Kiss Ilona

Nyomtatóbarát változat

A „japán kapcsolat” többszörösen is az utolsó ütőkártya Gorbacsov kezében: már a „hetek” houstoni találkozóján világossá vált, hogy a nyugati hitelek és pénzsegélyek (a német támogatás kivételével) távolról sem áradnak olyan bőségben, mint ahogy azt a gazdasági reformok leblokkolása előtt várni lehetett, ugyanakkor az is egyértelművé vált, hogy a gazdasági válság további mélyülésének megakadályozása (s egyben a párthatalom fenntartása) külföldi pénzforrások nélkül lehetetlen. Persze Japánnak is érdekében áll a viszonyok rendezése, egyebek közt azért, hogy újabb piacokhoz és a nyersanyagforrásokhoz jusson, sőt veszteséges szovjet iparvállalatokat vásároljon fel. A kulisszák mögötti előkészületek már jó ideje folynak: a Mitsubishi cég állítólag már a múlt évben részletes tervet dolgozott ki az egész kuznyecki szénmedence japán hasznosítására. A hírek szerint Gorbacsov egyebek közt épp azért halogatta heteken át a kuznyecki sztrájkolók képviselőinek fogadását, s azért zárult gyakorlatilag eredménytelenül az április eleji tárgyalás, mert előbb mindenképpen a japánokkal akarta megkötni a maga külön üzletét, hogy aztán a japán jennel a kezében sürgősen hozzálásson hatalma és nemzetközi presztízse megerősítéséhez. Nem tudni, hogyan reagál majd a Nyugat és Amerika a „japán kapcsolat” alakulására, az országon belül mindenesetre óriási az ellenzők tábora. Legelőször is az a konzervatív katonai kör fordult vele szembe, amelyik oly lelkesen közreműködött – az egyebek közt a szovjet–japán kapcsolatok rendezésében is nagy szerepet játszó – Sevarnadze kiebrudalásában: most a csendes-óceáni kijárat és a stabil távol-keleti katonai támaszpont elkótyavetyéléséért kárhoztatják az elnököt. S ez a döntés szerintük különösen nagy érvágásnak számíthat most, hogy újra fölmerült a balti-tengeri kijárat elvesztésének lehetősége is (március végén, ha nem is legfelső szinten, de megindult a tárgyalások előkészítése a balti küldöttségekkel). A katonai érvek mellett egyes orosz parlamenti képviselők gazdasági és politikai ellenvetései a leghevesebbek: azt állítják, hogy Gorbacsov mind a szigetekkel, mind a szénbányákkal a „saját zsebére”, azaz, a központi szövetségi költségvetés javára üzletel, miközben az orosz köztársasági kasszát jócskán megrövidíti. Ráadásul a központi hatalom ily módon történő megszilárdításával megint csak a köztársaságok önállósulása ellen dolgozik (arról nem beszélve, hogy a remélt japán árukkal időlegesen legalábbis leszerelheti a lakosság elégedetlenségét, s a „demokratákkal” szemben ismét a saját népszerűségét növelheti). A „japán kapcsolat” mellett érvelők azonban úgy vélik, hogy a szovjet gazdaság több évtizede késlekedő modernizálását belső erőforrásból már lehetetlen végrehajtani, s a modernizáció hívei valóban teljes joggal hivatkozhatnak arra, hogy kilábalást jelenthet a válságból, ha az európai országrészben „otthonra lel” a német, keleten pedig a japán tőke. Az ellentábor legvérmesebb képviselői ezzel azt szegezik szembe, hogy a központi hatalommal összefonódó német és japán banktőke egyszer s mindenkorra elvágja az utat az orosz vállalkozói tőke kibontakozása előtt, amit már így is igencsak megbénított Gorbacsov elnöki rendelete, amellyel a szövetkezeteket és vegyes vállalatokat közvetlenül a gazdasági rendőrség felügyelete alá helyezte. (A már idézett Artyom Taraszov hívja fel a figyelmet arra, hogy a japán érdekeltségű kereskedelmi társaságokat viszont tendenciózusan kivonják e rendelet hatálya alól.) Sajátos módon egyébként ezzel az intézkedéssel épp a konzervatívok egyik rétege a legkevésbé elégedett, nevezetesen az az egykori apparátcsikcsoport, amely a pártvagyon és a hadiipari komplexum bizonyos részét vegyes vállalatokká átszabva mentette át politikai hatalmát gazdasági pozíciókba. A „japán játszma” fő tétje egyesek szerint az új Gorbacsov-doktrína elindítása: a szovjet elnök mindent meg akar tenni azért, hogy az „orosz elnököt” elszigetelje, s azért, hogy a szovjet birodalommal „szemben” ne stabilizálódhasson az „orosz birodalom”. Vannak, akik ezt az ügyet egyenesen a Gorbacsov–Jelcin párharc utolsó fordulójának tekintik. Ellenfelei nemcsak az orosz területek kiárusításával vádolják Gorbacsovot, hanem azt is szemére vetik, hogy az új szövetségi szerződéstervezet részleteinek eltitkolásával is Oroszország feldarabolására törekszik. Csak jóval a népszavazás után derült ugyanis ki, hogy az ún. autonóm területek az új szövetségi szerződés értelmében közvetlenül az uniónak, tehát a központi kormányzatnak lesznek alárendelve. Ez egyet jelent az orosz föderáció teljes széthullásával, hiszen önálló közigazgatási egységek sokaságát fogják kimetszeni belőle. Az autonóm területeken Jelcin egyébként sem örvend nagy népszerűségnek, már jó ideje tesz hiábavaló kísérleteket arra, hogy maga mellé állítsa parlamenti képviselőiket – egyelőre sikertelenül.

A csúcstalálkozó közvetve nemcsak a birodalom, hanem akár Gorbacsov további karrierjét illetően is sorsdöntő lehet: folyik a találgatás, ki lesz a következő, ha netán a kijátszott utolsó adu mégsem hozza meg a várt nyereséget. A szovjet lapok igen sokat foglalkoztak például az utóbbi időben a szovjet belpolitika „szürke eminenciásaként” emlegetett, nemrég választott elnökhelyettessel, Gennagyij Janajevvel, aki formálisan egyébként is a birodalom „helytartója” az elnök távollétében. Az esélyes Gorbacsov-utódok között tartják számon Pavlov miniszterelnököt, aki félelmetes gátlástalansággal viszi keresztül a legnépszerűtlenebb intézkedéseket is. S ott van a legveszélyesebb ellenfél, Alksznisz ezredes, aki az Argumenti i fakti című hetilapnak adott interjújában homályosan egy „harmadik erőről” beszél, aki majd a Gorbacsov–Jelcin-vitát eldöntendő „előrelép az ismeretlenségből”. Nem nehéz kitalálni, hogy az egyebek közt általa irányított „Szojuz” képviselőcsoport s a mögötte lévő hadiipari komplexum érdekeinek szószólójára – netán saját magára gondol.

• Külföld