Elszabott társadalomkép

Első olvasatra igen bonyolultnak tűnt számomra az, ahogy Szabó Zoltán „Döntés után” című írásában a társadalom politikai felosztását megfogalmazta. Ezért megpróbáltam lerajzolni. Kiderült, felosztása nem egyértelmű, hiszen nem mondja meg – például –, hogy az SZDSZ-nek szerinte a rendi rész-Magyarország térfelére átnyúló vonulata a későkádári rész belsejébe esik-e vagy sem. A rajz, amelyet hosszas kísérletezés után elkészítettem, mindenesetre nem egy szabó, sokkal inkább egy foltozóvarga keze munkájára emlékeztet. Számomra azonban nem az a kérdés, hogy Szabó Zoltán mit is akart leírni, milyen felosztást képzel el valójában, hanem az, hogy mi lehetett a célja a vitacikkel. A társadalom két- vagy háromosztatú voltáról szóló fejtegetése ugyanis a rendi és a rendies terminus technicus összemosásán alapul. A régi, rendi Magyarország, még ha az emberek hasonló reflexeire, társadalmi viselkedésére épít is, mint az ún. szocialista rendszer, attól alapvetően különbözik legitimációját, hatalma eredetének megokolását tekintve. Az előbbi kimondva elitista, nyíltan vállalja az arisztokratizmust, az utóbbi viszont demagóg módon a tömegekre hivatkozik, s ami talán még rosszabb, tudatosan kontraszelektál is. Ezért van igaza véleményem szerint Tellér Gyulának akkor, amikor a két rendies, mert nem alulról, hanem felülről építkező társadalomszervezést megkülönbözteti egymástól. Más értékrendszer van azok fejében, akik a Horthy-Magyarországot sírják vissza, és más azokéban, akik demokratikus szocializmust emlegetnek.

Elvi fejtegetésénél sokkal fontosabb Szabó Zoltánnak az a gondolatmenete, amelyet a szerkesztő „Az elit azért elit, hogy jól járjon” alcímmel emelt ki. Mintha Szabó Zoltán megfeledkezne arról, hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség hármas jelszavából még nem töröltetett teljes egészében az egyenlőség (akkor sem, ha a világban jelentős erők dolgoznak ezért). Egy országon, esetünkben Magyarországon belül pedig semmiképpen sem. Legfeljebb abban látszik egyetértés kialakulni, hogy nem totális egyenlőség értendő alatta, hanem esélyegyenlőség. Az én olvasatomban ez a fogalom az, amelyet Tellér Gyula elemzésében a második (lehetséges SZDSZ-) politika alapelveként tételezhetünk. Senki, Tellér Gyula sem vonta kétségbe azt, hogy az elit minden változáskor, a társadalom minden felfordításakor legfölülre esik – feltéve, hogy sikerül a fejét megtartania a nyakán –, ez azonban nem ok arra, hogy a politika ezért még meg is jutalmazza.

Neveket megváltoztatni könnyebb

Engedtessék meg nekem, hogy egy szemléletes példát hozzak a közelmúltból. A Fővárosi Közgyűlés azzal kezdte, hogy átalakította Budapestet, átkeresztelt utcákat, tereket azzal az indoklással, hogy akinek köze van a szocialista rendszerhez, arról ne legyen közterület elnevezve, vagy legalábbis minél kevesebb. Ennek esett áldozatául többek között a Marx tér vagy a sashalmi Jarovetz Margit utca, de a Fürst Sándor utca és a Schönherz Zoltán út is. Holott, ha jobban meggondoljuk, nevezett hölgynek és uraknak az égvilágon semmi közük nem volt az 1948 utáni magyar történelemhez, nem voltak ávósok, sőt még minisztériumi vagy akár járási tisztviselők sem. Nem, mert korábban meghaltak. Az indok, amiért elnevezték róluk a közterületeket, nem változott, a mártíromság ma is ugyanolyan mártíromság, s Marx Károly sem szűnt meg a XIX. század egyik nagy hatású gondolkodója lenni azért, mert Oroszországban valakik rá hivatkozva építették ki totalitárius rendszerüket.

S lám, mi történt nemrég? Ugyanaz a harcias rendszerváltó Fővárosi Közgyűlés azt a Szinetár Miklóst nevezte ki az Operettszínház igazgatójának, aki elnökhelyettesként néhányadmagával felépítette és működtette a hazugsággyár Magyar Televíziót, a Kádár-rendszer egyik pillérét. Vagyis aki tevőlegesen is részt kapott és vállalt a szocialista rendszer bukásának minél későbbre halasztásáért folytatott küzdelemben, az érdemes maradt az elismerésre, ellentétben azokkal, akik időnek előtte meghaltak. Az már csak külön érdekesség, hogy a kinevezés egyik szószólója éppen Ráday Mihály* volt, az utcanevek megváltoztatásának élharcosa.

Szabó Zoltán – gondolom – egyetért Szinetár Miklós kinevezésével, el kellene azonban gondolkoznia az eset kapcsán azon, hogy egy ilyen állásra a nyugdíjas tv-alelnök a legalkalmasabb-e, s hogy vajon nem lehetséges-e, hogy rajta kívül még vannak néhány tucatnyian, akik egy operettszínházat el tudnak igazgatni.

Itt van ugyanis az ütközése Tellér Gyula gondolataival, aki – az én olvasatomban – az új tehetségek felkutatását, szerephez jutását, a társadalmi mobilitás fokozásának politikáját szorgalmazza.

Az MSZOSZ fennmaradása sem azért baj – hogy egy másik, Szabó Zoltán által is említett példát hozzak elő –, mert megmaradt egy erős szakszervezet, hanem azért, mert az MSZOSZ SZOT-korában sem volt szakszervezet. Legalábbis én intézményi szakszervezeti titkárként azt tapasztaltam, hogy a szakszervezeti apparátusnak az utóbbi tíz-húsz évben mindig a saját önmozgása, a saját érdekei voltak fontosak, s nem a munkavállaló jogai, érdekei.

A változás élménye

Az, amit rendszerváltásnak nevezünk, egy sosem próbált, a világtörténelemben példa nélkül álló kísérlet. Már csak ezért sem mindegy, hogy hogyan végződik, s nem mindegy, hogy ehhez a kísérlethez Magyarország polgáraiból mennyit sikerül megnyerni. Amit én szomorúnak tartok, az az, hogy ha folyt is vita arról, hogyan lehet minél több embert bevonni ebbe a folyamatba, hogyan lehet minél több vállalkozó kedvű, de tőke nélküli magyart hozzájuttatni ahhoz a tőkéhez, amely eddig államiként az elit kvázitulajdona volt, ebben a vitában rendre azok győztek, akik közel lévén a tűzhöz, biztosak lehettek abban, hogy nekik jut: minél kevesebben férnek oda a privatizációhoz, annál több jut egynek-egynek. S minél inkább titokban folyik a privatizáció, annál többet nyerhetnek rajta azok, akik részt vesznek benne akár úgy, hogy osztanak, akár úgy, hogy elvesznek. Azért is tartom fontosnak éppen a privatizáció kérdését, mert úgy tartom, hogy a politikának van egy igen fontos eleme, a bizalom. Lehet, hogy a cseh–szlovákiai kuponos privatizáció közvetlen gazdasági szempontból rosszabb volt, mint a magyar elit által kitalált és menedzselt változat. De vajon azok a cseh polgárok, akik úgy érezhetik, kaptak valamit, s azok, akik azért nem kaptak, mert nem kértek – tehát a döntés nem másoké, hanem a sajátjuké volt –, nem segítik-e hozzá hazájukat inkább a felemelkedéshez, mint a kijátszott magyar tsz-tagok, munkások, tisztviselők?

Félelem az elittől

Szabó Zoltán írásából az sejlik, hogy a „laissez faire, laissez passer”, a magára hagyott gazdaság híve. Ezzel a meggyőződésével akár az SZDSZ Konzervatív Uniójának is oszlopos tagja lehetne (ha képviselő volna a parlamentben). Azt írja, hogy „…egy társadalmat nem lehet tervszerűen átépíteni”, s rögtön ellent is mond önmagának: „Minél mélyebbre hatóan, radikálisabban számoljuk fel a régi struktúrákat, annál hosszabb idő alatt, nehezebben és több szenvedéssel alakulnak ki és szervesülnek az újak.” Most akkor lehet vagy nem lehet? De elegendő csak a második állítást néznünk, hiszen abban van Szabó Zoltán írásának a kulcsa. Mert vajon miért óv minket egy mélyebb strukturális átalakulástól? Mitől mélyebb strukturálisan egy átalakulás, amelyben többen vesznek részt, amelyben nemcsak az elit, hanem mások is lehetőséghez jutnak, ha a vége, az eredménye ugyanaz a kapitalizmus? Nyilvánvalóan attól, hogy a tömeges részvétel által a rendies struktúrák helyére polgári intézményrendszer, erős civil társadalom jöhet létre. Vagy másképpen attól, hogy az állampolgárok bevonásával segíti azt a tanulási folyamatot, amelyre mindenképpen szükség van a demokratikus rend, az autonóm polgárok közösségének kialakulásához. Addig, amíg rendszerváltásról fecseg a felszín, de hallgat a mély, megmaradnak az irracionális félelmek az elittől, a felsőbbségtől, s az uralom zavartalan, hívja bárhogyan is magát a rendszer. S ez az, amire a régi elitnek szüksége van, hiszen ha a megalvadt struktúrák széttöredeznek, rögvest kiderülhet, hogy – a példánál maradva – nem Szinetár Miklós Közép-Európa egyetlen szóba jöhető színidirektora.

* Ráday Mihály nem a „kommunista” utcanevek megszüntetéséért, hanem az eredeti, történelmi utcanevek helyreállításáért harcol – nem mindig sikerrel. – A szerk.