Kiss Ilona

Nyomtatóbarát változat

Az augusztus eleji lapok még azt találgatták, elmegy-e Gorbacsov megérdemelt rendes évi szabadságára, hiszen a litvániai eseményekből akár katonai puccs közeledtére is lehetett következtetni. Ügy látszik azonban, az elnök-főtitkár biztonságban érezte magát: teljes léleknyugalommal elutazott nyaralójába, miután elmondta „előre be nem jelentett” televíziós cirkuszi beszédét, és hozzá „szigorú” elnöki rendeletben kenyeret rendelt az „illetékes” vállalatoktól. Az ukáz bizonyos körzeteket a szó szoros értelmében az éhínségtől ment meg – ha eljut a rászorulókhoz, s ha az éhínséget nem hagyják a szokásos módszer szerint fegyverré fajulni, miként a kollektivizálásnak a húszas-harmincas években ellenálló vidékeken.

Mert ellenállni megint van minek: a peresztrojka csődjét látva Gorbacsov új ideológiát vetett be – miután tudomásul vette, hogy az intézményrendszer változatlan birodalmi keretek közt elképzelt felszíni reformja végrehajthatatlan, fordított egyet a vaskarikává változtatandó fadarabon. A nyilvánosság jelszavai jegyében fölmelegített majd visszafagyasztott intézményrendszer fölülről való forradalmasítása helyett most a birodalomkoncepció újrakotyvasztásával próbálkozik: Szovjet és Szocialista helyett most egyszerűen csak a Szuverén Köztársaságok Szövetségét akarja létrehozni…

Bontók és építők

A Gorbacsov-éra új szakaszát ez év januárjától szokás számítani, amikor is a hadiipari komplexum s a katonaság a litvániai véres vasárnappal mindenkinek értésére adta hajthatatlanságát, majd néhány hétre rá a szánalmas pavlovi pénzreform alapján az addig még reménykedők előtt is világossá válhatott: a Satalin–Javlinszkij-féle gazdasági modernizációs programnak végképp befellegzett. Az így kialakult legitimációs válság elhárítására indította be Gorbacsov az új Szövetségi Szerződés feszített ütemű kidolgozását, mely színjáték főpróbáját a március 17-i össz-szövetségi népszavazáson sikeresen megtartotta, prológusát április végén Novo-Ogarjevóban 9+1-es szerződés néven előadta. A premier időpontját augusztus 20-ra tűzte ki, mit sem törődve azzal, hogy a szereplők még voltaképp kézhez sem kapták szövegüket (a tervezet végleges, legalábbis aláírásra bocsátandó változatát gyakorlatilag az összeállítókon s a nómenklatúra legfölső rétegén kívül senki sem ismeri, a márciusban közreadott hevenyészett változatot többször átdolgozták), a kar zúgolódik, s egy pillanatig sem bízik abban, hogy a napi egzisztenciális gondok s az állandó fizikai fenyegettetés közepette épp ez a kísértetszerződés garantálná biztonságát.

Az apokaliptikus víziók beteljesedéséhez a szakértők szerint már nem is kell se Csernobil, se polgárháború, a nagyvárosi gyorsított ütemű építkezések következtében mára 90 százalékosan elhasználódott víz-, gáz- és csatornarendszerek egy a tavalyinál keményebb tél esetén sorozatos, milliókat érintő tömegszerencsétlenségekhez vezetnek. S az „építők” megint mással vannak elfoglalva: egy jeles társadalomkutató nemrégiben közzétett „káderszociológiai” vizsgálatai szerint a mai vezető politikusi réteg csaknem fele (Jelcin, Bakatyin, Travkin, Bocsarov stb.) az építőipari irányítók közül rekrutálódott. Az ok egyszerű – véli a szerző –, a szovjet építőipar olyan állandó krízishelyzetet „modellált” számukra, amely a legkiválóbb amerikai menedzserképzőknél is jobban beléjük verte a „szovjet káder” eminens tulajdonságait: egyrészt hogyan kell kompromisszumot kötni az egymásnak gyökeresen ellentmondó tervutasítások közt, másrészt hogyan kell egy kisebb mulasztás következményeit egy óriásvállalkozással feledtetni, azaz, hogy az idézett szociológus példájával éljünk: miért kell egy elfuserált trafóház köré sürgősen minimum egy gigantikus hőerőművet felhúzni… Az említett újsütetű politikai vezetőknek persze a pártapparátusban töltött évek is jócskán segítettek a „professzionális készségek” elsajátításában.

Például abban, hogyan lehet felülmúlni a levitézlett peresztrojka-ideológiát a szuverenitás-ideológiával. Azt, hogy az egész Szövetségi Szerződés csupán egy nagy humbug, számos publicista szellemesen cáfolta: nem egyszerűen alkotmányjogi abszurdum, hanem az eddigi birodalomkoncepció hallatlanul veszélyes következményekkel járó „átalakítása”. Az eddigi szovjet birodalom ugyanis arra az elvre épült, hogy a szovjetizálás és a kollektivizálás révén a „tagköztársaságok” összes megmaradt „individuális” különbségét homogenizálja. Mindenütt csak a birodalom létezett, a központ és periféria, miként egy jó keleti impériumhoz illik, ismeretlen oppozíció volt. A mostani birodalom viszont épp ebben igyekszik modernizálni önmagát: a központ olyan valódi szuverén államszervezetként lép szembe a tagok álszuverén államszervezetével, amely sokak szerint az eddigieknél is keményebb, pontosabban: új típusú diktatúrát valósit meg a Szövetségi Szerződést aláíró tagokra ráépülve, hogy az alá nem írókkal szembeni diszkriminációról ne is beszéljünk. (Egy tegnapi hír szerint azt például már eldöntötték, hogy a kőolajat a kilépőknek nem a „szuverén” belső ár szerint fogják eladni, holott például egy tyumenyi kőolajvezeték kiépítéséhez litván költségvetési hozzájárulásokat éppúgy fölhasználtak, mint az aláírásban élenjáró mintakazahokét.) A kérdés csak az, ki (mi) fogja megtestesíteni – s miféle „alkotmányos” jogkörrel – ezt a központi szuperhatalmat, amely Gorbacsov szándékai szerint augusztus 20-án „nyílna meg”?

Fantomállam atomhatalommal?

Gorbacsov eredeti reményei persze még vérmesebbek voltak: tulajdonképpen már Bushnak is az aláírt Szövetségi Szerződést szerette volna Moszkvába érkezése alkalmából átadni afféle szuverén szuvenírként, ám amerikai kollégájának be kellett érnie azzal az ígérettel, hogy a szovjet atomfegyver (és a többi stratégiai haderő) fölött továbbra is a „központ rendelkezik. A köztársaságokat azonban ez a távlat nem nyugtatta meg. Legfőképp azért nem, mert a „központ” nem egyéb, mint korlátlan hatalmú fantomállam - a közreadott szerződéstervezetből legalábbis sokan erre következtetnek. Szabadságolása előtti tévéüzenetében Gorbacsov elnök-főtitkár a következőképpen jellemezte: „a szerződés feltételezi, hogy a szövetség a folytonosság és megújulás elve alapján alakul át. Fennmarad a szövetségi államrend, ugyanakkor… létrejön a szuverén államok valóban önkéntes alapon történő egyesülése, amelyben… szabadon fejlesztik kultúrájukat, nyelvüket, tradícióikat.” Az új, kettős államrend lényege tehát az, hogy van a hatalmat ténylegesen gyakorló állam, és vannak a tudományos ismeretterjesztő és nyelvművelő társaságokká degradált szuverén tagköztársaságok, amelyek „a közös feladatokat önkéntesen rábízzák a szövetségi szervekre” az olyan kulcsfontosságú szférákban, mint a honvédelem, az állambiztonság, az igazságszolgáltatás, a bűnüldözés. Az össz-szövetségi piac „mindenoldalú” fejlesztése érdekében eszükbe sem jut önálló valutát, önálló vámrendszert, hitel- és bankrendszert bevezetni, sőt az utolsó pillanatban önként lemondtak az önálló adórendszer kívánalmáról is. „Nehéz elképzelni, hogyan lehet megvalósítani a gazdasági önállóságot egy ilyen piac hiányában” – hallhattuk a konklúziót, s az „új gazdasági szubjektumokkal” együtt sóhajtottunk fel: „e közös gazdasági tér keretei közt” immár szabadon korlátozhatjuk magunkat a régi gazdasági kapcsolatok „megszüntetve megőrzésében”.

S a többes szám első személy itt nem puszta retorikai alakzat: a Gorbacsov-beszéd szerint ugyanis (ismét szó szerint idézem) „a Szovjetunió továbbra is nagy világhatalomként (velikaja mirovaja gyerzsava) funkcionál, s teljes mértékben megőrzi a nemzetközi porondon kivívott pozícióit, illetve, megőrzi a más államokkal szembeni kötelezettségeit”. Reméljük, csak az adásidő szűkössége miatt nem fejtette ki, milyen határok közt kívánja gyakorolni világbirodalmi funkcióit…

Lépcsőzetes átadás, vakolás menet közben

Az új Szövetségi Szerződésben nem ez az egyetlen homályos megfogalmazás és vészterhes kétértelműség. Már maga a kihirdetés módja is tele van talányokkal: „a Szövetségi Szerződést augusztus 20-án terjesztik elő aláírásra a Kreml György-termében” – jelentette be Gorbacsov, mégpedig több lépcsőben. Mintha csak egy építőipari objektum műszaki átadásáról lenne szó, amit még menet közben fognak vakolni, reparálni, a reklamációkat figyelembe venni stb. Az első napon a tervek szerint csak Oroszország és csatolt részei, valamint a leghűségesebb közép-ázsiai famulusok, Kazahsztán és Üzbegisztán járulnak az új Szövetségi Szerződés elé. Szeptember 3-ra tervezik Tádzsikisztán és Belorusszia aláírási ceremóniáját, miközben a „novo-ogarjevói folyamat” többi résztvevőjének is lesz alkalma megszemlélni az új létesítményt, s netán az eddig távolmaradóknak is kedve támad a belépésre – teszik hozzá bizakodva a „ceremóniamesterek”, miközben jelentőségteljes pillantásokat vetnek Ukrajnára, amely a maga sárga-kék zászlóit lobogtatva egyelőre még az aláírás második etapjára sem jelentkezett.

Levél Jelcinhez

Az érintettek azonban távolról sem ennyire bizakodók: sőt. A Demokratikus Oroszország mozgalomhoz tartozó Független Polgári Szövetség nevű, neves orosz értelmiségieket tömörítő csoport mindjárt az aláírás kihirdetésének másnapján nyílt levelet intézett Jelcinhez, amelyben határozottan tiltakoznak amiatt, hogy Jelcin alá akarja írni a szerződést Oroszország nevében, anélkül hogy Oroszország lakossága a végleges szöveget ismerné, vagy az orosz parlament felhatalmazást adott volna. A nyílt levél aláírói (köztük olyan, nálunk is jól ismert személyiségek, mint Jurij Afanaszjev történész, Vjacseszlav Ivanov nyelvész és kultúrtörténész, Leonyid Batkin reneszánszkutató, Vlagyimir Bibler filozófus, Jelena Bonner polgárjogi aktivista, Szaharov özvegye) leginkább az alábbiak miatt tartják elsietettnek Jelcin lépését: a jelenlegi szövegezés szerint a Szövetségi Szerződés csak declaratíve biztosít szuverenitást, valójában megőrzi az Unió totális diktatúráját, Oroszország az aláírással csupán elhanyagolható átmeneti és egyedi előnyökhöz jut, valójában súlyos konfliktushelyzetbe sodródik bele. Rengeteg kiszámíthatatlan következménnyel jár az, hogy voltaképp két elnök, két Legfelsőbb Tanács, két kormány, két alkotmány stb. rendelődik minden tagköztársaság fölé, ha pedig csak az egyiknek van tényleges jogköre, minek a másik? Milyen formában épül ki a központi intézményrendszer, mit jelent a totalitárius uralmi szervek megújítva megőrzött jellege? Semmi jó nem származik abból, hogy nincs tisztázva az autonóm területek státusa, amely egyébként is időzített bomba az egész problémakomplexumban: az időzítés magától Gorbacsovtól származik, aki – mint ismeretes – a Jelcint vezérévé választó oroszországi parlament megosztására „szuverenitással ajándékozta meg az oroszországi autonóm köztársaságokat, melyekből nem kevesebb, mint 16 található az Orosz Föderáció területén, s akkor még nem szóltunk az 5 autonóm területről és 10 autonóm körzetről, ezek most egymás után jönnek rá az önállóság ízére, ám ezt paradox módon, csak a „központ” védőpajzsa mögött élvezhetik. Az első novo-ogarjevói találkozón Gorbacsov ugyan az anyaköztársaságok belügyének nyilvánította az autonómiák státusának rendezését, ám a Tatár ASZSZK még mindig nem járult hozzá ahhoz, hogy Oroszországhoz tartozó jogi személyként írja alá a szerződést.

