Kovács Miklós

Nyomtatóbarát változat

„A találkozókat folytatni kell, hogy elegendő hőt gerjesszünk a bizalmatlanság vastag jégpáncéljának felolvasztásához” – vélekedett a déli kormányfő, Kang Jung Hun, ám északi partnere – ha nem is jeges, de hűvös – kitérő választ adott: országa a „dzsucse” eszméjétől vezérelve továbbra is a szocialista fejlődés útján halad. Ám a „dzsucse”, a Kim Ir Szen-ideológia „államvallássá” avatott sarkpontja – mint ismeretes –, politikai, ideológiai és gazdasági önerőre támaszkodást, vagyis Észak önelszigetelődését jelenti, tehát éppenséggel ellentmond minden olvadást elősegítő törekvésnek.

Sokáig akadályozta az olvadás megindulását az is, hogy túlságosan mély demokratikus hagyományokkal nem dicsekedhet egyik koreai állam sem. A 38. szélességi körtől északra továbbra is ortodox kommunista hatalom van uralmon: a népet az állandó fenyegetettség hisztériájával nyomják el, miközben az írott és elektronikus sajtó a „nagy vezér”, Kim Ir Szen zsenialitását zengi: szobra még mindig toronymagasan emelkedik Phenjan fölé. Gyakorlatilag egypártrendszer van, a Koreai Munkapárt árnyékában sínylődő pártocskáknak nem sok beleszólása van a közügyek alakulásába.

Dél-Koreában évtizedeken át katonai diktatúrák váltották egymást: a politikai szabadság hiányát a dinamikusan fejlődő gazdaság ellensúlyozta. Az országot Pak Csong Hi diktátor halála óta katonai vezetőkből átvedlett polgári politikusok vezetik. Cson Tu Hvan extábornok, majd utóda, Ro Te Vu (egykori hadseregbeli alattvalója) ténykedése nyomán elindult a demokratizálás: a szabadságjogokért vívott küzdelem fő irányítója továbbra is a diákság. Idén is megemlékeztek a több száz koreai diák életét követelő 1980-as kvangdzsui felkelés évfordulójáról. A szöuli vezetés akkor is bizonyította: nem válogat a módszerekben, ha pozícióit veszélyeztetve érzi. Az ellenzéki szervezeteket azóta is többször szétzúzták, vezetőik – köztük Kim De Dzsung és Kim Jung Szam – gyakori vendégei voltak a börtönöknek. A kvangdzsui felkelés elfojtásában Ro Te Vu aktív szerepet vállalt, s ezt az ellenzék azóta sem felejtette el neki.

Dél-Koreában immár legálisan működhetnek a politikai pártok: Kim De Dzsung a Béke és Demokrácia Párt, a legerősebb ellenzéki párt elnökeként aktív résztvevője a dél-koreai belpolitikai életnek. Az ország kormányzó pártja a több párt fúziójából alakult Új Demokratikus Liberális Párt.

A párbeszéd kezdetei

A „párbeszéd” fegyverekkel kezdődött: 1950-ben, mindössze két évvel a Koreai NDK és a Koreai Köztársaság létrejötte után. Az első megállapodás éppen a csaknem négyéves háborút zárta le 1953-ban. Azóta a világ egyik legerősebben őrzött erődrendszere választja el a két államot. A három kilométer széles demilitarizált zónát egyetlen „kiskapu” szakítja meg Panmindzsonnál, amely a későbbi katonai és családegyesítési tárgyalások színhelye is volt.

Az 1972. július 4-én aláírt „Észak és Dél Közös Nyilatkozata” valóban fordulatot jelentett. A felek e dokumentumban egyebek között leszögezték: a Haza békés újraegyesítését külső beavatkozás nélkül kell megvalósítani. Ígérték: beszüntetik egymás rágalmazását, a fegyveres provokációkat, segítik a családegyesítést célzó Vöröskereszt-tárgyalásokat. Az évek során e Nyilatkozat csupán hivatkozási alap maradt, a dokumentumot mindkét fél sokszor s gyakorta igen durván megsértette.

