Kiss Ilona

Nyomtatóbarát változat

A moszkvai közönség egy része mintha az ostrom alatt sem vett volna tudomást a veszélyről: egymást taposva tolongtak a Moszkva folyó közeleső hídján s a szemközti épület tetején, egymás szavába vágva ecsetelték a látványt: a nők kis színházi látcsövükkel, a férfiak vadásztávcsővel a kezükben szemlélődtek. Előző este, az Október téren sem az ott meghirdetett tüntetésre ment a többség – konstatálták meglepve a rádióriporterek –, hanem inkább színházba a Ruszlán és Ljudmillára, s fütyültek a másik Ruszlán (Haszbulatov) sorsára. Az igazi élvezetben (anglooroszul: „kajf”) persze azoknak volt része, akik a CNN felvételeit láthatták orosz szinkronfordításban. Akiknek aztán a honi katasztrófa eme amerikai optikán átszűrt látványa sem volt elég, azok nézhették az originál amerikai katasztrófafilmet: egész vasárnap este ezt sugározta a szétlőtt Osztankino helyett bekapcsolt tartalékstúdió – állítólag a Kreml bunkeréből –, miközben csordogáltak a hírek, a néphez intézett felhívások.

Lassan kialakul a tévépuccsok s forradalmak ikonográfiája: a rögtönzött beszélgetés résztvevői pontosan úgy ülik félkörbe a hosszú asztalt, akár az apostolok az utolsó vacsoránál. Érvényes a fordított perspektíva törvénye is: a helyettes kormányfő kezében – akár az ikonon az evangélium – ott a perdöntő irat a véres eseményekért felelős 14 szervezet listájával.

A folytatásos tévéshownak kijáró kíváncsiság és közöny e furcsa keveréke csalhatatlan jele annak a szakadásnak, mely a politikai „felső tízezer” és a „tömeg” között kialakult az idő alatt, míg az események e tragikus vasárnapig jutottak. Ennek az elszigetelődésnek persze most akár örülni is lehetne: az áldozatok közt így csak ennyi s nem több polgári halott van. A néhány négyzetkilométeres körzetre koncentrálódó összecsapások azonban addig nem érnek ténylegesen is véget, amíg a „fuccs” körülményei nem tisztázódnak.

Tíz óra sötétség

Mert kérdés akad bőven. Csak a vasárnapról hétfőre virradó éjszaka egymást érik a homályos, sőt sötét mozzanatok.

Reggel még látszólag minden rendben volt, ha egyáltalán rendjén valónak találjuk, hogy II. Alekszij pátriárka személyesen celebrál misét olyan példás neokommunistáknak, mint Ruckoj és Haszbulatov, az egész Szent Szinódus jelenlétében, s hogy erre az alkalomra kikölcsönözik a Tretyakov képtárból még a Vlagyimiri Istenanya ikonját is. Mindenesetre az egész exparlamenti elit ott toporog a legnépszerűbb belvárosi templomban (a Fehér Házat a szó szoros értelmében mindennel ellátták, még két artézi kút és börtön is volt benne, csak templom nem): még jó, hogy a pátriárka nem áldotta meg ott helyben azokat a fegyvereket, melyeket az időhúzási céllal kialkudott tárgyalások ideje alatt szereztek be a parlamenterek – jegyezte meg keserűen egy kommentátor. Az egyházfő közvetítői szerepe egyébként is fölöttébb problematikus (Haszbulatov ugyan a hírek szerint azt szerette volna, ha egy mullah is jelen van a tárgyalásokon): a kiszivárgott hírek szerint a tárgyalások megrekedtek a fegyverek leadásának technikai részleteinél. Egyáltalán: miért volt szükség újabb közvetítési kísérletre, ha egyszer a feloszlatás eldöntött tény volt?

