Skip to main content

Változatok egy géppisztolysorozatra

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Rényi Zsuzsanna: Lánctalpak alatt


Antanas Sakalauskas, 39 éves elektromérnök, 5 gyermek apja, a Sajudis egyik aktivistája. Vilniusban él. Egyike azoknak, akik súlyos sérüléssel ugyan, de túlélték a vilniusi véres vasárnapot. Vilniusban többször megoperálták azt a lábát, melyen átgázolt a tank, majd több sebesült társával együtt Budapestre, a Traumatológiai Klinikára került utókezelésre, majd a Balatonfüredi Állami Szívkórházban ápolták.


A vizsgálat eredményeit még nem hozták nyilvánosságra, a litván sajtóban viszont egyre több szakértői állásfoglalás lát napvilágot. Az eddig ismert tények egyértelműen azt bizonyítják, hogy ezt a terrorcselekményt csak a KGB segítségével, illetve jóváhagyásával követhették el: a hadművelet illeszkedett a litván határállomások elleni megfélemlítő akciók sorába, sőt a forgatókönyv is megegyezett az előző támadásokéval. A különbség „csupán” annyi, hogy az OMON harcosai eddig csak „testi fenyítésben” részesítették a vámosokat, gyilkosságra most vetemedtek először. Az előkészítés is a KGB stílusában történt: az akció során hagyományos lőszert használtak, nem a téli, lettországi események során bevetett, biztosan ölő töltényeket, mivel ezek zárt térben könnyen visszapattannak a falról, és kárt tehetnek a támadókban is.

A KGB bűnrészessége szinte biztosra vehető, a végrehajtó intézmény, illetve személyek azonban továbbra is ismeretlenek. A legvalószínűbbnek az tűnt, hogy a helyi litvániai OMON egyik osztaga hajtotta végre a rohamot. Később azonban kiderült, hogy nekik sziklaszilárd alibijük van: aznap a főváros egyik laktanyája mellett bomba robbant, oda vezényelték ki őket, biztosítani a terepet. A gyanú ezután a katonaságra esett, de a helyi egységek főparancsnoka meggyőzte a vizsgálóbizottságot arról, hogy nem rendelkezik ilyen célokra kiképzett emberekkel. Nem kizárható az sem, hogy a KGB különleges ügyosztálya hajtotta végre az akciót, azonban ez az egyetlen olyan feltevés, amelynek nem lehet utánajárni.

Több kriminalista felfigyelt arra, hogy a határállomás lerohanásának módja és stílusa nagyban emlékeztet egy profi bankrablásra. Ebből arra következtetnek, hogy a gyilkosok a gazdasági maffia megbízásából is „dolgozhattak”, s elképzelhetőnek tartják, hogy mindez egy bosszúhadjárat kezdete.

A koronatanúnak számító határőr életét egy amerikai sebész mentette meg, s az orvosok szerint már kihallgatható állapotban van.

Ez a terrorakció még jobban elmérgesíti a litván belbiztonsági erők és az ország területén állomásozó OMON-egységek közötti viszonyt. A litván rendőrség, a nemzetőrség és a határfelügyeleti szervek engedélyt kaptak a kormánytól a fegyveres önvédelemre. Ebben a kiélezett szituációban Alksnis ezredes, a litván parlament (szovjet elkötelezettségű) Szojuz frakciójának vezetője azt nyilatkozta a Szabad Európa Rádiónak, hogy ezzel az incidenssel Litvániában elkezdődött a polgárháború. A rádióállomás orosz részlege érthetetlen módon komolyan vette ezt az információt, és két napon keresztül kizárólag a polgárháborús veszélyről sugárzott adásokat. A litván sajtóban joggal nevezték nyílt provokációnak és uszításnak a SZER minden egyes műsorát, mivel ez a veszély a valóságban egy pillanatra sem volt reális.

Más kérdés, hogy a gorbacsovi Baltikum-koncepciónak az egyik legfontosabb eleme az állítólagos litvániai polgárháborús veszély hangsúlyozása. Gorbacsov már Párizsban azzal fenyegette a nyugati hatalmakat, hogy amennyiben tovább támogatják a balti államokat, a térség hamarosan „libanonizálódik”, illetve könnyen „második Karabah” válhat belőle. A Nyugatnak kényelmesebb nem észrevennie, hogy a központi szovjet hatalom minden egyes megmozdulása a Baltikumban a belső egyensúly felborítását, a csírájában már megjelent polgári társadalom bomlasztását célozza.

E koncepció részeként jelent meg hirtelen a nemzetközi fórumokon a baltikumi nemzeti kisebbségek problémája. Ily módon a konfliktus látszólag nem egy birodalom és egy megszállt ország között alakul ki, hanem a megszállt területen belüli problémává alakul, s egy ilyen helyzetben mindig szükség van az erős, központi „rendteremtőre”.














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon