Wojciech Maziarski

Nyomtatóbarát változat

A vasfüggöny leomlása óta Közép-Kelet-Európa országai azon tanakodnak, merre vezet a legrövidebb út Nyugat felé. A lengyelek úgy vélik, az lenne a legcélszerűbb, ha a Budapest–Prága–Varsó háromszögön belül együttesen határoznák meg az útirányt, így elkerülhető lenne a hiábavaló vetélkedés. Ezen elképzelések jegyében készült fel a lengyel diplomácia is a pozsonyi csúcsra és valamivel korábban a párbeszédre Havel elnökkel, aki egy füst alatt Varsót és Budapestet is meglátogatta.

A magyarok azonban a Varsóban előterjesztett koncepcióval szemben saját kezdeményezéssel álltak elő, s felkérték Csehszlovákiát az ún. Pentagonale előkészítő munkálataiban való részvételre, amelyben a két országon kívül még Ausztria, Olaszország és Jugoszlávia vennének részt. Havel elnök elfogadta ezt a felkérést. Hozzátette, hogy ez nem jelenti a Lengyelországtól való elzárkózást, de utalt arra is, hogy Varsót egyébként inkább Skandináviához fűzi természetes érdekazonosság. Ezt nálunk bizonyos értetlenséggel fogadták, hiszen a lengyel kormány – bár nem zárkózik el a skandináv államokkal való együttműködés elől – nem ebben a régióban látja azt a főkaput, amelyen át Lengyelországnak Európába kellene lépnie.

Ebben a helyzetben számos megfigyelő jut arra a következtetésre, hogy Lengyelország elszigetelődött. Legvilágosabban Pawel Ziólek fogalmazta meg ezt a Zycie Warszawy hasábjain (1990. augusztus 14–15.):

„Be kell látnunk, hogy kelet-európai ország vagyunk, olyan ország, amely iránt egyik alakuló vagy már létező regionális csoportosulás sem mutat érdeklődést. Meg kell békülnünk a gondolattal, hogy az európai integráció felé vezető utat egyedül kell megtennünk, s ez az út épp ezért nehezebb lesz és valószínűleg hosszabb is.”

Ha ez így van, akkor fel kell tennünk a kérdést: valójában mi is az oka annak, hogy Lengyelország szomszédai elzárkóznak az együttműködés elől?

Ez az elzárkózás részben talán az attól való félelem következménye, hogy belegabalyodhatnának Lengyelország esetleges külső konfliktusaiba, hiszen – Németország és az orosz birodalom közé ékelve – az ország az elmúlt évszázadok során sokszor vált robbanásveszélyes övezetté. Persze ezt az érvet a visszájára is fordíthatjuk: ha Lengyelországot kihagyják Európa formálódó szövetségeiből és közösségeiből, ezzel növelik annak a veszélyét, hogy Lengyelország ismét destabilizációval fenyegető hellyé válik. Másik ok lehet a lengyel dominanciától való félelem, hiszen Lengyelország népessége nagyobb, mint Magyarországé és Csehszlovákiáé együttvéve. És végül sokat segít az ügy megvilágításában az a nyilatkozat, amelyet Martonyi János a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumának államtitkára tett nemrégiben. Azt állította, hogy kormánya nem szeretné, ha az EGK a magyar felvételi kérelmet együtt bírálná el Lengyelország és Csehszlovákia kérelmével, mert így a leglassúbb hajó határozná meg az egész Nyugat felé tartó kelet-európai konvoj sebességét. A metafora mélyén az a meggyőződés bújik meg, hogy éppen Magyarország az a bizonyos leggyorsabb hajó. És bár ezt a meggyőződést osztják a nyugati üzleti körök is, ahol Magyarországot befektetés szempontjából a legtöbb reménnyel kecsegtető országnak tartják, de a végrehajtott átalakítások mibenlétének és dinamikájuknak alaposabb ismeretében ezt a magyar meggyőződést nyugodtan megkérdőjelezhetjük.

A privatizációs folyamat megkezdésével a lengyel gazdasági reform bizonyára átlendül a holtponton, és a gazdasági struktúra gyógyításának folyamata jelentősen fel fog gyorsulni. Ha ráadásul el lehet érni, hogy a Nyugat mérsékelje az adósságterheket, akkor Lengyelország kilátásai jelentősen javulni fognak. Ezzel szemben Magyarország és Csehszlovákia még mindig csak a vitáknál és az alapvető átalakulások előkészítésénél tart. Bár gazdaságuk kiinduló állapota nem volt annyira siralmas, mint a lengyeleké, de az elkövetkezendő időben recesszió, infláció, a szerkezetátalakulással együtt járó szervezeti zűrzavar vár rájuk – tehát mindaz, amiből Lengyelország nemsokára elkezd kilábalni. És ha a lecsúszást előnyösebb helyzetből kezdik is el, mint Lengyelország, de először is egy év hátrányuk lesz vele szemben, másodszor a két ország lakossága pszichikailag sokkal felkészületlenebb a lengyeleknél a rájuk váró sokkra.

