Kiss Ilona

Nyomtatóbarát változat

Az elmúlt napokban újabb üzenetváltásra került sor Gorbacsov és a litván vezetők között, de a köztársaság önállóságának ügye még mindig nem mozdult el a holtpontról: az elnök továbbra is a jogellenes függetlenségi nyilatkozat visszavonását követeli, a litván parlament viszont továbbra is ragaszkodik elhatározásához, bár látnak lehetőséget a tárgyalások elindítására is.

Nehéz megmondani, milyen szándékok húzódnak a mostani ultimátum mögött, s az azt megelőző akciók (a katonai jelenléttel kapcsolatos hírzárlat és dezinformáció) hátterében. Csak következtetni lehet arra, hogy egyrészt magukat a litvánokat akarták megfélemlíteni, másrészt a többi köztársaság lakosai számára akartak „ellenségképet gyártani”. A Baltikum körüli tömeghisztéria már eddig is megtette hatását: ha mindig „a törpe kisebbség” a bűnbak, ha mindenütt a „politikai félelem igazgat”, akkor a vezéreknek már csak annyi dolguk akad, hogy kivezényeljék az utcára a tömegeket: a felgyülemlett indulat máris tárgyat talál, máris együtt lehet gyűlölni a közellenségnek kikiáltott népet, s már csak valamelyik kísérteties emlékű jelszót kell elüvölteni (vö.: „Ollé, ollé, Erdély a miénk!” stb.)

Az efféle pszichózis („törpefóbia”) fenntartására kiválóan alkalmas a nemzeti büszkeség és gőg élesztése. „Mostanában mindenkit csak az azerbajdzsánok, litvánok, örmények, észtek sorsa izgat, miközben ránk, oroszokra a kutya se figyel” – olvashatjuk egy olvasói levélben a „Nyegyelja” hasábjain. „Rá kellene eszmélnünk, hogy Moszkva végül is nem csak a Szovjetunió fővárosa, hanem az Orosz Köztársaságé is… Miért nincs nekünk is külön köztársasági televíziónk, filmgyárunk, akadémiánk?” – hangzik a kérdés a „Nas szovremennyik” című folyóirat 1990. januári számának vezércikkében. A folyóirat épp ezzel a számmal lépett új korszakába, hogy arctalan szovjet folyóiratból „az orosz nemzeti újjászületés” szószólójává váljon. Az új szerkesztőség – az egykori „falusi prózaírók”, Raszputyin és a többiek – a „hazatérő” klasszikusra, Szolzsenyicinre hivatkozva dolgozzák ki az új orosz népnemzeti eszményt, írásaikban egyre határozottabb formát ölt az önálló orosz köztársaság megteremtésének igénye.

Ezek szerint az oroszok is el akarnak szakadni a Szovjetuniótól? Igen, bizonyos megnyilatkozások arra utalnak, hogy Oroszország egyes képviselőinek igencsak terhére van a Szovjetunió, pontosabban – mint az mindjárt világosan kiderül – a törpe köztársaságok. A „Nas szovremennyik”-ben közölt manifesztumból jól érzékelhető, hogy az orosz autonómiát kizárólag csak törpék, azaz főként a balti és a közép-ázsiai kisállamok rovására tudják elképzelni. A manifesztum szerzője úgy véli, hogy a szovjet peresztrojka nem került volna zsákutcába, ha nem a balti köztársaságokat tették volna meg afféle „mintarégióvá”, hanem Oroszországé lett volna a vezető szerep, ahol azért „mégiscsak vannak még tisztességes és becsületes emberek”… Ezzel az állásponttal egyébként távolról sincs egyedül, még a Pamjaty-féle szélsőséges irányzatokig se kellett elmennünk, hogy hasonló vélekedésekre találjunk. Arszenyij Gulüga, akinek nevét a magyar olvasó is ismerheti, hiszen „a pangás éveiben” Hegelről, Kantról, Schellingről értekezett, most „Az orosz kérdés” címmel közöl az említett folyóiratban igen vehemens cikket. Kiindulópontja hasonló az előzőhöz: „Oroszország a Szovjetunió megalakulása óta egyenlőtlen gazdasági helyzetbe kényszerült a többi köztársasággal szemben. Oroszországra hárítják a Szovjetunió költségvetésének tetemes részét, Oroszország költségvetéséből pénzelik az egykor elmaradott népeket, amelyek persze már régen utolértek, sőt el is hagytak bennünket” – állítja az egykori filozófiatörténész. Oroszországnak Hamupipőke szerepe jutott a szovjet népek nagy családjában: életszínvonala a legutolsók között van, mivel a legtöbb kedvezményt épp azok a köztársaságok kapják, amelyek a legkisebb mértékben járulnak hozzá az össz-szövetségi államháztartáshoz. Gulüga cikkében mély nosztalgiával emlegeti azokat az időket, amikor még „nagyorosz” népnek hívták nációját, ám erről az elnevezésről most, a sovinizmus vádját elkerülendő, kénytelen-kelletlen lemond. A nemzeti önmeghatározást ő is kizárólag csak egy másik nemzettel szemben tudja elképzelni, s ebből a szempontból aztán jószerivel ellenségnek minősül mindenki, aki nem orosz, különösen aki kisebb, netán gyengébb az oroszoknál. Ezekkel a „törpékkel” szemben akarja kivívni önállóságát, gazdasági, kulturális, erkölcsi, vallási értelemben egyaránt. Ráadásul az is kérdéses, hová vezetnek „nagyorosz” aspirációi, miképp akarja manifesztálni önállósodási törekvéseit. Azt ugyanis nehezen tudjuk elképzelni, hogy önzetlenül és ellenszolgáltatás nélkül óhajtanák támogatni a litvánok függetlenségi törekvését: az általuk képviselt orosz birodalmi szemléletbe ez egyáltalán nem fér bele. Nekik egyébként is édes mindegy, mi történik a többi köztársaságban, csak az orosz maradjon önálló és erős. Gorbacsov más pozícióból, a szovjet birodalmi szemlélet eszközeivel hadakozik a törpékkel – s minden bizonnyal az óriásokkal is –, neki tehát elemi érdeke, hogy a hatalom ne hulljon szét. Választania kell: orosz vagy szovjet utat követ a köztársasági autonómiák kérdésében. Az európai út lehetőségét valószínűleg már akkor eljátszották, amikor nem tűzték napirendre az új szövetségi rendszer Andrej Szaharov által kidolgozott alkotmányának vitáját. Ennek legfontosabb elemeit özvegye, Jelena Bonner foglalta össze egyik, közelmúltban adott interjújában (Russzkaja miszl, 1990. március 16.): mindenképpen meg kellene szüntetni a különböző jogállású államalakulatok (köztársaság, autonóm terület stb.) hierarchikus rendjét, s mindegyik tagországnak önálló és egyenrangú köztársaságként kellene részt vennie a laza szövetségi szisztémában, ahol mindegyik tag maga döntene arról, melyik állami funkció felett rendelkezne önállóan, s melyiket engedné át a központnak… Mindez ma alig több, mint utópia. Mindenesetre Jelena Bonner optimista: ő mindenképp a bkodalom végét jósolja – annyi megszorítással, hogy lassú, keserves agóniára kell számítanunk…

• Külföld