Kiss Ilona

Nyomtatóbarát változat

„Mihail Szergejevics alkotmányos puccsot követett el ellenünk” – fakadt ki az egyik, pártjától megfosztott népképviselő a hétfői szovjet híradó mikrofonja előtt, a szovjet népképviselők rendkívüli kongresszusának első ülésnapját összegezve. S nem ő volt az egyedüli, akit mélységesen felháborított a tény, hogy Gorbacsov Jelcinnel és Nazarbajevvel, a kazah elnökkel triumvirátust alkotva kész tények elé állította vasárnap a 11 köztársaság vezetőjét, másnap pedig a mintegy kétezer népképviselőt: fogadják el a trojka új konföderációs tervezetét, máskülönben az ország végképp a szakadék szélére sodródik.

Bármennyire is abszurd a pártbürokrácia képviselőjétől alkotmányra való hivatkozást hallani, ezúttal igaza volt: az új moszkvai triumvirátus valóban a szovjet legfelső tanács által hozott döntéseket félre söpörve terjesztette elő konföderációs tervezetét.

Mindennek persze örülnünk kellene. Végre felülkerekedett a józan ész, s Gorbacsovék „a realitásokból kiindulva” az egyetlen lehetséges döntést hozták meg: nem hagyják szétesni a Szovjetuniót, ugyanakkor kényszerrel sem akarják egyben tartani. Marad a rubelunió és a közös védelmi-biztonsági rendszer, a központé marad az atomfegyver, de például a természeti kincsek köztársasági tulajdonba kerülnek át.

Van itt azonban egy bökkenő. „Szeretnénk, ha Gorbacsovnak az új konföderációban már csupán szimbolikus szerepe lenne” – nyilatkozta hétfőn este Szobcsak, Leningrád teljhatalmú demokratikus vezére, ám a prezident talán épp ezt szeretné legkevésbé, bár egyelőre tényleges funkcióját egy régi-új triumvirátus gyakorolja. Első látásra ez remek ötlet, hiszen úgy tűnik, mindenki megtalálja benne a szája íze szerint való irányt. Gorbacsov még mindig a szövetségi szempontokat szorgalmazza, még mindig nem mond igent a baltiaknak, Moldáviának, s közben egyensúlyozó művészi mutatványát is gyakorolja a boszorkányüldözéstől tartó, ugyanakkor hatalmát megőrizni vágyó párt-, katonai és KGB-apparátus és a felelősségre vonást követelők között. Amióta Oroszország Legfelsőbb Tanács Elnöksége a nagyorosz birodalmi törekvéseket a parlamenti politika és kormánykurzus rangjára emelte, s amióta Jelcinnek a puccs idején hozott elnöki rendeletei egyre inkább arra utaltak, hogy a szovjet birodalmi központot orosz birodalmi központ váltja fel, Jelcin visszafogása is a másik két trojkatag feladatai közé került. Az utolsó pillanatban ugyan Jelcin sikeresen megbékélt a köztársaságokkal, a határkiigazítási ügyek tehát legalábbis átmenetileg lekerültek a napirendről, az aláírt orosz–ukrán, orosz–kazah, orosz–lett stb. jegyzőkönyvek azonban még távolról sem kötelező érvényű alapszerződések. A nagyorosz retorika mindenesetre megszűnt a Pamjaty, a Nas szovremennyik és egyéb körök privilégiuma lenni, sőt, mivel a forradalom eufóriájában nyilvános igazolást nyert, annál akár jóval veszélyesebb is lehet.

A harmadik fél, Nazarbajev a „szuverénkommunista” ideáltípusa: a köztársaság önállósodási törekvéseit fölvállalva kiválóan átmenthette kommunista vonzalmait, sőt, utóbb, a puccs után a szuverenitási szándékok éppenséggel védőernyőül szolgáltak az antikommunista akciókkal szemben. Nazarbajev szerepét akár az ukrán Leonyid Kravcsuk is helyettesíthetné a trojkában, ám az ukránügy még most is szálka Gorbacsov szemében. Mert nem elég, hogy Novo-Ogarjevóban nem rohantak a 9+1 szerződés aláírásával, ráadásul augusztus 24-én orvul kikiáltották függetlenségüket. Igaz, ezt menten visszavonták azzal, hogy a vasárnapi 10+1-es paktumhoz már zokszó nélkül csatlakoztak egy kemény éjszakán át tartó titkos Jelcin–Kravcsuk tárgyalás után.