Mindezt figyelembe véve megkérdőjelezhetjük Pawel Ziólek állításának igazát, mely szerint Lengyelország útja Európába hosszabb és nehezebb lesz. És nincs feltétlenül igaza abban sem, hogy a lengyel diplomácia minden közép-európai kezdeményezése eleve kudarcra van ítélve. Lengyelország túl erős és jelentős országa ennek a régiónak ahhoz, semhogy tétlenül kelljen tűrnie a szomszédok által javasolt, számára hátrányos megoldásokat. A lengyel diplomácia elég ütőkártyát tart a kezében ahhoz, hogy partnereit rábírja, vegyék figyelembe Varsó érdekeit is az európai politikai színtér tervezett átalakításánál. Antall József magyar miniszterelnök a velencei találkozón végül is azt a javaslatot terjesztette elő, hogy vonják be Lengyelországot is a Pentagonale előkészítő munkálataiba. A tanácskozás többi résztvevője egyelőre elutasította ezt a javaslatot, álláspontjuk azonban később megváltozhat – ahogyan a magyar kormány is megváltoztatta véleményét. Figyelemre méltó, hogy ez a változás Mazowiecki miniszterelnök magyarországi látogatása után történt, amikor is a két vezető hosszú négyszemközti megbeszélést folytatott. Mit ajánlhatott fel Mazowiecki miniszterelnök Antall miniszterelnöknek cserébe Lengyelország meghívásáért? Ezt pontosan nem tudni, de talán vállalta, hogy támogatja a magyar kormányt abbeli igyekezetében, hogy a romániai magyar kisebbség helyzetén javítson. Úgy véljük, a többi négy ország némelyikének is vannak olyan problémái, melyek megoldásában Varsó támogatására szükségük lenne.

Közép-Európa integrációs folyamatának vannak külső vonatkozásai is, melyek túlmutatnak ennek a régiónak a határain. Nyugatról nézve ez a terület kultúrák, nyelvek és nemzetiségi ellentétek áttekinthetetlen szövevényének tűnik. És veszélyesnek, mert minden pillanatban robbanással fenyeget. Éppen ezért ezen a területen minden szélesebb integrációs elképzelés számíthat a Nyugat támogatására. Még ha az olaszok szívesebben vennének is egy szűkebb közösséget, amiben domináns szerepet játszhatnának, Franciaország, Nagy-Britannia vagy az Egyesült Államok akkor is a szélesebb körű megoldások pártján állna.

Másrészről a Prágában, Budapesten vagy Bécsben született koncepciók de facto nemcsak Lengyelországnak fordítanak hátat, hanem mindenekelőtt Oroszországnak és a Szovjetunió többi köztársaságának. És ennek nagyon kellemetlen következményei lehetnek. Egy Európán kívüli Oroszország állandó fenyegetést jelent Európának. Az ebből fakadó veszélyeket csak egy módon kerülhetjük el: integrálni kell Oroszországot a nyugati civilizációba; fel kell karolni a demokratikus irányzatokat; a mindennapos együttműködés során bizonyítani, hogy a kereskedelmi és kulturális csere, a nyitás a világra, az europaizálódás sokkal célravezetőbb eszköz, mint a kozák bocskor és Bugyonnij lovassága.

A régión belül Lengyelország Ukrajnával, Belorussziával, Litvániával és Oroszországgal tart fenn igen jó kapcsolatot. Minden történelmi súrlódás ellenére jól alakul a kontaktus a Sajudisszal, az ukránok pedig éppen Lengyelországot választották világtalálkozójuk színhelyéül. Ezek a kapcsolatok olyan „varázserők”, melyek meg kell hogy nyissák előttünk Európa összes kapuját. Ha Európa erre a lapra tesz, esélye lesz arra, hogy elkerülje a múltból ismert veszélyeket. Az a provinciális gondolkodásmód, amelynek gyümölcse a szűk regionális közösségek koncepciója, és amely a kontinens határain kívülre rekeszti annak egész keleti részét, kizárólag az olyan alakulatok újjáéledéséhez vezethet, mint az Osztrák–Magyar Monarchia. A folytatást mindenki ismeri.

• Külföld