Wojciech Maziarski

Nyomtatóbarát változat

Az elnökválasztás után Walesa „lehiggadt”, letett demagóg, populista retorikájáról, elhatárolta magát az antiszemitizmustól és az értelmiségellenességtől, felhagyott az irreális ígéretekkel, nem követeli a mitikus „gyorsítást”, és igyekszik elősegíteni a különböző politikai erők konszolidációját. Javaslatot tett például egy elnöki Politikai Tanács megszervezésére, amelybe beválasztották volna a különböző politikai csoportosulások képviselőit. Ám a Tadeusz Mazowiecki körül csoportosuló tábor képviselői megtagadták a csatlakozást: úgy gondolták, ezzel lemondanának identitásukról, s egyben legitimálnák Walesa elnök politikáját, aki a választási kampánya során egyre-másra ígérgette, hogy „holnaptól (de legkésőbb holnaputántól kezdve) jobb lesz”. Mazowiecki táborának politikusai azt is felismerték, hogy a tervezett tanács egy vitaklub lenne csupán, hiszen egyenlő jogú tagként vettek volna részt benne a jelentős, politikai csoportosulások éppúgy, mint a politikai panoptikum (nacionalisták, trockisták stb.) képviselői. Walesa aztán tett még ennél is komolyabb ajánlatokat Mazowiecki híveinek: Michniknek egyenesen egy eddig nem létező elnökhelyettesi posztot akart kreálni. Az ajánlatokat azonban az érintettek épp a fentebb vázolt okok miatt utasították el. Mazowiecki tábora így az elnök ellenzéke maradt.

A Centrum színeváltozása

A Walesa által szervezett elnöki hivatalba többségében a „gyorsítás” politikáját képviselők, elsősorban a Centrum Megegyezés Párt vezetői kerültek. Ez a párt az elnökválasztási kampány idején még csupán egy Walesát támogató általános tömegmozgalom volt, most azonban, első kongresszusuk alkalmával nagy hirtelen átalakultak kereszténydemokrata párttá, s lassan uralmuk alá vonják a televíziót is.

A gazdaság irányítása ugyanakkor a liberálisokra maradt, akik a már korábban megkezdett, Balcerowicz miniszterelnök-helyettes nevével fémjelzett programot folytatják. Balcerowicz nemcsak hogy a helyén maradt, de még inkább megnövekedett a befolyása, a kormány gazdasági posztjaira olyan emberek kerültek, akik az eddigi program szerinti kapitalista átalakulást akarják végrehajtani bizonyos korrekciókkal és módosításokkal.

Mazowiecki szövetségesei viszont így eléggé nehéz helyzetbe kerültek: Walesával szembeni kritikus álláspontjuk nem változott, a megvalósítandó gazdasági program alapjait azonban nem nagyon tudják (és nem is akarják) megingatni.

De a legnagyobb baj az, hogy az elnökválasztási kampány során ez a program elvesztette társadalmi hitelét: a Nemzetközi Valutaalap követelményei alapján indított „gazdasági diktatúra” elleni demagóg támadások porig rombolták a körülötte kialakult társadalmi konszenzust. Ráadásul a választások óta Walesa híveinek egy része a győzelem ellenére is egyre csalódottabb és elkeseredettebb. Nem csoda: a legmagasabb pozíciókban lévők nevén kívül semmi sem változott. Walesa közben nem támogatja egyértelműen a lényegében az eddigi kurzust folytató Bielecki miniszterelnök politikáját sem. Határozatlansága mindenekelőtt azzal magyarázható, hogy az elnöki hivatalt olyan emberek uralják, akik megkérdőjelezik a kormánypolitikát, vagy legalábbis elhatárolódnak tőle.

Lojális ellenzék – ellenzéki kormánypárt?

Mindez nagyon ellentmondásos helyzetet eredményezett: az ellenzék kerüli a kormánypolitika támadását, a hatalomra jutott politikai csoportosulások viszont ellenzékként viselkednek. A Centrum Megegyezés Pártnak két minisztere is van a kormányban, ugyanakkor politikai kampányt indít annak érdekében, hogy saját jelöltet állítson a miniszterelnöki posztra. Az elnöki Tanácsadó Testület az elnöktől független, ellenzékipárt-irányító szervezetként viselkedik, nyilatkozatokat tesz közzé, megkérdőjelezi a kormány gazdaságpolitikájának alapjait. Walesa elnök már több alkalommal is arra kényszerült, hogy kiigazítsa vagy visszavonja munkatársai vagy tanácsadói nyilvánosság előtt tett kijelentéseit.