Ukrajnát tehát Oroszország tartja sakkban, Kazahsztánt Gorbacsov. Gorbacsov ütőkártyája egyebek közt az, hogy mind ez idáig elsőséget tartott fönn Nazarbajev számára az 1989-ben létrehozott Közép-ázsiai Szövetségben, s hogy egyáltalán nem gördített komoly akadályt a muzulmán, sőt fundamentalista újjászületés elé. Igaz, a Közép-ázsiai Szövetségen belül Nazarbajev tekintélyét kissé megtépázta a puccs idején tanúsított kiváró magatartása, a szövetség szövevényei azonban időközben kellőképpen összefonódtak ahhoz, hogy Gorbacsov (és Jelcin) továbbra is egy tömbként kezelhesse őket.

A belorusz elnök, Dementyej nyíltan kollaborált a nyolcakkal, az azeri elnök, Mutalibov épp Iránban járva üdvözölte a Szovjetunióban zajló események alakulását. Az örmény első ember, Ter Petroszjan ugyan szintén kiváró pozíciót foglalt el a puccs idején, ám most a Karabah-probléma megoldása érdekében mégis csatlakozott az egyezményhez.

Ez a helyzet többszörösen is labilissá teszi a konföderációs tervezet kiinduló szituációját. A potenciális szerződő felek nem a kölcsönös és nyilvános, garanciákkal szabályozott érdekegyeztetés nyomán kerültek bele a paktumba, hanem a már-már a kölcsönös zsarolás határát súroló kényszer következtében. Ugyanilyen alapon tudnak konszenzust teremteni minden valószínűség szerint saját köztársaságukon belül is a konföderációs terv elfogadtatásáért. „Mi az orosz parlamentben nagyon kategorikus és radikális döntést hoztunk: azokat az Oroszország területén megválasztott képviselőket, akik nem támogatják a konföderációs tervet, haladéktalanul megfosztjuk képviselői jogállásától, mivel döntésünk értelmében az orosz parlament törvényei elsőbbséget élveznek a szovjet törvényekkel szemben” – tájékoztatta telefonon a Beszélőt Galina Sztarovojtova, aki bár annak idején Szaharov közvetlen munkatársa volt, most teljesen természetesnek tekinti az efféle „alkotmányos” kényszereket. Az orosz demokratikus ellenzéki értelmiség szerepe persze amúgy is igen ellentmondásos. Azok, akik nemrég még megrögzött Gorbacsov- sőt Jelcin-ellenfelek voltak, most a puccsellenes egységfront jegyében hajlandók csaknem feltétel nélkül melléjük állni. Gorbacsov „kiszabadításában” és nyugati reputációjának helyreállításában például az említett, Gorbacsov-barátnak távolról sem mondható Sztarovojtovának volt igen nagy szerepe: a puccs idején Londonban tartózkodva Thacherhez ment deputációba, aki aztán a régi barát jogán megpróbálta Gorbacsovot újra „nemzetközi tényezővé” tenni.

Ez a helyzet egyelőre kísértetiesen hasonlít arra a kettős hatalomra, amely a kis híján tragédiába fulladó puccskísérlet egyik fő oka volt. Mint ismeretes, az óvatos Gorbacsov, aki mindig igyekezett egyszerre több vasat is a tűzben tartani, a meglévő hatalomgyakorló szerveket negligálva létrehozta a minden nyilvánosságot nélkülöző, az erőszakszervezetek érdekeire épülő hírhedt Biztonsági Tanácsot. Közben a másik oldalon ettől végletesen leszakadt az államigazgatási, párt-, parlamenti stb. hierarchia. A szisztéma most sem változott, csak most épp nem kettős, hanem hármas hatalomról van szó: a Gorbacsov képviselte (merjük remélni) szalonképessé tett szövetségi szempont, a jelcini nemzeti birodalom, és a Nazarbajev megtestesítette muzulmán szövetség révén. Hogy miként fog ez az egymástól gyökeresen eltérő szempontok szerint működő konglomerátum államközösséggé válni, egyelőre igen nehezen elképzelhető. S hogy fog beleférni Ukrajna, Belorusszia, s a számtalan különböző rangú autonóm intézmény, még nagyobb kérdés.

Annak azért örülünk, hogy pecsét lóg a pártbizottságok ajtaján, hogy kivonultak a tankok, hogy lefoglalták Krjucskov KGB-elnök páncélszekrényét. Közben a hét elején újból megjelent a megújult Pravda, fejlécén az új szlogennel: független társadalmi napilap.

• Külföld