Bóc Imre

Nyomtatóbarát változat

Múlt heti sorozatcikkünkben már jeleztük, a vásárlókat a termelők, forgalmazók kötelesek tájékoztatni az áruk meghatározott tulajdonságairól, ezalól nem bújhatnak ki. A „textilkresz” előírja, hogy milyen jelzéseket kell a ruhára eltávolíthatatlanul rávarrni a kezelés módjáról, az élelmiszertörvény, hogy mit kell az élelmiszerekre ráírni a vásárlók tájékoztatására. Például a húskonzervre nem elég a töltősúlyt ráírni, hanem azt is, hogy a székelykáposztás dobozban mennyi a színhús; a gyümölcskonzervre, hogy mag nélküli-e; a margarinra, hogy mi az összetétele; a halkonzervre, van-e benne tartósítószer; a gyümölcslére, hogy mesterséges vagy természetes anyagból készült-e. Szóval e téren a mi törvénykezésünk is majdnem lépést tart a piacgazdaságok előírásaival. Majdnem, mert például a cigarettákra nincs ráírva a nikotin- és kátránytartalom, és arra van ugyan előírás, hogy műszaki árut csak magyar használati utasítással szabad árusítani, de ezt igen gyakran még a nagyobb cégek sem tartják be, különösen az importáruknál.

A nyugati vásárlók hamar rájöttek arra, hogy ez az államilag előírt tájékoztatási kötelezettség ugyan nagyon hasznos, ám távolról sem elegendő. Különösen szembeszökő ez, ha nagy értékű tartós használati cikket akarunk vásárolni. Ki tudja, miben tér el a Samsung televízió a Nordmendétől, hogy miben tér el – az áron kívül – a nagy képernyő a kicsitől. Rájöttek, hogy a vásárlók igénylik a tájékoztatást, és cselekedtek. Ki így, ki úgy.

A botránylap

A legnagyobb port a Német Szövetségi Köztársaságban a hatvanas években megjelent fogyasztói lap, a DM verte fel. A DM-ből az M itt nem márkát jelent, hanem Marktot, azaz német piacot. Ez a lap kezdett összehasonlító áruvizsgálatokat közölni – áruteszteket –, melyekben az egyes cégek gyártmányainak minőségét vetette össze. A lap önmagában is jó üzlet volt, példányszáma rövid időn belül majd egymillióra futott fel, és – nem utolsósorban botrányai révén – hamar népszerűvé vált. Botrányt kavart persze, ha leleplezte az egyes cégek vásárlókat finoman szólva átejteni próbáló manipulációit. Azok a cégek sem kedvelték a lapot, amelyeknek termékeit elmarasztalta tesztjeivel. A legismertebb a Volkswagen-ügy volt: a DM egy újabb kocsin az első 10, 20, 30 ezer kilométer után hibákat észlelt. A Volkswagen beperelte a DM-et hitelrontásért – arra hivatkozva, hogy egyetlen autót próbált ki –, és egymillió márkás kártérítést követelt. Ám a DM ügyvédjei bemutatták a Volkswagen hirdetését, mely két tojást ábrázolt, bizonygatva, hogy két Volkswagen éppúgy nem különbözik egymástól. A Volkswagen erre elállt a pertől.

Az áruteszt

Az áruteszt rövidesen a vásárlók tájékoztatásának egyik legfontosabb eszközévé vált. Teszteket kezdtek közölni az angol Wich?-ben, az amerikai Consumers Reportban, a svéd Rad ech Rönben, a francia 50 millions de consomatteurs-ben. 1970-ben tesztekkel indult a magyar Nagyító is, de 15 évfolyam után 1985-ben puccsszerűen megszüntették.

A teszt nem más, mint az azonos igényeket kielégítő áruk műszaki vizsgálatok, laboratóriumi mérések eredményei alapján történő összehasonlítása. Ám ez nem szorítkozik annak közlésére, hogy mondjuk tízféle hűtőszekrény közül melyik a jobb és melyik a rosszabb, bár ez is feladata. Abban is segít a vásárlóknak, hogy megfogalmazzák igényeiket, hogy tudják, mi az, amire a vásárlásnál ügyelni kell, hogy igényeikhez és pénztárcájukhoz melyik áru áll legközelebb. Hogy mérlegelni tudják, szükségük van-e „extrákra”, például hogy egy hűtőszekrény automata leolvasztásában mi az előnyös, és hogy ez megéri-e az ártöbbletet.

A teszt közli az üzemköltségeket is – azaz összeveti az egyes típusok áramfogyasztását, értékeli, hogy mennyire megbízható a készülék, van-e szervizhálózata, jó-e az alkatrészellátás. A mélyhűtőládák tesztje például olyan számításokat is tartalmaz, melyekből kitűnik, hogy a jelenlegi infláció mellett az előre megvásárolt és lefagyasztott hús tárolásával mi takarítható meg. Egyes számítások szerint 1990-ben egy mélyhűtőládával 5000 forintnyi inflációs sarcot lehetett kivédeni. Még napi cikkek vásárlásánál is hasznos lehet a teszt, például annak ismerete, hogy milyen mosáshoz melyik mosószert legérdemesebb használni, melyik tisztítóhatása a legjobb, és melyikben van a fényvisszaverődést növelő optikai fehérítőből több, melytől szebb lesz ugyan a kimosott ruha, de nem tisztább. A Nagyítóhoz érkezett levelek szerint az olvasók egy-egy szám közléseit felhasználva a lap akkori tízforintos árának többszörösét tudták megtakarítani.

Ki adja ki?

A vásárlók lapja természetesen nemcsak teszteket közöl, hanem ismerteti a vásárlók jogait, lehetőségeit, közli a tisztességtelen verseny konkrét eseteit, vagy felhívja nemcsak a vásárlók, de a gyártók figyelmét is egyes áruk esetleges hibáira, közölve azt is, ha ezeket kijavították. A megoldás eltérő országonként. Van, ahol állami feladatnak tekintik az áruk műszaki paramétereit vizsgáló laboratóriumok fenntartását, hiszen ilyen laboratóriumok úgyis végeznek a vásárlók élete, egészsége, biztonsága védelmében vizsgálatokat. Van, ahol a vásárlók lapját is állami intézmény adja ki, mint például Franciaországban, Svédországban. Angliában a fogyasztók szervezete, a Consumers Union adja ki a Wich? című lapot, ezt a tagdíjat fizetők kapják csak kézhez, utcán nem is kapható. A teszteket vállalatoktól független laboratóriumokban készítik a lap megbízásából. Németországban egy alapítvány, a Stiftung Warentest vizsgál, az eredményeket is az alapítvány lapjában, a Testben értékelik. Nálunk is vannak műszaki intézetek, ahol teszteket készítenek, mint a Kermi vagy a Meei, ám ma a fogyasztóknak nincs lapja, mely az eredményeket rendszeresen közölné.

(Folytatjuk)

• gazdaság