Skip to main content

Új fiú Koreában

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Kim Jung Szam, az egykori prominens ellenzékiből egyszeriben államfővé avanzsált politikus nem kell egyebet tegyen: „csupán” folytatnia kell elődje, Ro Te Vu „nyitási politikáját”. A gazdaság állapota egészséges önbizalomra adhat okot, még akkor is, ha a fejlesztés és élénkítés elmaradt a várttól. A távozó elnök jó tulajdonságai közül környezete a türelmet emelte ki. Ro Te Vu némi öniróniával így fogalmazott: „Elég nagyok a füleim, ami segít abban, hogy másokat meghallgassak.”

Nyilván nem ezek miatt kerül be a koreai „nemzeti panteonba”. Nyitott észak felé, sikerült nemzetközileg szalonképessé tennie országát. Megszervezte a kettévágott ország miniszterelnökeinek találkozóit, s ezek végül is a megnemtámadási egyezményhez vezettek. Deklarálták a félsziget atomfegyver-mentességét is, de az egyezmény gyakorlati megvalósításai Phenjan akadályozza azzal, hogy nem engedélyezi ilyen létesítményeinek nemzetközi ellenőrzését. Jogos a félelem ugyanis, hogy a fegyverszüneti vonaltól északra még nem ásták el a csatabárdot, s titokban atomfegyver előállítására fordítják a nukleáris energiát. Phenjan a minap ultimátumot kapott a Nemzetközi Atomenergia Ügynökségtől: a szervezet egy hónapon belül szeretne meggyőződni az észak-koreai vezetés „jóakaratáról”. Phenjan máris nemet mondott, egyrészt, mert kevesli a határidőt, másrészt szuverenitása megcsorbításának tünteti föl az ellenőrzés iránti igényt. Észak-Korea ugyanis elvárná, hogy Szöul számolja fel a védelmi együttműködést az Egyesült Államokkal, és szüntesse be a közös hadgyakorlatokat. Erre Szöul – garancia nélkül – nem lát lehetőséget, nem is szólva arról, hogy a kérdésbe van beleszólása Amerikának is…

Szöul nemzetközi presztízsének jót tett, hogy Ro Te Vu kormányzata diplomáciai kapcsolatot létesített Pekinggel, Phenjan korábbi fő támogatójával, s a kommunista Vietnammal is. De Ro Te Vu érdeme az is, hogy sikerült továbblépni az orosz–dél-koreai kapcsolatok fejlesztésében is. Borisz Jelcin orosz elnök múlt év végi szöuli látogatásakor átadta a szovjetek által 1983-ban lelőtt dél-koreai gép fekete dobozát, sőt, megígérte, hogy beszünteti Phenjan katonai támogatását.

Kim Jung Szamnak most az ország belső dolgaira kell koncentrálnia, például a korrupció felszámolására. Programbeszédeiben ígéretet is tett erre, s céljai érdekében még saját vagyonának adatait is a nyilvánosság elé tárta. Kormányát a határokon túl is hírnevet szerzett politikusokból, szakemberekből állította össze: Hvang In Szung volt egyetemi professzort jelölte miniszterelnöknek, és katedráról került a külügyi tárca élére Han Szung Ju is.

A dél-koreai hatalmi váltás nagy vesztese: Kim De Dzsung, az ellenzék másik alakja, aki szüntelen harcban állt a mostani elnökkel. Miután sikertelenül próbált bejutni a „Kék Házba”, bejelentette, hogy távozik a politikai életből.

Északon nem tudni, hol tart a hatalomátadás. Kim Dzsong Il személyi kultusza erősen megközelítette atyjáét, Kim Ir Szenét. Rendszeresen megjelennek az „ifjú” Kim elméleti munkái. A pártlap, a Rodong Szinmun minap felszólította a jámbor észak-koreaiakat: teljesítsék fiúi kötelességeiket két drága, szeretett vezérük, atyjuk iránt. Az ifjabbik „atya” tiszteletére a botanikusok még virágot is nemesítettek.

Mindez nem vigasztalhatja azokat a százezreket, akik még ma is a büntetőtáborok valamelyikében sínylődnek: 10–12-re teszik a „megbízhatatlan honfitársak” átnevelésére létesített táborok számát, s a fogva tartottakét pedig 200 ezerre becsülik.

Akik a táborok kerítésein kívül élnek, a titkosrendőrség szerint nem tekinthetők eléggé megbízhatóknak. A megbízhatóság ugyanis csak az elnök és fia szűkebb környezetének sajátja… Arról, hogy miből élnek, mit esznek az észak-koreaiak, igen keveset tudni. Dél-koreai és japán híradások szerint rendszeres az élelmiszerhiány. Emiatt több alkalommal is voltak zavargások a nagyvárosokban. A lakosság az élelmiszerek és a fogyasztási cikkek hiánya miatt vonult az utcákra, s mindannyiszor összecsapott a karhatalom erőivel. Ezek a híradások sejtetni engedik, hogy az utolsó vasfüggönyön túl a vezérek – és a rendszer – egyre több önfeláldozást vár el a „fiúi szeretet” kimutatására.
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon