Kiss Ilona

Nyomtatóbarát változat

Meggyilkolásának hírét a magyar lapok is közreadták, nem rajtuk múlott, hogy homályosan és pontatlanul: nincs két szovjet lap, amelyik egyformán tudósított volna az esetről. Egyvalamiben azonban megegyeznek: inkább hajlandók egy őrült végzetes tettének, netán az ördög művének nyilvánítani, csak politikai gyilkosságnak ne kelljen tekinteni az esetet. S ha mégis erre kerül a sor, akkor legfeljebb a „Pamjaty” s más hasonló fasisztoid szervezet tagjairól feltételezik a tett elkövetését. Ez a verzió igen sokaknak érdekében áll: a félelemkeltés most is kiváló manipulatív eszköz a hatalmi szervek kezében. Az is merő leegyszerűsítés persze, ha csak úgy egyszerűen a KGB nyakába varrjuk a történteket, hisz ezt a szervezetet is azok mozgatják, akiknek véresen komoly érdekük fűződik ahhoz, hogy a hatalmat a markukban tartsák. Jelcin ugyan ígéretet tett a Legfelső Tanács ülésén, hogy mindenre kiterjedő, alapos nyomozást rendel el, s ha törik, ha szakad előkeríti a gyilkost, ám közben a lapok homályos utalásaikkal csak tovább fokozzák a feszültséget. Különösen sok találgatásra ad okot az a tény, hogy Meny zsidó származású; anyja születése után kereszteltette meg.

Alekszandr Menyt 1958-ban, 23 éves korában szentelték pappá, miután egyszer s mindenkorra hátat fordított eredeti „szaktárgyának”, a biológiának, amely akkoriban az egyik „legateistább” tudomány volt. Egy kikeresztelkedett ember a hivatalos egyházi normák közt önmagában is nehezen fért meg, az pedig már-már felháborító volt, hogy papként nem éri be azzal, hogy letudja a napi liturgiai penzumot, hanem eleven hitet akar elültetni híveiben.

Kiváló teológus volt, de távolról sem a hivatalos egyházi hierarchia ízlése szerint: hatkötetes vallástörténete és egyéb munkái egy brüsszeli kiadónál jelentek meg, Emmanuel Szvetlov álnéven. Bibliakommentárjai, katekézise, elmélkedései máig kiadásra várnak, vagy szamizdatban terjednek. A moszkvai televízió többrészes sorozatot készített bibliaolvasó szemináriumáról, ám, mint egy független hírügynökség hírül adta, „óvatlan” kezek még idejekorán letörölték a felvételt. Most nemrégiben Pravoszláv Szabadegyetemet alapított, elindítására szeptember 30-án került volna sor. Ez volt az utolsó csepp? Nem tudni. Szakszerű gyilkosai mindenesetre névtelen leveleikben előre figyelmeztették: ne csak az égi jelekre figyeljen…

Mert előjelek bőségesen akadtak…

Csak az idei év fekete krónikájában többször is találunk utalást ellenzéki egyházi személyek elleni merényletekre. Viktor Popkov, közismert polgárjogi harcos és keresztény vallási író Egyház ma címmel tett közzé óriási visszhangot kiváltó cikksorozatot a párizsi Russzkaja miszlben, amelynek másolatai nagy példányszámban terjedtek Moszkvában is. Az írás egyik fő tárgya az volt, miként tartotta s tartja ellenőrzése alatt a KGB az egyházi hierarchiát s a legfőbb egyházi személyiségeket. Még be sem fejeződött a sorozat, amikor egy alkalommal Viktor Popkovot öt vagy hat ismeretlen férfi támadta meg késő este, hazafelé menet: hátulról súlyos, kemény tárggyal fejbe vágták, rugdosták, ütlegelték. Tettüket nem tudták szakszerűen bevégezni, egy környékbeli lakó fellármázta a rendőrséget. Popkov sajtónyilatkozatában részletesen igazolja, mire alapozza azt a feltételezést, hogy előre megfontolt KGB-támadás zajlott ellene… És a repressziók nemcsak Moszkvában szaporodtak meg. Az Express Chronika tallini tudósítója arról ad hírt, hogy ez év április 6-án felgyújtották annak az észt lutheránus papnak a házát, aki egy ideje egyre intenzívebben gyűjtötte az adatokat Észtország bekebelezésének és az ország lakosai ellen a negyvenes években megindított terrorhadjáratnak a hátteréről. A pap holtteste azóta sem került elő. Egy képviselő a Legfelső Tanácsban követelte, hogy az ügyet kezeljék politikai gyilkosságként, ám kérését elutasították. 1990. június 24-én Moszkvában a templomából hazatérő Alekszej Averjanov lelkész kis híján autóbaleset áldozata lett, amelyről ismét csak az derül ki, hogy hallatlan szakszerűséggel megtervezett KGB-akció volt, melynek magas rangú irányítója csak arra ügyelt, miképp fogja eltussolni beosztottjai ügyetlenségét – egyetlen sornyi jegyzőkönyv nélkül. Alekszej Averjanov egyébként megrögzött nyílt levelező: 1990 telén a Legfelső Tanácshoz és a Szovjetunió kormányához fordult azzal a kéréssel, hogy nyissanak plébániákat az emigrációban élő Orosz Egyház számára. Az efféle kezdeményezéseket azonban az egyházfők keményen elítélték, arra hivatkozva, hogy egyházszakadást idézhetnek elő. A kategorikusan elutasító álláspontot az újonnan megválasztott Alekszij patriarcha Gorbacsovval is egyeztette.

A patriarchaválasztást számos aggasztó jel előzte meg. A Szent Szinódus és a változatlanul hatalma teljében lévő Egyházügyi Tanács ugyanis az elhunyt patriarcha helytartójául azt a Filaret metropolitát jelölte, aki ukrajnai exarchaként mély válságot idézett elő mind az orosz, mind az ukrán egyházban a görög-katolikusokkal szembeni mérhetetlen türelmetlenségével, s aki nemcsak jóváhagyja, de intézkedéseivel kifejezetten provokálja az egyházi ügyekbe való durva állami beavatkozást. Keresztény értelmiségiek, parlamenti képviselő lelkészek egy csoportja nyílt levélben tiltakozott a Szent Szinódusnál a jelölés ellen, valamint amiatt, hogy a választás előkészítésére mindössze egy hónapot hagytak, azzal sem törődve, hogy még a gyászra rendelt 40 nap sem telne el a hű pártfamulus, Pimen halála után. A Lázár püspök vezetésével „katakombába” vonult másként gondolkodó lelkészek is mozgalmat indítottak, hogy elérjék az 1927-es, politikai tisztek fabrikálta határozat hatályon kívül helyezését, hogy végre megszabadulhassanak az SZKP KB ideológiai osztályának és a KGB-ügynököknek a gyámkodásától. Ezeket a tiltakozó akciókat egyre nehezebb volt leszerelni, érthető tehát, hogy a Szent Szinódus még a tradíció előírta „özvegyi gyászt” sem tudta kivárni; rendkívül sietős volt, hogy újból házasságra lépjen – az állammal: a küszöbönálló zsinaton még csak véletlenül se akartak hallani sem egy alternatív javaslatot, sem egy kritikai megjegyzést.

A patriarcha végül Alekszij, Leningrád, Novgorod és Tallin metropolitája lett, a „legkisebb rossz”, a „rendíthetetlen nyugalom” megtestesítője. Egyházi karrierjét ő is a legvadabb hruscsovi egyházüldözések idején kezdte, amelyeknek ő maga is aktív résztvevője lett. A legszorgalmasabb feljelentők közé tartozott: az Egyházügyi Hivatalban őrzött „produktumait” a Glasznoszty című független folyóirat publikálta. Egybehangzó vélemények szerint az is csak itt fordulhat elő, hogy egy Meigel bárót patriarchának jelöljenek. Még szomorúbb, hogy a Szinódus jelenlegi tagjai közül bárkit választottak volna a jelenlegi, még Borija közvetlen közreműködésével létrehozott Egyházügyi Hivatal javaslata alapján, ugyanilyen egyházfő lett volna.

Ez az egyházi nómenklatúra a készülő új egyházi törvényben teljesen komoly lehetőségként veti fel, hogy az iskolai hitoktatást az oktatási intézményekben még mindig dúló „tudományos ateizmus” mellett, alternatívaként vezessék be, azaz továbbra sem akarnak véget vetni e hivatalosan is támogatott és pénzelt szennyáradatnak. Ez az állami hierarchia továbbra sem járul hozzá a még meglévő templomok újramegnyitásához, s a hívők – különösen vidéken – továbbra is mindennapos diszkrimináció részesei. „Újfajta türelmetlenség van kialakulóban” – jegyzi meg az Express Chronika szemleírója, amellyel csak addig szegülhet szembe valaki, amíg vértanúvá nem lesz.

• Külföld