Két súlyos merénylet erőteljesen visszavetette a Korea-közi párbeszédet. Burmában 1983-ban ismeretlen személyek merényletet kíséreltek meg az ott tartózkodó Cson Tu Hvan dél-koreai elnök ellen. Ő maga sértetlen maradt, de kormányának négy tagja életét vesztette. Szöul vádolt, Phenjan tagadott – sok jel utalt arra, hogy az akciót „északi” szervezés előzte meg.

A másik „ügy” a Bagdadból Szöulba tartó dél-koreai gép esete volt: az utasszállító gép 1987 novemberében „eltűnt”, majd roncsait a thaiföldi határ közelében találták meg. Dél-Koreában előállították a géprobbantás gyanúsítottját, egy észak-koreai nőt, aki – szöuli közlés szerint – azt vallotta, hogy Phenjan az akcióval az olimpiai játékok szervezésében akart bonyodalmakat kelteni. A két ország kapcsolatait mindenesetre sikerült újra összekuszálni. A KNDK cáfolt, a világ nem hitt Phenjannak. Több ország súlyos szankciókat vezetett be a Koreai NDK ellen.

Az évek során számtalan alkalommal került szóba az észak–déli csúcstalálkozó lehetősége is. Ezt bármelyik oldalon is vetették fel, a másik fél rendre visszautasította.

Végül a közelmúlt: Ro Te Vu dél-koreai elnök 1988 júliusában befejezettnek nyilvánította az ellenségeskedést Észak-Koreával, s lépéseket ígért szövetségesei (Egyesült Államok, Japán) és Észak-Korea kapcsolatainak javítása érdekében, valamint javasolta a két Korea közt a gazdasági-kereskedelmi együttműködés „felpörgetését” is. Phenjanból kedvező válasz érkezett: a Koreai NDK parlamentje ugyanebben a hónapban megnemtámadási szerződés aláírásáról javasolt tárgyalásokat, s az indítványt ezúttal Szöulban is érdeklődéssel fogadták.

Útban a fal felé

Kang Jung Hun 1988 végén, már kinevezése első napjaiban tárgyalóasztalhoz invitálta az észak-koreai kormány elnökét. Phenjan kétségkívül kényszerhelyzetben volt: Dél-Koreával egyre több állam létesített hivatalos gazdasági, majd diplomáciai kapcsolatokat, köztük a népi demokratikus Korea több kelet-európai elkötelezett barátja. (Phenjan ezeket a kapcsolatteremtő lépéseket élesen elítélte, s esetenként – mint Magyarország esetében is – diplomáciai retorziókkal „büntette”.)

Moszkva és Peking is „segítették” Phenjant abban, hogy felismerje: immár nem hagyhatja figyelmen kívül a dél-koreai állam létezését, s ha nem akar magára maradni, komolyan kell vennie a tárgyalásokat.

A miniszterelnöki találkozó augusztusban mégis veszélybe került. Ebben a hónapban tartották volna – déli kezdeményezésre – a „nyitott határ napjait”, amikor a két ország polgárai szabadon léphettek volna a másik állam területére. Az északi állam lényegében meghiúsította a nem hivatalos program lebonyolítását, ezt követően pedig a két oldal ismét rágalomössztüzet zúdított ellenfelére. A kedélyek végül lecsillapodtak, s elérkezett a nagy nap.

Akik tárgyaltak

Kang Jung Hun 68 esztendős. Korábban tábornok volt, de jó ismerője a diplomatapályának. Nagykövet volt Londonban és a Vatikánban. Kifejezetten liberális gondolkodású politikusként tartják számon.

Tárgyalópartnere, Jon Hjong Muk 65 esztendős, ugyancsak két éve áll a Közigazgatási Tanács (a phenjani kormány) élén. Elektromérnöki végzettséget szerzett, de jelentős érdemei vannak a KNDK gazdasági fejlődésének előmozdításában is. Érdekes, hogy viszonylag magas kora ellenére inkább a „forradalom második nemzedékéhez” tartozónak tekintik, közelebb áll Kim Jong Ilhez, Kim Ir Szen fiához, kijelölt utódjához, mint a „nagy vezérhez”. Ugyanez mondható el az észak-koreai küldöttség tagjainak többségéről is. Ettől a „fiatalabb” generációtól Délen több rugalmasságot reméltek. Ám a párthierarchiában a miniszterelnök a hatodik helyen szerepel.

Az „úticsomagok”

A két küldöttség eleve eltérő „úticsomagokkal” foglalt helyet a tárgyalóasztalnál. Dél felfogása szerint előbb a bizalomerősítő tárgyalásokat kell lebonyolítani, s a tényleges családegyesítést kell ösztönözni. Ezt követhetik azután a fegyverzet-ellenőrzési és leszerelési kérdések.

Észak véleménye ezzel szemben az, hogy addig nem lehet szó „polgári témákról”, ameddig a katonai kérdésekben, vagyis a Dél által másodlagosnak tekintett leszerelés terén nincs egyetértés. Az észak-koreai küldöttség nyomatékosan követelte, hogy Szöul mondja fel katonai együttműködését az Egyesült Államokkal, s ennek első lépéseként szüntessék be a Team Spirit (Csapatszellem) fedőnéven évente tartott hadgyakorlatokat.

A tárgyalásokon nem volt vita, a felek csupán előterjesztették álláspontjukat. A fő kérdésekben, mint kitűnt, változatlan a szakadék az álláspontok között. A déli küldöttség egyebek közt felvetette, hogy a két Korea kölcsönösen ismerje el egymást, ettől azonban a KNDK delegációja elzárkózott. Az ENSZ-tagsággal kapcsolatban Szöulban úgy vélik, hogy a két koreai államnak – a fennálló realitásoknak megfelelően – külön-külön kellene kérnie felvételét a világszervezetbe. Phenjan e javaslatot az ország megosztottságának állandósításaként értelmezi, s azt szeretné, ha a két állam diplomatái felváltva foglalnák el Korea helyét az ENSZ-ben.

Mintegy félszáz javaslat került a küldöttségek elé, s csak alig tízben mutatkozott részleges vagy teljes egyetértés.

Októberben újra kezdjük…

A tárgyalások eredményével – és a kialakult helyzettel – legkevésbé a diákok elégedettek: mintegy ötszázan tüntettek a dél-koreai fővárosban, Ro Te Vu lemondását és az amerikai csapatok távozását követelték, s kemény összecsapásba keveredtek a rendőrökkel. Nem változtatta meg véleményüket az a tény sem, hogy Jon Hjong Mukot fogadta Ro Te Vu dél-koreai elnök is, aki ez alkalommal államfői találkozóra tett javaslatot. Az észak-koreai miniszterelnök viszont a két legkiemelkedőbb dél-koreai ellenzéki vezetőt, Kim De Dzsungot és Kim Jung Szamot hívta meg észak-koreai látogatásra.

Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter viszont, aki éppen ezekben a napokban Tokió vendége volt, kedvezően értékelte a kormányfői randevú megtartását, még ha az nem is hozta meg a várt eredményt. Moszkva és Szöul kapcsolatainak fejlesztéséről a szovjet vezető diplomata csak annyit mondott, hogy ezt most már Észak-Koreában sem akadályozhatják meg. Üdvözölték a szöuli tárgyalások tényét Pekingben is.

Egy magát megnevezni nem kívánó amerikai diplomata még a tárgyalások kezdetén kijelentette, hogy Washington egyelőre nem tervezi csapatainak kivonását Dél-Koreából. Erre – tette hozzá – csak akkor kerülhet sor, ha megszűnik a fenyegetés Észak-Korea részéről.

Eddig a tények: a kormányfők – ha semmi nem jön közbe – október közepén Phenjanban ismét találkoznak, s talán nekivágnak a részletek megvitatásának is. Addig is, s a második forduló után is a mindennapok eseményei mutatják majd meg, hogy várható-e egyáltalán tényleges előrelépés. Eddig a fellendüléseket többnyire gyors csalódás követte. És a falak még most is stabilan állnak…

• Külföld