Bóc Imre

Nyomtatóbarát változat

Hozzászoktunk ahhoz, hogy helyettünk mások intézkednek, cselekszenek, gondolkodnak és gondoskodnak. Többnyire rosszul. Hozzászoktunk ahhoz, hogy vásárlói jogainkat törvények, rendeletek védik, csak éppen nem mindig tartják be őket. Hozzászoktunk ahhoz, hogy a közértben rosszul mérnek, lejárt szavatosságú tejfelt árusítanak, vízbe áztatják a párizsit, a műszaki boltban éppen azt nem kapni, amit keresünk, legyen szó kampós szögről vagy mosógépről, hogy a használt autót drágábban lehet eladni, mint amennyibe az új kerül.

Ám valamiféle védelemben azért mégis részünk volt: a forgalomba kerülő új cikkeket hatósági jogkörben eljáró műszaki intézetek ellenőrizték, így nem kerülhetett forgalomba olyan vasaló, ami megráz, olyan halkonzerv, amely radioaktív, olyan ruha, amely a ráhulló cigarettaparázstól lángba borul, mert ezeket „bevizsgálták” a MEEI-ben, Kermiben, Teximeiben. Ha eléggé rámenősek voltunk, még érvényt is szerezhettünk jogos reklamációinknak, a hibás cipőt a KERMI vizsgálata alapján kicserélték, ha ötéves mosógépünk javíttatásához nem volt alkatrész, kártérítést kaphattunk. A vásárlók könyvébe is beírhattuk panaszunkat, amire a vállalati központ köteles volt választ adni. Egyszer dicsérőleg beírtam egy kisközértben a vásárlók könyvébe, hogy itt mindig udvariasak, előzékenyek, jó az áruellátás. Meg is kaptam a választ a központtól: „A történtekért elnézést kérünk, ez többé nem fog előfordulni. A boltvezetőt szigorú megrovásban részesítettük.”

Most mintha fenekestül fordulna fel minden. Az állami „üzemegységekből” szerződéses boltok lettek-lesznek, a vállalatokból rt.-k, kft.-k, nincs többé hatósági ár. Még érvényben vannak a fogyasztót védő, bár sok esetben bürokratikus előírások, többnyire mégsem tartják be, mert nincs, aki ezt ellenőrizze. Ma ahhoz kell hozzászoknunk, hogy ugyanazt az árut 20–40 százalékos áreltéréssel is árusítják, banán van kilencvenért és százhúszért, ugyanazon porszívó az egyik boltban 8000 forintba kerül, a másikban csak 5000-be. A Patyolat helyén nyílt csillogó-villogó portálú műszaki boltban sem lehetek azonban bizonyos afelől, hogy ha az ott vásárolt magnó, tévé, rádió meghibásodik, lesz-e szerviz, amelyik megjavítja, és lesz-e hozzá alkatrész. Azért meg már nem is szólhatok, ha nem adnak hozzá magyar nyelvű használati utasítást.

Mindebből persze nem következik, hogy a központosított tervgazdaság jobb volt, mint amilyen a piac lesz, de az sem, hogy ezek a jelenségek a piac nem eléggé következetes működésének tulajdoníthatók, és megszűnnek, ha majd lesz verseny. Nem szűnnek meg! Inkább arról van szó, hogy a piacgazdaság másféle együttműködést, partnerkapcsolatot kíván a gazdaság szereplőitől, mint a korábbi, központilag utasítható vállalat és államilag védett fogyasztóé volt. A vásárlók–termelők–kereskedők kapcsolatában mindig a vásárló a gyengébb, a kiszolgáltatottabb, akár van piac, akár nincs. Piaci viszonyok között olyan kapcsolati-intézményi rendszer kiépítésére lenne szükség, amelyben mindhárom szereplő, a vásárló, a vállalkozó és az állam közreműködik. Paradox dolog: minél liberálisabb a piac, annál inkább szükség van a vásárlók védelmét biztosító állami előírásokra és az ezeket garantáló intézményekre. De ugyanúgy szükség van arra is, hogy a vállalkozók szakmai-regionális szervezetei kialakítsák a szakma tisztességes gyakorlásának szabályait, a maguk önszabályozását, és hogy a vásárlók megalakítsák alulról építkező érdekvédelmi szervezeteiket.

Ma mindhárom területen még csak a kezdet kezdetén vagyunk. Új törvényünk született a tisztességtelen piaci magatartásról, de ettől az még nem szűnt meg. Nemcsak a kft.-vé átkeresztelt vállalat boltjaiban csapnak be, gorombák velem, hanem a magánkereskedőnél is. Ugyanaz a gyár gyártja az időnként lángba boruló pb-kályhákat, mint eddig, és miután nincs termékfelelősségi törvényünk, ugyanúgy évekig pereskedhetünk vele kártérítésért, mint a régi rendszerből ránk maradt mamut-építővállalattal, ha évtizedekre eladósodva, a beugrót nagy nehezen összekuporgatva vásárolt lakásunk állandóan beázik. Utazási irodák nyílnak nyakra-főre, de nincs törvény arra, hogy anyagi fedezettel rendelkezzenek, vezetőjének igazolnia kelljen szaktudását, szakmai gyakorlatát. Így aztán előfordulhat, hogy Isztambulban hagyja lerobbant buszával utasait a vezető egy fillér nélkül, vagy a meghirdetett zuhanyozós szállodai szoba egy ócska sufni a valóságban, a folyosó végére kihelyezett vizes helyiséggel. Mert érdek-képviseleti törvényünk sincs, mely előírná a kötelező szakmai kamarai tagságot és az ezzel járó szakmai követelményeket, mint ahogy ez a piacgazdaságok legtöbbjében szokás.

Nem alakultak meg a fogyasztók helyi önszerveződő, önkormányzatukkal együttműködő szervezetei sem, melyek fellépnének a visszaélések ellen, vagy tájékoztatnák a vásárlókat jogaikról, érdekeikről. A vásárlók, adófizetők joga, hogy életüket, egészségüket, vagyonukat, a környezetet állami előírások és végrehajtásukra hivatott állami intézmények védjék. Ám a szakmáknak is érdekük, hogy művezetőik betartsák ezeket az előírásokat, mint ahogy érdekük lenne az is, hogy a fogyasztók szervezeteivel együttműködve érvényt szerezzenek a tisztességes piaci magatartás, verseny szabályainak. A taxisok kamarája úgy nyilatkozott, hogy kizárja soraiból az utasokat becsapó, csak devizáért fuvart vállaló „hiénákat”. Ám mit ér ez, ha nem kötelező a kamarai tagság, vagy ha még arra sem kötelezik a be nem lépő taxist, hogy ezt gépkocsiján jól látható módon tüntesse fel.

Hát igen. Még az elején vagyunk. A nyugati piacgazdaságokban is eltartott egy ideig, míg felismerték, hogy a verseny önmagában még nem védi meg a vásárlókat a termelők óhatatlan erőfölényétől. Eltartott egy ideig, míg Ralph Naderek léptek fel, és rákényszerítették a legnagyobb amerikai autógyárat, hogy kormányhibás típusát kivonja a forgalomból, a kormányt pedig arra, hogy fogyasztóvédelmi szenátusi bizottságot hozzon létre. Sok száz születési rendellenességnek kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy az NSZK-ban szigorítsák az új gyógyszerek forgalmazását szabályozó korábbi, túl liberális törvényt, hogy ne kerülhessen újabb „Contergan” forgalomba. A háború után a „fogyasztói társadalom” konjunktúrájában a fogyasztók önszerveződése vetett gátat a piaci lehetőségekkel való korlátlan manipulációknak, mikor sorra alapították meg az egyes országokban a fogyasztói szervezeteket és a fogyasztókat tájékoztató tesztlapokat. A terméktanúsítási kötelezettség ma már egységesen írja elő a Közös Piac országaiban az egyes termékek kötelezően tanúsítandó jellemzőit, pl. a textíliák, élelmiszerek összetételét, utóbbiak eltarthatóságát, a csomagolásukhoz felhasználható anyagokat. Nálunk ma számos élelmiszert csomagolnak olyan anyagokba, amit Nyugat-Európában már rég tiltanak. Előttünk a példák sokasága. Talán nem kell feltétlenül a kályhától kezdenünk.

(Folytatjuk)

• gazdaság