Kiss Ilona

Nyomtatóbarát változat

Persze lehet, hogy ha megszületik a nagy népszavazás várva várt eredménye, minden másképp lesz. Pavlov miniszterelnök már kitűzte az országos árreform időpontját: április 2-től – mondja – minden „megújult, szuverén köztársaság” szabadon határozhatja meg az áremelés mértékét (a központilag előírt árszint fölött). Akkor egy csapásra megszűnik az áruhiány… Az igen szavazatok – úgy véli – ezentúl őt is minden lépésre felhatalmazzák, minden intézkedését igazolják. Az utóbbi hetekben egyébként is egyre többekben támadt gyanakvás: hogyhogy ennyi mindent lehet? Hétről hétre százezrek vonulnak tüntetni az utcákra, a Kuznyecki-medence összes bányásza sztrájkol, Jelcin bármelyik pillanatban beperelhető lenne „felségsértésért”, a Demokratikus Oroszország blokk – más pártokkal együtt – nyíltan lázít az állampárt ellen, a balti államoknak nem volt elég a január, egy hónapra rá törvénytelen „népszavazásokat” tartanak stb. Mindehhez a „nagy szabadsághoz” képest igazán semmiségnek tűnt az, hogy a szovjet tévé esztrád- és videogiccs-áradatában még az egyetlen maradék nézhető hírműsort is betiltották, így aztán egyedül csak a hivatalos Vremjából értesülhetünk az első részeredményekről: az igen szavazatok egyes helyeken meglepően magas arányáról. Ennyien mondanának igent a birodalomra?

Belső használatra

A referendumot persze hallatlanul kiterjedt és intenzív kampány előzte meg. A pártaktivisták tudták, hogy „a népszavazás veresége rendkívül súlyos következményekkel járna a kezdeményezőkre nézve, s aktívan felhasználnák az államhatalom és az SZKP diszkreditálására”. Az Express Chronikában szellőztetett dokumentumból idéztünk, amelyet a moszkvai városi pártbizottság referendum-előkészítő bizottsága készített szigorúan belső használatra. A dokumentum a legfőbb Jelcin-támogatót, a Jurij Afanaszjev vezette Demokratikus Oroszország blokkot tekinti a legveszedelmesebb ellenfélnek, alaptalanul szájába adva az érvelést, miszerint Oroszország csak nyerhet, ha megszabadul a koldusszegény köztársaságok eltartásának terhétől. Bár az idézett szöveg azt sugallja, hogy a népszavazásig kesztyűs kézzel kell bánni az ellenszegülőkkel, már készülnek a kiegészítő ukázok is: az Express Chronika közli az ellenzéki és független lapok és szervezetek ellen tervezett „hadjáratra” utaló dokumentumokat is.

Közben a hatalom csúcsán folyik a Gorbacsov–Jelcin-párharc. Eredménye vélhetően nem azon múlik, melyiküknek sikerül több jobb- vagy balegyenest behúzni a másiknak, még csak nem is azon, mekkora a Nyugat Gorbi-mániája. Igaz, tagadhatatlanul volt hatása annak (különösen a katonai és apparatcsikkörökre), hogy Bush, Kohl és Major a referendum előestéjén újra kiállt Gorbacsov mellett. Gorbacsov és tanácsadói testülete most kétségkívül időt nyert, de nem közömbös, miként alakul az oroszországi helyzet, ha elnökké választják Jelcint. Kérdés az is, hogy a tömeg csak Gorbacsov és Jelcin közül akar-e választani, s meddig tart a jelcinizmushoz fűzött illúzió. A Legfelsőbb Koordinációs és Konzultatív Tanács tagjai – Jelcin közvetlen politikai és hatalmi támogatói – nem mások, mint Gorbacsov egykori, kegyvesztett középvezetői, akik még mindig a peresztrojka ködös ideáit kívánják meg(át)menteni. Közben azonban egyre többen tartják egysíkúnak a Jelcin-éltetés retorikáját, s egyre kevesebben hisznek az egy személyhez kötődő áttörésben.

Hol vannak a diákok?

A tömeges áttörés potenciális végrehajtóit keresve három réteg „viselkedését” érdemes nyomon követni, s most nem számítjuk a sorban állók mindennapi spontán felháborodásait s a hétvégeken összegyűlő, bár egyre nagyobb számú, mégis igen eltérő érdekekkel utcára vonuló tömeg tiltakozó akcióit. Az egyik az úgynevezett alternatív gazdaság rendkívül vékony, ám annál mozgékonyabb vállalkozói rétege, a másik az egyetemi diákság szerveződése, a harmadik pedig a nagy szénvidékek központjaiból kiinduló független munkásmozgalom. Ami az elsőt illeti, a Szövetkezeti Szövetség az utóbbi időben egyre gyakrabban szerepel együtt a Jurij Afanaszjev vezette Demokratikus Oroszország blokkal. Nem véletlen, hogy Pavlov pénzreformja épp ezt a réteget sújtotta legkeményebben, bár nem érhette őket váratlanul: Gorbacsov január végén elnöki rendeletet adott ki „a gazdasági szabotázsakciók és más gazdasági bűncselekmények szigorú megtorlásáról”, s gyakorlatilag közvetlen KGB-felügyelet alá helyezte az egész most alakuló szövetkezeti és vegyes vállalati szektort. Mindennek következtében a hírek szerint máris tornyosulnak az ügyészségeken a tiltakozó akciókat kezdeményező „szabotőrök” aktái, ám ítéletek minden bizonnyal csak a népszavazás után várhatók. A legnagyobb baj az, hogy a tömegkommunikáció stratégiája következtében ezek az ügyek a közvélemény szemében nem jelentenek egyebet, mint a legveszélyesebb maffiák üzelmei, a hatalmukat s a pártvagyoni átmentő társaságok tranzakcióit pedig végképp elfedik a köz szeme elől.

Az utóbbi hetekben egyre-másra érkeznek a hírek oroszországi nagyvárosokból olyan katonai szolgálatmegtagadási akciókról is, amelyeket a mind ez idáig meglehetősen visszafogott (sokszoros politikai szűrőrendszerrel körülbástyázott, besúgóhálózattal kordában tartott) egyetemi csoportok irányítanak. Ukrajnában és a balti köztársaságokban ez a mozgalom jóval nagyobb és szervezettebb, mint az oroszországi városokban (egy múlt évi adat egy átlagosnak tekinthető vidéki városból, Omszkból: 28 sorköteles nem jelent meg a behíváson, további 70 omszki dezertőr felkutatása folyamatban van), ám a katonai erőre támaszkodó hatalmat ezek a tiltakozók így is jóval nagyobb mértékben irritálják, mint a mégoly ellenzéki tartalmú politikai eszme képviselete. S bármennyire is elszigeteltek ezek az akciók, s bármilyen kemény megtorlást váltanak ki, egyre alkalmasabbá válhatnak egy olyan politikai kezdeményezés elindítására is, mint az ukrán diákok éhségsztrájkja.

Szocreál sztrájkolók?

Amint elkezdődtek a tavalyi bányászsztrájkok, a hatalom első dolga az volt, hogy szembefordítsa egymással a sztrájkolókat: a kuznyecki „független munkásmozgalommal” szemben a hivatalos donyeci bányászszakszervezetet támogatták – a számukra szükséges mértékig. Ennek is megvan persze a maga hagyománya: Donyec volt mindig is a hivatalos kedvenc, a mintatelep, a Sztahanov-módszer szülőhelye. A pirospozsgás donyeci bányász a szocreál prototípusa. Az ötvenes évek közepe táján aztán eltűntek a különbségek. A márciusban újrainduló sztrájkhullám kapcsán a Komszomolszkaja Pravda azért újra felmelegítette a bevált propagandafogást: miközben megemlékezett a szovjet szénbányászat alapítójaként is tisztelt Sztálin halálának hivatalos, március 5-i évfordulójáról, nem hagyta szó nélkül, hogy a vezér annak idején kényszermunkások, száműzettek tömegét telepítette a ma oly renitens Kuznyecki-medencébe, ám ebből a lumpenrétegből sohasem válhat igazi munkásság, csak rablóbanda, akiktől az országnak rettegnie kell. A donyeci állítólagos „munkásarisztokrácia” körében pedig mindig találni olyanokat, akik oly nagy vehemenciával bizonygatják a Tv-híradóban: a kuznyeckiek egy darab szappanért eladnák az igazi munkáseszményeket. A kuznyeckiek közben – március 7-én – országos politikai sztrájkot kezdeményeznek, s a híreszteléssel ellentétben nyomban csatlakozik hozzájuk a Donyeci-medence is. A Munkásbizottságok Tanácsa ultimátumban követeli Gorbacsov lemondását és a szövetségi hatalmi szervek feloszlatását, ám Gorbacsov nem hajlandó tárgyalni. Jelcin fogadja a kuznyeckieket, arra azonban ő sem vállalkozik, hogy a sztrájk élére álljon, holott – vélik a kuznyeckiek – csak így lenne tényleges foganatja országos sztrájkfelhívásuknak és engedetlenségi mozgalmuknak. Országos sztrájk egyelőre nincs, ám a tiltakozási hullám egyre újabb bányavidékekre terjed ki, egyre nagyobb nyomást gyakorolva Gorbacsovra és tanácsadói körére – egyelőre eredménytelenül. A propagandagépezet mindenesetre idejében kilátásba helyezte a megtorlást a bányászokkal szemben, s ezek közt minden bizonnyal a súlyos pénzbírság lesz a legenyhébb.

Pénzre persze óriási szüksége van a köztársaságoknak – különösen a szovjet költségvetés kiszipolyozta Oroszországnak. Az Állami Tervbizottság által kiszivárogtatott – mind ez idáig szintén szigorúan titkos – adatok szerint a szovjet nemzeti jövedelem 11,6 százalékkal csökkent. A világ magánbankjai joggal aggódnak: a náluk elhelyezett szovjet devizatartalékok 40 százalékkal apadtak. A népszavazás körüli szócsaták és a sztrájkokat kísérő „széncsaták” szabdalta birodalomban lassan már csak egyvalami totális: a gazdasági csőd.

• Külföld