Skip to main content

Éljen Kim Ir Szen?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Phenjan a Nagy Vezér 79. születésnapjára készül. Észak-Koreában még mindig Kim Ir Szent dicsőítő ódát zengenek, látszólag mit sem törődve azzal, hogy a külföld már szóba állni se nagyon akar velük. A hírek szerint Tokió után maga Gorbacsov is inkább Szöulba utazik. (Az utolsó „komoly” magyar phenjani politikus vendég Czinege Lajos volt, Horn után Jeszenszky is a Délt választotta.)

Az idén ugyan még gazdag ünnepi kínálat várja a Kim-hódolókat, ám közben egyre gyakrabban jelennek meg az észak-koreai lapok a Vezér öles fényképe nélkül. Sokan még azt is elképzelhetőnek tartják, hogy a kerek születésnapot már nem a hatalomban tölti el.

A hatalomátadás forgatókönyve már csaknem két évtizede elkészült a phenjani pártdramaturgia szabályai szerint, ám e szabályok legalább annyira merevek, mint az észak-koreai forradalmi operáké. Az átadás aktusára várhatóan 1992-ben kerül sor, ám sokak szerint Kim Dzsong Il, a vezér fia aligha tölt majd el évtizedeket a jól megmelegített családi trónuson.

Bármily hihetetlen, ebben a masszív erődítményrendszerben is voltak puccskísérletek; 1986-ban a két Koreát elválasztó fegyverszüneti vonal mentén a propagandacélból felállított hangszórók egyszer csak azt kezdték bömbölni: Kim Ir Szen halott, merénylet áldozata lett, s a gyilkos Kínába szökött. A hír persze nem volt igaz, de mivel a vezér csak napokkal később jelent meg a nyilvánosság előtt, ez ébren tartotta a gyanút, hogy valaminek történnie kellett.

Most, fél évtized múltán megint jött a farkas: ezúttal Phenjanban lőttek rá a Vezérre. A háttér egy észak-koreai rádiójelentésből vált ismertté: a Koreai Munkapárton belül ellenforradalmi puccsot lepleztek le. A vezető pártlap, a Nodong Szinmun utólag beszámolt a hatalomváltás körüli vitákról, amelyek végül Kim Ir Szen vonalának győzelmével rendeződtek. Valahol azonban mégiscsak lenni kell egy változást remélő csoportnak. Az észak-koreai rezsim attól tart, hogy az ellenzék külföldi segítséggel erőre talál kapni, ezért az utóbbi időben újabb porpaganda-hadjárat kezdődött a külföldről érkező információ ellen. S ha egyáltalán egy észak-koreai polgár túljut a határon, hazatértekor kötelező részletesen beszámolnia a hatóságoknak. Az ellenszegülőket láger várja: az Amnesty International értesülése szerint a 12 észak-koreai munkatáborban összesen mintegy 150 ezer embert őriznek. A hatóságok legfőbb gondja most az, hogy ezeket a munkatáborokat eltüntessék az emberjogi szervezetek szeme elől…

Phenjanban tehát félnek: hátha megint jön a farkas, hátha nem tudnak kitartani az 1992-es „természetes” hatalomváltásig. Kérdés persze, mi jön azután? Állami ünnep marad-e például a mindenkori vezér születésnapja, s vajon a kis Kim igényt tart-e majd az őt ünneplő „istentiszteletre”? Egyáltalán, marad-e ünnepelnivalója a mind nehezebb helyzetbe sodródó kommunista fél-Koreának?












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon