Skip to main content

Peches gyilkosok?

Vissza a főcikkhez →


1984 őszén a BM funkcionáriusai elrabolták és meggyilkolták Popieluszko atyát, a Szolidaritás leghíresebb lelkészét. Azt, hogy kik voltak a tettesek, a közvélemény csak azért tudta meg, mert Popieluszko sofőrjének sikerült megszöknie az elrablók száguldó kocsijából, a bűntett színhelyén pedig megtaláltak egy rendőr jelvényt. Pech? Ügyetlenség? Lehet, de nem valószínű. Hiszen nem kezdők voltak, akik a kommunizmus ellen lázadó Lengyelországot megtestesítő embert betömött szájjal vízbe merték dobni. Igenis profik voltak. Az NKVD legjobb hagyományát követték.

Talán azt akarták, hogy a lázadó társadalom megtudja: hát igen, erre is képesek vagyunk, rettegjetek csak, és maradjatok csendben! Csalódtak, ha céljuk ez volt. Aki legjobban megijedt, a kormány és a pártvezetőség volt. Olyannyira, hogy túlbuzgó (ügyetlen?) funkcionáriusait elfogta, és börtönbe vetette. Viszont a nép valóban csendben maradt, de ez már nem afféle csend volt, amilyet azok akartak. Nem a megfélemlítés, hanem a harag és elszántság csendje.

Popieluszko atya temetésén több ezer ember vett részt. Hallgattak. De szemükben nem a félelem, hanem a fenyegetés látszott – annál veszélyesebb, hogy nem az utcai fellépésekben, nem a benzinespalackok dobálásában nyilvánult meg, hanem a szikrázó pillantásokban és összeszorított öklökben. Ha lehet többször megdögölni, akkor a kommunizmus Lengyelországban azon a napon még egyszer megdöglött. Végérvényesen.

A hivatalos propaganda azt állította, hogy a merénylet Jaruzelski, Rakowski és Kiszczak csapata ellen irányuló provokáció volt. Ez igaz, de nem olyan értelemben, ahogy ezt akkor a tömegindoktrinációs eszközök tulajdonosai gondolták.

Az 1989-es választásokban a kommunisták csúfos vereséget szenvedtek. Az ellenük szavazók nagy része azokat húzta ki, akik Popieluszko atya meggyilkolásáért felelnek.

A Szolidaritás választási kampánya talán fölösleges is volt. A lázadó ország lelkészének öt évvel korábban bekövetkezett halála elegendő érv volt, hogy a nép azokra ne szavazzon.












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon