annál jobb, mint amilyet a költségtérítéses rendszer bevezetése ad rá, minden bizonnyal igen. A kérdéssel foglalkozó szakértők jelentős része szerint az egyetemekre kellene bízni, miként használják fel az államtól most normatív támogatásként kapott összeget. Ennek fejében kötelességük lenne ugyan meghatározott számú hallgatót kiképezni, de nem kellene ezt az összeget maradéktalanul egy eleve kijelölt hallgatói körre költeni. Az egyetem saját belátása szerint teríthetné az állami támogatást, azokat is támogathatná, akiket az állam által megkövetelt létszám fölött vett fel. Ebben az esetben természetesen az a hallgatói kör is ki lenne téve a költségtérítés, illetve a fizetési kötelezettség veszélyének, amely most állami finanszírozású képzésben vesz részt, hiszen az egyetemnek szüksége lenne pótlólagos forrásokra. Így nem lenne jogállásbeli különbség hallgató és hallgató között, a felvételi vizsgán nem dőlne el minden. És főleg nem lenne annyira demoralizálóan nyilvánvaló, hogy pénzért egy elvben meritokratikus rendszerben is előnyökhöz lehet jutni.

• A hónap üzenete