Skip to main content

Lánctalpak alatt

Vissza a főcikkhez →


Antanas Sakalauskas, 39 éves elektromérnök, 5 gyermek apja, a Sajudis egyik aktivistája. Vilniusban él. Egyike azoknak, akik súlyos sérüléssel ugyan, de túlélték a vilniusi véres vasárnapot. Vilniusban többször megoperálták azt a lábát, melyen átgázolt a tank, majd több sebesült társával együtt Budapestre, a Traumatológiai Klinikára került utókezelésre, majd a Balatonfüredi Állami Szívkórházban ápolták. Sakalauskas úr maradandó mozgáskárosulása ellenére gyógyultnak tekinti magát.

Így emlékszik vissza január 13-a éjjelére: „sok lövést hallottam a páncélosokból és a géppisztolyokból, s láttam, amint a tankok és a lövészpáncélosok felfegyverzett katonákkal körülveszik a tévétornyot. A litvánok körben álltak a torony körül, s élőláncot alkottak. „Ahol én álltam, a lánc 8-10 ember szélességű volt. Öregek és fiatalok, férfiak és nők, diákok és nyugdíjasok, munkások és professzorok. Amikor a tankok már közel voltak, már csak zajt és motorzúgást hallottam az ágyúlövést, akkor egy kicsit féltem, és remegett a lábam. De amikor jöttek a tankok és a katonák, s már 5-10 méter távolságban voltak, már nem féltem, de nemcsak én nem, hanem a többi jelenlévő sem. Megfogtuk egymás kezét, népdalokat énekeltünk és azt skandáltuk, hogy „Litvánia” „lai-sve” (szabadság) „fa-sis-tai” fasiszták. A tankok ágyúi lőttek és lőttek, de az élőláncból senki sem ment el a tévétorony védői közül. Mindenki állva maradt a helyén. Az egyik tank az emberek közé indult. Néhány ember állt a tank előtt, s meg akarták fékezni azt. Én is a tank előtt álltam, és visszanyomtam a tankot. De a tank motorja nem vette figyelembe a mi igyekezetünket, és továbbhaladt. Ezért hátrálni kényszerültünk. Én aláestem, és a tank lánctalpa elgázolta a lábam.”




Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon