Kovács Miklós

Nyomtatóbarát változat

Csak januárban több mint 20 ellenzéki állt a bírák előtt izgatás, felforgatás, ellenforradalmi szervezkedés s más „vétkekért”. Vang Tan, az ismert diákvezér a napokban első fokon négy évet kapott. Vele együtt ítélték el – hét évre – a külföldön is jól ismert, 46 éves Zsen Van-tinget. Az ítéletekről beszámolva az Új Kína Hírügynökség megemlíti, hogy sok ellenzéki „igen enyhe” ítéletet kapott.

A Tienanmen tér a több mint 20 városban kirobbant, rendszerváltást követelő, nagy tömegeket mozgató tüntetések szimbóluma lett. A tiltakozás hulláma – a véletlen különös egybeesése folytán – éppen Mihail Gorbacsov amúgy korszakosnak ígérkező látogatása idején csapott a legmagasabbra. A rendszer eleinte tűrte ezt, s volt politikus – nem is egy –, aki rokonszenvezett követeléseik többségével. (A legjobban Csao Ce-jang pártfőtitkár „sározta be magát”, s ezért a tisztogatások egyik első politikai áldozata lett.) A rendszer kemény vonala felülkerekedett és „odacsapott”. A szomorú eredmény közismert: a több százezres hadsereg rohama legkevesebb 1000, de sokak szerint 5000-nél több halottat követelt.

Kínában ma csend van, de a politikai átrendeződés most, a kelet-európai csendes és kevésbé csendes forradalmak után sincs napirenden. A burzsoá ideológia elleni harcban felnőtt öregek többsége még a helyén van, bár a „vének vénje”, a 87 esztendős Teng Hsziao-ping tavaly nyugalomba vonult.

A demokratikus kísérlet elfojtásával csaknem egy időben éleződött ki – sokadszor – a tibeti válság. A kommunista rendszer által 1950-ben megszállt autonóm területen már az ötvenes években is voltak zavargások. Újabban 1986–87-re erősödtek fel a függetlenségi törekvések Tienanmen évében, annak előjátékaként, rendkívüli állapotot kellett kihirdetni a halottakat is követelő véres összecsapások után. Kína „Erdélyében” azóta is csak a harcok csillapodásáról, s nem végső megoldásáról beszélhetünk.

A pekingi tavasz és nyár résztvevői közül – a szükséges önkritika után – a hatóságok mintegy 1000 ellenzékit bocsátottak szabadon, de még így is 300-nál több a Tienanmen téri zavargások óta fogva tartott máskéntgondolkodók száma. A megtorlások ellenére folyik Kínában az értelmiség illegális tevékenysége, s közülük nagyon sokan választják az emigrációt.

Társkeresés egy felemás kísérlethez

Kína más, egykori szocialista országokat jóval megelőzve nyitott Nyugat felé, és igyekezett elnyerni a legfejlettebb országok gazdasági kegyeit. Mindenekelőtt az egykori gyarmattartóval, a nyersanyagokban vészesen szegény Japánnal alakított ki kölcsönösen előnyös kapcsolatokat. Ennek az együttműködésnek a gyümölcsei éppen beérőben voltak, amikor Tokió az emberi jogok többszörös lábbal tiprása miatt becsapta a kaput, és visszatartotta a már beígért sokmilliárdos hitelt is. Hasonlóan fájdalmas volt, amikor az Európai Közösség és más nyugati országok is gazdasági bojkottal fejezték ki rosszallásukat.

A pekingi vezetés ugyanis minden gazdasági korlátozás dacára leszámolt azokkal, akikkel akart, legfeljebb a halálos ítéletek száma volt kisebb. Végül Kína – a határozott együttműködési készségének köszönhetően – lekerült a feketelistáról. Előbb Japán, majd a Közös Piac országai oldották fel a gazdasági szankciókat.

Peking jó magatartásának jele volt egyebek között, hogy a tárgyalóasztalhoz szólította a kambodzsai kormánnyal szemben álló Szihanuk-féle ellenzéket és a vörös khmereket. Nagy megkönnyebbüléssel fogadta a világ azt is, hogy Kína a Biztonsági Tanács állandó tagjaként nem vétózta meg az Irakkal szembeni nemzetközi katonai fellépést.

A szovjet párt- és állami kapcsolatok a nyolcvanas évek végére helyreálltak, s a folyamat betetőzése Mihail Gorbacsov említett pekingi látogatása volt, a normalizálódás újabb állomása pedig Csiang Cö-min kínai kommunista pártfőtitkár tavaszra ígért moszkvai látogatása lehet. A kapcsolatok javulását megakaszthatja, hogy Peking az utóbbi időben mind gyakrabban bírálja a szovjetunióbeli változásokat s a Baltikumban alkalmazott erőszakot…

Kína és a kelet-európai országok viszonyának javulása már régebben megkezdődött, bár a hazai lakosság számára készült propagandaanyagokban már a kelet-európai reformok kezdetén is a szocializmus elárulásával vádolták a testvéreket. Persze a „nyájon” belül is voltak kivételezettek. Közéjük tartozott már Ceausescu országlása idején Románia. A romániai kisebbségekkel szemben alkalmazott terror, a falurombolás kínai visszhangja a legnagyobb nemzetközi felháborodás közepette is visszafogott volt. Január közepén Pekingben tárgyalt Ion Iliescu, első európai államfőként a rendszerváltások után; a hagyományosan baráti kapcsolatok fejlesztésének fontosságát hangoztatták, s – nyilván nem véletlenül – csupán „érintőlegesen” esett szó a Tienanmen téri eseményekről s ezek következményeiről. A román elnök úgy vélekedett, hogy a leszámolások nem akasztották meg Kínában a demokratizálás folyamatát, s olyasmit is mondott, hogy a hatósági fellépés belügynek tekinthető, amibe egyetlen ország sem árthatja magát bele, így nem teszi ezt Románia sem. Fizetségként Pekingben sem firtatták a romániai nemzetiségeket ért újabb meghurcoltatásokat. S minden jó, ha jó a vége: Iliescu csaknem 20 millió dolláros hitellel a zsebében utazhatott haza a gazdagnak korántsem tekinthető Kínából. (Az összeget mezőgazdasági termékek és könnyűipari berendezések vásárlására kapta a bukaresti vezető.) A látogatásról kiadott közleményben felvonultatták a szocialista diplomácia minden gyöngyszemét: „a tárgyalások az őszinteség és a kölcsönös bizalom jegyében zajlottak” – tudtuk meg. A „társkeresés” fő iránya persze ma is, mint korábban mindig, Ázsia. „Hagyományos” ellenségeivel – Indiával, Mongóliával, Vietnammal, a délkelet-ázsiai nem konmmunista ASEAN-tömb tagállamaival – Peking immár elásta a csatabárdot.

Az aktivizálódó külpolitika mindenekelőtt a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban hozott sikereket Kína számára. Nyolc év után első ízben beszélhettek külkereskedelmi aktívumról. Hivatalos adatok szerint az export több mint 18 százalékkal nőtt, míg az import nagymértékben esett, ami azonban – főként a nyugati partnerek körében – némi riadalmat keltett.

„Kemény” társaké a jövő?

Sok a bizonytalanság, nem dőlt el a reformerek és a konzervatívok harca a legfelsőbb pártvezetésben. Néhány héttel ezelőtt tárgyalta a párt Központi Bizottsága a politikai és gazdasági fejlődés lehetséges útjait az ezredfordulóig. A kiadott közlemény lanyha reformokat ígér, kidolgozott tervek még nincsenek A kínai s általában az egyeduralkodó pártok dokumentumstílusában jártas megfigyelők rámutatnak, hogy a decemberi KB-ülésen az ideológiai „bekeményítés” hívei győzedelmeskedtek

Sokakat foglalkoztat már évek óta a kérdés: hogyan „éli majd túl” Kína Hongkong „visszatérését”? Hiszen köztudott, hogy az 1997-ben visszatérő brit koronagyarmat hosszú évekig „idegen testként” a kapitalista fejlődés útját járja majd. Lehet, hogy ez hatástalan lesz, de az is lehet, hogy a szocialista testbe beépülő „kapitalista sejt” nem várt folyamatokat indít el.

• Külföld