Kiss Ilona

Nyomtatóbarát változat

– Meglepte a német egyesülés híre?

– Igazából az lepett volna meg, ha erre az eseményre már két évvel ezelőtt sor került volna. Egyes szakértők úgy vélik, Gorbacsov legalább 50 milliárd dollárt vághatott volna zsebre, ha időben átengedi az NDK-t a nyugatnémeteknek, így viszont csaknem ingyen és bérmentve kell lemondania egykori felségterületéről. Komolyra fordítva a szót: a német újraegyesülés következtében nemcsak a politikai egyensúly borul fel a térségben, hanem az egykori, sokat szidott, de valamelyest mégiscsak kiszámítható gazdasági egyensúly is. Természetesen nem azt kell sajnálnunk, hogy búcsút kell mondani az egykori KGST-„naturálgazdálkodásnak”, hanem hogy ezt csak most tehetjük meg. Jelen pillanatban semmiféle esélyt nem látok a helyzetből való kilábalásra: szerintem mérhetetlenül naiv az az állam, amelyik nyugati és főleg amerikai segítségre alapozza a válságterápiáját. És ez alól Litvánia sem kivétel. Legfeljebb Németország gazdasági erejében lehet némelyest bízni, kérdés, mennyire köti le őket a „visszafogadott” keleti fél talpraállítása.

– Egyes álláspontok szerint a katonai költségvetésen fognak majd spórolni.

– Igen, csakhogy a kelet-európai országoknak most nemcsak a Varsói Szerződésből örökölt csődtömeggel kell megküzdeniük, hanem – az egyre erősödő nemzetiségi villongások vagy épp csak presztízsokok miatt – állandó készenléti helyzetben kell lenniük. Ez azt jelenti, hogy minden ellenkező tartalmú nyilatkozat ellenére feszített ütemű fegyverkezési hajszát kell indítaniuk. Nem hiszem, hogy bármelyik kelet-európai ország kormánya drasztikus katonai költségvetés-csökkentést határozna el egy ilyen robbanásveszélyes helyzetben.

– A szovjet helyzetet is ugyanilyen borúlátóan ítéli meg?

– A szovjet helyzet véleményem szerint jelenleg teljesen kilátástalan: politikai, gazdasági szempontból egyaránt. A birodalom széthullása, a nemzetiségek kiválása ma már visszafordíthatatlan folyamat, a legnagyobb csapást azonban kétségkívül az igazi Oroszországi Köztársaság megalakulása fogja jelenteni. Oroszország egy bizonyos szempontból valóban a birodalom leginkább diszkriminált térsége volt: egyáltalán nem volt saját politikai intézményrendszere, amelyet korlátozott mértékben ugyan, de mégiscsak a központtól elkülönülten kezelhetett volna, mint mondjuk a litvánok a litván kommunista pártot stb. Ám most, amikor egymás után jelennek meg – még ha egyelőre meglehetősen formálisan is – a nemzeti pártok és egyéb politikai intézmények, az elnöki hatalom egyre inkább visszaszorul a Kreml falai közé: alig lesz több, mint a Vatikán. Azzal az óriási különbséggel, hogy a Vatikán mégiscsak egy virágzó világvallás centruma tud lenni, a Kreml viszont már egy korhadó államideológiáé sem, legfeljebb egy kiöregedett apparatcsikcsapat utóvédharcainak ad színteret, mint például a most zajló XXVIII. pártkongresszuson.

– De hát ennek nyilván csak örülni lehet.

