Láng László

Nyomtatóbarát változat

Persze, ne okoljuk a szétszórt figyelmű Európát. Az elmúlt napokig a szomszédos Budapestről sem igen látszottak, láttattak a szlovákiai helyzet fortélyos bonyodalmai. Nem keltett különösebb meglepetést, hogy alig néhány héttel a Polgári Fórum kettészakadását követően, a szlovákiai „testvérszervezet”, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen (VPN) mozgalmában is kenyértörésre került sor. A szlovák politika erős embere, Meciar kormányfő elérkezettnek látta az időt, hogy szervezetileg is lépjen a „Demokratikus Szlovákiáért”. Klaus pénzügyminiszter, a csehországi „elszakadó” – vaskos egyéni ambíciói mellett –, a Polgári Fórum körzeti apparátcsikjainak engedett, amikor a mozgalom szervezettebbik részét – Calfa miniszterelnök csöndes támogatásával – elválasztotta az intellektuálisabb s szétszórtabb szociálliberális erőktől. Megosztotta ezzel a szövetségi kormányt, amely azonban e megosztottságot – úgy tűnik – civilizálton viseli. Nem így Szlovákiában. Meciar különben is legfeljebb az egyéni ambíciók hajtóerejében rokonítható Klausszal. A szövetségi pénzügyminisztertől sem idegenek a populista felhangok. De az ő demagógiája liberális jó szándéknak tűnik Meciar „nemzeti sajátosságokon alapuló reálszocializmusához” képest.

Szeparatista vitorlák

Meciar mögött ma nem tudni, milyen kormány áll. A VPN-mozgalom s így a szlovák parlament zöme a VPN elnöke, Fedor Gal, a liberálisok vagy pontosabban, a mozgalom eredeti gondolatvilágához kötődők vezéralakja mögött sorakozik fel. Gal kitűnő – már félve használom e szót, de mégis –, európai szintű csapatot tudhat maga mögött, de a képviselők félnek. Meciart vissza lehet hívni – de vajon visszahívhatók-e azok az erők, amelyeket a miniszterelnök önálló fellépése a szlovák „nemzeti pillérek” mellett mozgósított? Meciart vissza kell hívni – mert közhivatalával élve ő tényező a nemzetközi politikában, míg Fedor Gal és liberálisai egyfajta holdárnyékban agitálnak. A VPN legnagyobb koalíciós partnerei, a kereszténydemokraták sokatmondóan hallgatnak. A harmadik legnagyobb politikai tömörülés, az új nevű kommunisták viszont nem hagynak kétséget „nemzeti hovatartozásuk” felől.

A kérdések kérdése persze nem az, hogy Meciar megőrzi-e vagy sem miniszterelnöki székét. Hanem az, hogy mégis kinek az érdeke egy független Szlovákia – akár a tisói hagyományokra építve, akár nem. A válasz – sajnos – megint csak nem olyan egyértelmű.

A népnemzeti szlovákokat a történelmi keseredettség, a sok-sok évtizede elmaradt érzelemnyilvánítások mai szabadsága sorakoztathatja fel egy idejétmúlt, tán soha nem volt álom mellett. A kommunista maradványokat a husaki „régi szép napok” mozgósítják. A kevésbé népnemzetieket s kevésbé kommunistákat – a józan többséget – viszont életkörülményeik drámai romlása teszi majd mind fogékonyabbá a „nemzeti önmegvalósítás” önkielégítő eszméje iránt. A piaci reformok, amelyek Csehszlovákia-szerte oly bizonytalanul fogantatnak, rövid távon ott sem hoznak mást, mint könnyeket. A reformokkal járó terhek viszont szükségképpen egyenlőtlenül oszlanak meg: a megrokkanó alapanyag- s nehézipar, a korábbi mezőgazdasági struktúra nemkívánatos voltából s szétzilálódásából fakadó nehézségek elsősorban az elmaradottabb Szlovákiát sújtják.

Populista szirénhangok

Következésképpen, még ha Havelék népszavazása a föderáció mellett döntene is, közép-rövidebb távon a szeparatista vitorlákból aligha fogná ki a szelet. Munkanélküli szlovákok ma tíz-, holnap százezrei sorakozhatnak majd fel a szociális védőhálót ígérő nemzeti gondolat mellett. Ma még ez utóbbi csak a nacionalisták igazi kemény magját mozgatja; holnap már a csalódottan hallgatag többség is felzárkózhat.

Csehországban sem ismeretlenek persze a (civilizáltabb) populizmus szirénhangjai. Mi történne, ha egy nap Prága valamely erős politikusa arra a gondolatra ébredne, hogy a szlovák függetlenség valójában nem is olyan rossz ötlet – a kikerülhetetlen reformokba fáradt csehek egy része is vevő lehet rá?! Eladhatatlan talán az az érv, hogy – a kettészakadás fájdalmai ellenére is – Csehország nemzetközi vonzereje ugrásszerűen nőne, ha külországi hitelét a szlovák nacionalizmus, a szlovákiai kisebbségek terhe, az elmaradottabb hátország nem csorbítaná? Talán a pusztába kiáltana az az érvelés, amely azt hirdetné, hogy Csehország biztonsága csak növekedhet, ha egy független államalakulat védövezete s a Nyugat kétségtelen bizalma választja el egy szovjet-orosz-ukrán országtól? Bízzuk, reméljük, hogy Havel és – halványabban – Masaryk Csehországa nem lenne vevő ily olcsó csábításra. De mi van, ha mégis?

Bízhatunk abban, hogy a szlovákiai kisebbségek, köztük s főként a magyarok, tudják és értik, hogy egy a jelenleginél jobb jövőt csakis a – intézményeiben és bimbózó demokráciájában – megőrzött föderációtól remélhetnek. De naivitás lenne azt hinni, hogy a „mi kisebbségeink” mindig csak jót s jól gondolhatnak. Tán nem akadhatnak köztük is olyanok, akik kalandor lelkülettel egy független Szlovákiától, a megváltozó népességarányoktól remélnének megváltást? Hiszen még megőrzött józansággal is lehet amellett érvelni, hogy egy különvált Szlovákia előbb-utóbb déli szomszédja felé lenne kénytelen közelíteni, hogy a szükségszerű elszigeteltség burkát feltörje, s hogy a nagy szláv szomszédság szorításából Európa felé lendüljön. Talán így történne – előbb-utóbb. De mi van, ha csak utóbb; ha az „átmeneti” szakaszban, egy lelkesülten önmagára lelt nemzeti. Szlovákiában a kisebbségeket jóvátehetetlen sérelmek érnék? Vagy ha a nagyszláv egymásra találás, a gazdasági kiszolgáltatottság s a nagyhatalmi érdek „addigra” már egy szétválaszthatatlanul más egységbe vonja ezt ezt új kisországot? Ráadásul az elmúlt év magyar – kormányzati – szomszéd- és kisebbségi politikája sem szolgáltat meggyőző biztosítékokat arra nézve, hogy a keresetlenül és váratlanul nyakunkba szakadt – úgymond – lehetőségekkel józanul és okosan tudnánk élni. Sőt, a közelmúlt tapasztalatai, mindaz, amit a határainkon túli magyar kisebbségek a segítő szándékú magyar külpolitika helyi lecsapódásairól s sorozatos gelleréiről elmondanak, inkább azt valószínűsítik, hogy egy „független” Szlovákia adta „helyzetet” az Antall–Jeszenszky-féle külpolitika képes lenne keményen – bocsánat az idegen szóért – félremenedzselni.

Pártpolitikai kívánalmak

Kívül is vannak, lehetnek hát egy „független” Szlovákiának szószólói, előremozdítói. Ezek sorában konspiratív hajlamú elemzők az első helyre sorolnák a Szovjetuniót. S valóban, számos feltételezett szovjet érdek szólhat az új európai kisállam mellett: egy „független” Szlovákiában a kommunisták olyan politikai erőtényezőt jelentenének, amely páratlan lenne Kelet-Európa-szerte. Kommunistákkal vagy nélkülük, egy nemzetközileg elszigetelt s gazdaságilag megrendült Szlovákia termékeny talajt kínálna a szovjet befolyásra. A kommunizmus utáni Csehszlovákia szétesése figyelmeztető példaként lenne állítható a Szovjetunió hazai demokratái elé. A szorosabb közép-európai együttműködést – amelyet Moszkva egyébként sem kedvel – még születése előtt megbéníthatná a földrajzi s Magyarország szempontjából vitathatatlanul politikai kulcsrégió, Szlovákia „kiesése”.

A szintén a szétesés határán levő Jugoszláviával szemben tehát van vagy legalábbis feltételezhető egy nagyhatalom, amelynek a csehszlovák szétzüllés érdekében állhat. Eközben Európa hallgat, s még csak nem is nagyon figyel. Pedig, ha figyelne, tehetne is az öngerjesztő szlovákiai dinamikák megfékezése érdekében. Európa mértékadó politikai körei kereshetnék a hitelteremtő kapcsolatot Szlovákia erre kész liberális és föderációpárti erőihez. A minap így tett az SZDSZ, s a maga külső kapcsolatain keresztül támogatást ígért a Fedor Gal vezette VPN-csoportnak. De a csehszlovák egység nem pártpolitikai kívánalom…

Európa továbbá még lelkesültebben támogathatná, anyagi ösztönzők kilátásba helyezésével is, sőt főként úgy, a vonakodó hármas, csehszlovák, lengyel, magyar együttműködést. Ez ugyanis, a maga szerény módján, egyfajta perspektívát kínálhatna a mindinkább a saját provinciális, mai s történelmi fájdalmaiba zuhanó Szlovákiának is.

A magyar külpolitikának Európa ilyen irányú mozgósításában kezdeményező szerepet kell játszania. Méghozzá, egyebek mellett, abból a megfontolásból kiindulva, hogy az út a határainkon túl élő magyar kisebbségekhez Európán keresztül vezet, s nem fordítva. Nem a kisebbségek s a mai vagy leendő szomszéd országok útja visz Budapesten át Európába. A menekülteket kivéve…

• Külföld