Egy és oszthatatlan Nagy-Oroszország?

Közben a kulisszák mögött javában folynak a titkos tárgyalások: vannak, akik nem is olyan absztrakt fantomként képzelik el a „novo-ogarjevói folyamat” eredményeként létrejövő domináns hatalmat, hanem úgy vélik, a történelmi igazságosság állna helyre, ha Oroszország kapná meg a vezető szerepet, a nem is olyan új orosz eszme jegyében. Az új egységes és oszthatatlan Nagy-Oroszország hatalmi struktúrája egyáltalán nem absztrakt ideaként létezik: az orosz parlament elnöksége már az első novo-ogarjevói tanácskozás előtt heves vitákat folytatott kiépítéséről. Ennek részleteit közli a Postfactum és Interlegal független hírügynökségek által összeállított exkluzív elemző periodika (a mindössze 950 példányban megjelenő, kizárólag csak előfizetők közt terjesztett független elit szamizdat ára példányonként 107 rubel 50 kopejka). A parlamenti elnökségi tagok többsége az újsütetű szuverenitás-ideológiát a legkonzervatívabb orosz messianizmus leegyszerűsített dogmája felől bírálja fölül: „az orosz parlamentnek most van utolsó esélye arra, hogy az állam újraegyesítésének feladatát magára vállalja. Olyan állammodellt kell kidolgozni, amelyhez érdemes lesz csatlakozni az Unió többségének. És akkor a jelenlegi kommunista szövetségi kormány rögtön feleslegessé válik.” A hatalomátvétel módja már nem tűnik számukra ennyire evidensnek: egyesek a központ demokratikus elfoglalását javasolják egy koalíciós kormány létrehozásával, mások az osztrák–magyar monarchiához hasonló államalakulatot képzelnek el, a többség belátja, hogy Oroszország megmentése érdekében ideig-óráig fenn kell tartani az Uniót is, melyhez Oroszország, Ukrajna, Belorusszia és Kazahsztán tartozna: a potenciális orosz birodalom területe. Jelcinre még jó ideig szükségünk van – mondják a hű parlamenterek –, hogy megfelelően ellensúlyozza Gorbacsovot. Minek? – veti ellen valaki, fél év múlva úgyis repül Gorbacsov is, Jelcin is. – Azért vannak bizonyos reálisan létező korlátok. – Ugyan – hangzik a válasz –, Sztálin tényleg nagy politikus volt, mégis köpött minden korlátozásra. Hiába mondták neki, na de mit szól a Politikai Bizottság? Mit szól a parlament?… Jelcin se különb. Megy holnap a tévébe, és fütyül a mi összes variációnkra.

Hogy mire fütyül Jelcin most, és mire nem, nem tudni. Mindenesetre augusztus 12-én elutazott Alma-Atába Gorbacsov első számú kebelbarátjához, a kazah elnökhöz, Nurszultan Nazarbajevhez bizonyos részletek megbeszélése végett. És augusztus 20-ig már csak néhány nap van. A „szovjetológusok” egyre óvatosabbak: a nem szuverén köztársaságok szövetségéből kiűzetett Andrej Amalrik a hetvenes évek végén még azt a kérdést fejtegette legendás esszéjében, hogy „megéri-e a Szovjetunió 1984-et”, most utódai már kevesebbel is beérik: megéri-e a Szovjetunió augusztus 20-át?…

• Külföld