– Igen, csakhogy ha Oroszország egy konföderáció keretén belül valódi szuverén köztársasággá válik, akkor ezzel a folyamat távolról sincs lezárva, sőt, az igazi problémák csak ezután kezdődnek. Ekkor ugyanis a jelenlegi, különféle jogi státusszal rendelkező autonóm területek szintén minden további nélkül bejelenthetik kiválási, függetlenedési igényüket, a Fekete-tenger vidékén, Nyugat-Szibériában éppúgy, mint a Távol-Keleten. És ez nem puszta államjogi probléma, hanem kemény gazdasági kérdés. A birodalmat ugyanis eddig sem elsősorban alkotmányjogi cikkelyek tartották egybe, hanem egy mesterségesen kialakított tervgazdasági szisztéma, amely azonban mostanra abszolút működésképtelenné vált. Helyette deklarálták ugyan a piacgazdaság bevezetését, de azzal a megszorítással, hogy az egyes régiók tevékenységét továbbra is a központból koordinálják. A piacgazdaság bevezetése azonban a jelenlegi viszonyok közt egész egyszerűen blöff. Előbb-utóbb ugyanis ki fog derülni, hogy a normális infrastruktúra – utak, szállítóeszközök – hiányában a vlagyivosztokiaknak, és habarovszkiaknak eszük ágában sem lesz áruikat az európai részre szállítani – bagóért –, ha egyszer ott van tőlük karnyújtásnyira – Japán, Kanada, Dél-Korea, Észak-Amerika… Legelőször is tehát épp az a területi egység fog szétesni, amely mind ez idáig a birodalmi lét garanciája volt. Azt is mondhatnánk, hogy Oroszország függetlensége deklarálásával saját sírját ásta meg.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a Szovjetunió legkülönbözőbb területein óriási mennyiségű és a legkülönbözőbb fajta fegyver van felhalmozva, amelyek fölött a központ előbb-utóbb elveszíti az ellenőrzés lehetőségét, ami India, Pakisztán és Nyugat-Kína közelségét figyelembe véve még súlyosabb nemzetközi helyzetet idézhet elő. Mindez arra utal, hogy a birodalom területi széthullása egyáltalán nem a birodalom belügye. A jelek szerint a sokak által mostanában nosztalgiával emlegetett brezsnyevi békeévek – a pax sovietica – árát most kell kamatostul megfizetni.

– A XXVIII. pártkongresszuson tetőző konzervatív fenyegetés mögött persze nyilván nem efféle nosztalgiahullám munkál, hanem valódi erő?

– Aligha. A katonai puccsot szerintem egyértelműen ki lehet zárni. Ne feledjük, hogy a szovjet vezérkar egy szikrányit sem különbözik attól a konzervatív bürokrataapparátustól, amely a kezdeményezőkészség, fantázia, önállóság minimuma nélkül kapaszkodik a puszta hatalomba. Kiderült, hogy krízishelyzet esetén ez az apparátus leginkább önnön hatalmának van kiszolgáltatva. Nem véletlen, hogy a kommunista rezsimek egymás után adják fel pozícióikat minden különösebb ellenállás nélkül – talán egyedül csak Románia a kivétel ez alól.

Oroszországra egyelőre egy hosszú, kaotikus válságkorszak vár, sem objektíve, sem szubjektíve nincs olyan bázis, amely a változások talajául szolgálhatna. A most formálódó pártok erre még nem alkalmasak. A ’17-es fordulat idején – bármit is gondoljunk róla -mégiscsak volt a bolsevikokban egy olyan történelmi optimizmus, amely legalább szubjektíve garanciát jelentett egy folyamat elindításához. Most ilyesminek híre-hamva sincs.

– A különféle típusú nacionalista ideológiák sem alkalmasak arra, hogy a „szovjet ideológia” érvényének szertefoszlása után támadt űrt kitöltsék?

– A szovjet vezetésnek már olyannyira kicsúszott a kezéből a dolgok irányítása, hogy jószerivel a nacionalista ideológiákat sem tudják igazán saját céljaikra felhasználni. Nagyon nehezen megítélhető például, mikor, ki, milyen célból indít antiszemita kampányt, mikor, milyen okból nézi a kormányzat tétlenül a pogromfenyegetéseket, mikor, miért nem tesznek semmit nemcsak a zsidóság-, hanem általában a kisebbségellenes hisztéria visszaszorítása érdekében. A jelek szerint a tradicionális antiszemitizmus funkciója alig változott: az ultrakonzervatív körök leginkább akkor vetik be, amikor cionista összeesküvés következményeként akarnak beállítani mindent, ami nyugati, ami külföldi. Gorbacsov sok esetben passzív, várakozó álláspontja tehát azért is meglepő, mivel ő kifejezetten Nyugatbarát orientációt tart követendőnek.

– Megítélése szerint milyen problémákat vet fel a szovjet zsidók kivándorlása?

– Amikor a zsidók emigrációjáról beszélünk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a német, görög, örmény kivándorlók sorsát sem, a jelenlegi totális krízishelyzetben ugyanis nemcsak a zsidók és nemcsak az oroszországi területeken vannak veszélyeztetett helyzetben – bár a Pamjaty típusú antiszemitizmus valóban erre az övezetre korlátozódik. Az 1989-es népszámlálási adatok szerint 350 ezer görög él katasztrofális helyzetben 1944–45-ös kényszeráttelepítések óta Közép-Ázsiában. A zsidó nemzetiségűek másfél millióan vannak, ám a tényleges kivándorlók száma ennél jóval több is lehet. A fogadó országok hazatelepülési törvényei ugyanis igen rugalmasak, lehetővé teszik a félzsidók és családtagjaik, gyermekeik hazatérését is. Várakozásaink szerint az elkövetkezendő években több mint egymillió ember települ haza Izraelbe.

Ezt a hazatelepülési hullámot én nagyon pozitívan értékelem, politikai, társadalmi, gazdasági szempontból egyaránt. Gondoljunk csak arra az egyszerű tényre, hogy minél nagyobb a lakosság száma, annál nagyobb felvevőpiacot és munkaerőforrást jelent. Arról nem beszélve, hogy a lakosság számszerű növekedése az Izraelben élő nép önértékelésének, önbizalmának növekedését is magával hozhatja.

– Vannak-e szociális feszültségek az Izraelbe települő orosz zsidók fogadása körül?

– Csupán az elmúlt év folyamán 60 ezer zsidó érkezett Izraelbe, lakásproblémáik remélhetően egy gyors lakásépítési akcióval megoldódnak. Mivel a mostani kivándorlók kényszerűségből menekülnek el állandó lakhelyükről, így itt a viszonylag rosszabb körülményekkel is megbékélnek.

– Milyen irányvonalat követ jelenleg az izraeli és a szovjet kormányzat kivándorlási politikája?

– A kivándorlási hullámot az arab országok aggodalmai ellenére sem lehet megállítani. Az izraeli kormány kötelezettséget vállalt, hogy Júdea, Szamária és Gáza övezetében nem telepít le szovjet bevándorlókat.

Ami a szovjet kormány kivándorlási politikáját illeti, jelenleg nincs adatunk róla, hogy törvényi úton megnehezítenék a kitelepülést. Más kérdés az, hogy a kivándorlási kérvények elbírálása és a kiutazást engedély megadása hosszú hónapokat vesz igénybe, különösen ha valaki ingóságokat is akar magával vinni. Ez egyrészt a szovjet bürokrácia következménye, másrészt, hogy a közlekedés és szállítás nincs megoldva: az arab országok nyomására nincs közvetlen Moszkva–Tel-Aviv-repülőjárat. Külön köszönettel tartozunk a magyar hatóságoknak a vonat- és repülőjáratok megszervezéséért, annál is inkább, mivel e járatok biztonságos célba juttatása az arab terrorizmus ismert körülményei miatt óriási gondot és felelősséget jelent. Egy-egy „szállítmányt” valóban szinte az embercsempészettel határos módon kell kijuttatni.

– Bár beszélgetésünk elején azt mondta, nem tekinti magát politikai emigránsnak, nem biztos, hogy erről a szovjet kormány is így vélekedik. Mikor kapott először beutazási engedélyt?

– Tavaly. De azóta is állandó nehézségeim vannak a beutazás kérvényezésekor. Moszkvai tartózkodásom idején egyébként előadásokat tartottam, interjút készített velem egy külpolitikai hetilap, s a sors iróniája, hogy a közel-keleti válságról szóló cikkemet az egyik legvadabb antiszemita propagandát folytató folyóirat, a Nas Szovremennyik közli, igaz, szerkesztőségi vitacikk kíséretében. Szemükben én továbbra is cionista vagyok, s ezzel akár egyet is érthetnék, ha nem tudnám, hogy ez a szó mennyire mást jelent nekik – és nekem.

• Külföld