Kiss Ilona

Nyomtatóbarát változat

Rosszmájú megjegyzések szerint az ivócimborák sem rekrutálódnak olyan véletlenszerűen, mint ahogy ezek a névsorok kialakultak. Az egykori szelíd kereszténydemokrata Akszjucsic például az egykori súlyemelő bajnokot, jelenleg levitézlett antiszemitát és nacionalistát választotta volna maga mellé másodiknak, harmadiknak pedig a Jelcin által frissen kiebrudalt Zorkin alkotmánybírósági elnököt szerette volna megnyerni, ám az már elígérkezett az Agrárszövetségnek, ahol viszont a második ember a formálisan még mindig bírósági eljárás alatt álló ’91-es puccsista, Sztarodubcev ex-kolhozszövetségi elnök volt. Sokáig „pártában maradt” Asztavjev is a kadétjaival, de végül helyet talált Volszkij Polgári Szövetségében, ahol minden további nélkül elfért a szociáldemokrata Oleg Rumjancev is, aki néhány hete még Haszbulatov és Ruckoj oldalán védte a parlamentet.

Egyedül Gorbacsov nem talált „gazdára”: az exelnök szerint persze ebben is Jelcin keze van, aki nem átallotta épp a jelölések napjaira időzíteni a világsajtóban a Gorbacsov család magánszennyeseinek kiteregetését. (A „Gyöngéd május” nevű sikeres rockzenekar vezetője, egyes verziók szerint Gorbacsov zabigyereke, megvette a főtitkár sztavropoli szülőházát, s gyámság alá vette az ott élő kedves nagymamát.)

A Jelcin-pártok

Jelcinre azonban ennél jóval súlyosabb vádak is zúdulnak: sokak szerint ő maga kezdeményezte, hogy a választások meghirdetésekor nagy hirtelen mindjárt három Jelcin-párt alakuljon, igaz, más-más elnevezésekkel.

Annyi bizonyos, hogy Jelcin, ha ő volt, „jól kitalálta”, milyen pártokat kell alapíttatnia, hogy mind államigazgatási, mind területi értelemben „lefedje” az egész Oroszországot. A születése pillanatában kimúló orosz többpártrendszer ugyanis világosan igazolta, hogy sem a kereszténydemokrata, sem a kadét, sem egyéb ideológiai irányok nem alkalmasak választási párt megszervezésére.

Jelcin három pártja a következő: az Oroszország Választása (Vibor Rosszii) Gajdar kormányfőhelyettes vezetésével magába foglalja a kormány és az elnöki hivatal összes kulcsemberét; az Oroszországi Egység és Egyetértés Pártja, melynek vezetője Sahraj, a Minisztertanács elnökhelyettese, megkapta az „orosz vidéket”; a harmadik pedig az Oroszországi Demokratikus Reformmozgalom, amelyet Szobcsak pétervári főpolgármester és Popov, az egykori moszkvai főpolgármester számára alapítottak – a két főváros szavazóbázisára. Közülük a legesélyesebb az Oroszország Választása blokk: mind a pártlistákon, mind a területi (körzeti) listákon a mandátumok 30 százalékának megszerzésére számítanak.

Közép nélkül

A „reformpárti, demokratikus és pragmatikus” jelszavakra építette programját a Jelcin-ellenes Javlinszkij–Boldirjev–Lukin-blokk is (Javlinszkij, a Gorbacsov-éra sztárközgazdásza, Boldirjev szociológus, Lukin amerikai orosz követ): ellenzékiségük azonban nem politikai, hanem főként személyi oppozícióban jelenik meg: Javlinszkij például maga is pályázik az elnöki posztra, a reformátor minisztereknek pedig már csak rutinból is ellenlábasa.

A mérsékelt jelcinisták nem győzik ostorozni a „demokratikus tábort”, hogy miért nem egy tömbbe vagy pártba tömörülve szállnak szembe a kommunistapatrióta és a demagóg ellenzékkel. A renegát Barbulisz, Jelcin egykori tanácsadója szerint magának Jelcinnek nem állt érdekében, hogy „pártszerű” pártokat hozzon létre, hiszen mindaddig, amíg nincs modern többpártrendszer, addig „szükség van” karizmatikus elnökre.

Jóval „pártszerűbb” a modernizációellenes vörös-barna ellenzék négy pártja: a Zjuganov vezette Oroszországi Kommunista Párt, a Zsirinovszkij-féle Liberális Demokrata Párt, a Travkin-vezette Oroszországi Demokrata Párt és a Raszputyin nevével jelzett Oroszországi Agrárpárt.

Hiányzik viszont a klasszikus közép: Borovoj vállalkozói pártja például, amelyik valóban gyűjtéssel akarta megszerezni a 100 000 aláírást, nem állíthatott listát (a többi párt a hírek szerint akár ötezer rubelt is megadott egy aláírásért). A közép szerepe így a gyanúsan heterogén, Volszkij-féle Polgári Szövetségé lenne, amelyben a nagyipari lobby arra törekszik, hogy nyers gazdasági és testületi érdekeit érvényesítse. Nem változtat a helyzeten a néhány semleges szövetség sem.

Nehéz választás lesz Oroszországban. Nem csupán a rövid, alig néhány hetes kampány miatt, hanem főként azért, mert a 13 induló párt a legkülönbözőbb elvek szerint szerveződött.

Az orosz pártok legfőképp aszerint különülnek el, hogy Jelcin-ellenesek-e, vagy mellette vannak. A Jelcin-pártok is két szempont (államigazgatási és a regionális) szerint tagolódnak, mellettük pedig a korporatív-szakmai elv szerint szerveződő formációk jelentkeztek (agrárpárt és iparpárt). Klasszikus politikai párt végül is csak a kommunista párt, a néppárt és a liberálisnak mondott, valójában fasisztának nevezhető párt. „Az a leghőbb vágyam, hogy az orosz katona csizmáját az Indiai-óceán langyos vize mossa” – írja ez utóbbi párt vezére, Zsirinovszkij, frissen megjelent könyvében, miután kifejti az új orosz katonai doktrína célját: meghódítani Kabult, Teheránt, Ankarát.

A könyv címe: Drang nach Süden.

• Külföld