A legfőbb kérdés azonban az, miért kellett Jelcinéknek megvárniuk azt, hogy alig néhány óra leforgása alatt az egész moszkvai belvárosra kiterjedjen az a „lázadás” (ha egyáltalán illik ide ez a meghatározás), mely moszkvai idő szerint délután két órakor még csak szokvány hőzöngésnek tűnt az Október téren, ahol egy riporter szerint több volt a rohamosztagos, mint a vörösbarna tüntető. Ám miközben a „hőzöngők” a Sztálinista vagyok, most és mindörökké típusú versezeteket üvöltözték, az itt-ott kirobbanó incidensek pillantok alatt elharapództak, a rohamosztagosok meg sem moccantak.

S ez így ment tovább, egészen késő estig. Az inkább felheccelt csőcseléknek, mintsem fegyelmezett alakulatnak nevezhető tömeg minden további nélkül elfoglalhatta a főpolgármesteri hivatal épületét, s a moszkvai belváros összesen tíz pontján lehet jelen gyakorlatilag csaknem teljesen egy időben, akadálytalanul (Fehér Ház, Moszkvai Városi Tanács, ITAR-TASSZ, Osztankino, Kurszki pályaudvar, Eho Moszkvi nevű rádióállomás stb.).

Az első lövés joga

Jelcin csak a délután közepén érkezik a Kremlbe, abban a pillanatban, amikor Ruckoj a Fehér Ház balkonjáról a főpolgármesteri hivatal és a tévétorony ostromára szólít. Négy órakor már kitűzik a vörös zászlót a főpolgármesteri épületre, Makasov már elmondja toborzóbeszédét, már átállít 70 rendőrt, másfél órán keresztül haladnak a tévéközpont felé (buszokkal mennek, egyesek rendes tömegközlekedéssel, nem álcázva), miközben Asztafjev oda szervezi a „frontosokat” is – mégsem történik semmi.

Jelcinnek tudnia kellett a készülő ostromokról, másképp az utolsó pillanatban nem tér vissza város környéki rezidenciájáról, ám nyilvánvaló, hogy semmiképpen sem akarta magának fönntartani „az első lövés” jogát. Az azonban a legkevésbé sem valószínű, hogy a már emlegetett II. Alekszij pátriárka intelme tartotta ebben vissza, aki kiátkozással fenyegette meg azt, aki először süti el a fegyvert.

Az első intézkedés az, hogy Jelcin rendeletileg megfosztja Alekszander Ruckojt alelnöki tisztétől, és elbocsátja a fegyveres erők kötelékéből. Ettől kezdve egymást érik az ellentmondó utasítások: Jelcin hívei a küszöbön álló rendkívüli állapot s a pattanásig feszült helyzet ellenére mindenkit a Moszkvai Tanács épülete elé hívnak tüntetni. Luzskov főpolgármester viszont arra szólít fel, hogy mindenki maradjon otthon.

De nem ez az egyetlen ellentmondás a Jelcin-oldal nyilvánosság előtt zajló nyilatkozataiban és intézkedéseiben. Sőt, úgy tetszik: az egész napi akciósorozat katonai súlyánál jóval nagyobb volt az ezekben a napokban folytatott tárgyalások tétje. Ekkor már persze nem az exparlamenttel való vitát, hanem minden bizonnyal a belső ellentéteket kellett elsimítani.

Míg Luzskov főpolgármester a tévénézőknek nyilatkozik, Viktor Csernomirgyin Valerij Zorkinnal alkudozik: a Jelcin-csapathoz frissiben átállt alkotmánybírósági elnök arra akarja rávenni a miniszterelnököt (akit Jelcin alelnökének és teljhatalmú helyettesének nevez ki), hogy fogadja el az ún. „nullavariánst”, azaz az egyidejű elnök- és parlamenti választást. Az, hogy a fegyveres összecsapások tetőpontján erről tárgyalnak, tehát arról, hogy hagyjanak-e időt Jelcinnek az Új Duma „saját képére” formálására, arra utal: ez volt az alku egyik kulcskérdése. Csernomirgyin nem fogadja el Zorkin javaslatát.

Az est folyamán Csernomirgyin további kulcsfontosságú diplomáciai találkozókat hajt végre: fogadja pl. a Szövetségi Tanács Kirill Iljusin vezette küldöttségét, akik azt javasolják neki, vegye ő a kezébe az ország irányítását! Az orosz kormány feje azonban hű marad az elnökhöz.

Ezen az estén immár ez a harmadik kísérlet Jelcin elszigetelésére. Egy: későn vonják be az eseményekbe (ő szól a néphez utoljára a legfőbb vezetők közül), kettő: Zorkin agitálja Csernomirgyint, kössenek kompromisszumot az elnökválasztás elhalasztására, három: a régió nagyobb része nem akarja Jelcint elnöknek!

Improvizált forradalom?

Már vannak áldozatok a tévéközpontnál, amikor megérkeznek a Dzerzsinszkij hadosztály tankjai (őket „nyerte meg” legelőször Jelcin az akció biztosítására) a városba, de kísérteties lassúsággal haladnak. Csernomirgyin hangsúlyozza: „nem a lakosság ellen vetik be őket, hanem hogy megakadályozzák az újabb banditaakciókat.” Valóban, mindvégig tisztázatlan, milyen szerepet játszottak az akciókban az ún. vörösbarna csapatok, illetve a „bűnöző elemek”. Jelcinék hajlottak arra, hogy „kriminalizálják” a helyzetet, tompítsák politikai élét, s így homályban maradt az a tény, hogy a fasisztoid csoportok kalandorakcióit Haszbulatovék politikai-hatalmi szándékaik végrehajtatására használták fel.

Közben katonai hibának látszó lépések sorozata történik. Csak este fél tízkor hozza létre – ugyancsak Csernomirgyin – a kormánnyal és helyetteseivel folytatott tárgyalás után a rendfenntartó operatív stábot Kobec tábornok (védelmi miniszterhelyettes) vezetésével, s csak ezután történik intézkedés a főpolgármesteri hivatal túszul ejtett munkatársainak kiszabadítására.

Csak fél 11-kor érkezik meg 30 páncélozott szállítójárművel és 40 teherautóval a 27. szevasztopoli lövészbrigád (a KGB egykori különleges divíziója), egy órával később a tulai és rjazanyi divízió is, de az osztankinói harcokban nem vesznek részt. Csak este 11-kor nevezi ki Jelcin a belügyminiszter-helyettest Moszkva belvárosának parancsnokává, még később jelöli ki a polgári védelmi parancsnokot Arkagyij Murasev, volt moszkvai rendőrfőnök személyében, akit annak idején az „ultrakonzervatívok” mozdítottak el. Hogy mennyi ebben az improvizáció s mennyi a szándék? Mennyi a katonai hiba, mennyi az egyszerű számítás? Utólag, további információk nélkül rekonstruálhatatlan.

Közben a „lázadók” is rögtönöznek. A Fehér Ház ostromáról még nincs szó, de Ruckoj ott is kijárási tilalmat rendel el, ám kisvártatva ő maga az elnöki Mercédeszen körbejárja híveit a Fehér Ház körül. A tévétorony-akcióról Ilja Konsztantyinov, a Nemzeti Megmentés Frontjának társelnöke jelenti ki: improvizált tüntetés volt, de bármiként végződjön: „a nemzeti-felszabadító forradalom” kezdete. Makasov „harcosai”-tól késő éjjel Ruckoj rádión erősítést kér, de ekkorra már a Fehér Házat páncélosok vették körül…

A demokratikus csoportok, melyek a „lázadás” hírére ismét összeálltak, egyre erőteljesebben követelik a föntebb említett s további súlyos kérdések tisztázását, s elutasítanak minden kompromisszumot. „Jelcint támogatjuk, mert még ez kínál legtöbb, esélyt a stabilitásra, de nem vagyunk jelcinisták” – hangsúlyozzák. Az értékelések eközben rendkívül eltérőek. Az egyik szélsőséges vélemény szerint Jelcinnek nagyon jól jött ez a „fuccs”: eltávolította ellenfeleit, a szó szoros értelmében tiszta lappal indulhat, s így biztosra mehet a választásokon.

Az orosz televízió szerint viszont csak egy dolog biztos: a kijárási tilalom éjjelén Moszkvában egyetlen autólopás sem volt.

• Külföld