Könnyen megmagyarázható, miért alakult ki ez az ellentmondásos helyzet: a Centrum Megegyezés derékhadát alkotó tábor minden hatalmat át akar venni Lengyelországban. E küzdelem első szakaszának sikere választási jelszavuknak köszönhető: „Walesa legyen az elnök!” Az elnökválasztási győzelem azonban nem biztosította, hogy ellenőrzésük alatt tarthassák a kormányt. Ezért úgy döntöttek, egy újabb kampányt kezdeményeznek, amelynek fő jelszavai: „elszámoltatni a nómenklatúrát” és „kiírni a szabad parlamenti választásokat”. Kiderült azonban, hogy technikai-igazgatási okokból ez utóbbi követelés kivitelezhetetlen, s így a parlamenti képviselők nem szavazták meg a jelenlegi parlament őszi felosztását. A Centrum Megegyezés és szövetségesei erre szemmel láthatóan azt akarták bebizonyítani, hogy a szejm nem akarja feloszlatni magát. Közben új érveket fogalmaztak: a „nómenklatúra” (azaz a Centrum Megegyezés terminológiája szerint az egykori „osztályellenség”) és az úgynevezett „baloldal” (tehát Mazowiecki támogatói) szeretnék fönntartani a posztkommunista rendszer kompromittált intézményeit. Mindez csak arra jó, hogy a Centrum Megegyezés ismét maga köré gyűjtse az elégedetleneket, és ezt az elégedetlenséget a mitikus „nómenklatúra” (azaz a politikai riválisok) ellen fordítsa. Utcai tüntetéseket akar szervezni – ismételten hangsúlyozom – olyan pártként, amelynek miniszterei vannak a kormányban; olyan pártként, amelynek vezére a legmagasabb funkciót tölti be az elnöki hivatalban!

Minden hatalmat a Centrumnak?

Bár a teljhatalomra törő Centrum Megegyezés kampánya elsősorban politikai és nem gazdasági kérdések körül forog, ebben a feszült helyzetben akkor is egyre kétségesebb a jelenlegi gazdasági program folytatásának lehetősége: szaporodnak a sztrájkok, tiltakozó megmozdulások és tüntetések, s mindennek kedvez a közélet robbanásveszélyes légköre is.

A kormányzó Liberális-Demokrata Kongresszus, amely az elnökválasztási kampányban Walesa jelölését támogatta, nagyon is tudatában van annak, hogy egyre jobban veszélybe kerül a pozíciója, néhány miniszteri poszt mellett övék a miniszterelnöki tárca is. A kongresszus a legutóbbi időkig a Centrum Megegyezéshez tartozott, de most kilépett ebből a tömörülésből. Egyik pártvezérük nemrégiben úgy nyilatkozott, hogy a Centrum Megegyezés-beli „szövetségesek” hűtlensége arra kényszerítheti a liberálisokat, hogy frontot változtassanak, és szövetségre lépjenek Mazowiecki táborának jobboldali-liberális köreivel. Aktivistáik magánbeszélgetésekben azt hangoztatják, hogy nyugtalanítja őket az a lehetőség, hogy a választások előtti napon a Centrum netán visszahívja minisztereit a kormányból, ezzel elhárítja magától a felelősséget a kormány politikájáért, mossa kezeit, és formálisan ellenzékként deklarálja magát, s így a maga hasznára fordíthatja az anyagi nehézségek miatti társadalmi elégedetlenséget.

A rosálás nagymestere

Nagyjából így néz ki tehát a lengyel politikai helyzetkép a parlamenti választási kampány indulásakor, s ebben a pillanatban több kérdéssel is számolnunk kell. Először is, nem tudható, miként viselkednek majd a választók. Az elnökválasztási kampány során Walesa és Mazowiecki volt a két fő rivális, mindketten a Szolidaritás soraiból kerültek ki. Ebből a versengésből egy harmadik húzott hasznot, a kívülről jött ember: Stanislaw Tyminski. Most ismét lejátszódhat egy hasonló forgatókönyv. Másodszor: nem tudható, miképp viselkedik majd Walesa. A Centrum Megegyezés mind ez idáig az ő tekintélyére támaszkodott. Az utóbbi időben azonban az elnök egyre inkább elhatárolja magát eddigi híveinek kezdeményezéseitől. Nem távolította el őket ugyan az Elnöki Hivatalban betöltött pozícióikból, és nem vonta felelősségre őket azért, hogy saját pártjuk érdekében használták fel az állami posztokat, de nem egy esetben elhatárolta magát nyilatkozataiktól. Nem zárható ki, hogy mindez csak egy tudatos, tervezett szerepmegosztás, valószínűbb azonban, hogy Lech Walesa valóban nem szándékozik azonosulni a Centrum Megegyezés valamennyi kezdeményezésével, a párt lassanként Walesa, a rosálás mestere, a múltban is számtalanszor bizonyította, hogy tökéletesen ismeri (és gyakorlatban is alkalmazni tudja) az egyeduralkodás alapelvét; mely szerint: vágd le a fejét mindazoknak, akik túlzottan a többiek fölébe nőttek. Az egyensúly megőrzése érdekében az elnök egy szép napon akár újabb hirtelen fordulatot is tehet: például támogatni kezdi az ellentáborát, Mazowieckit is beleértve.

Korai még választ várni erre a kérdésre, nem tudható, valóban így lesz-e. Egyelőre csak annyit állapíthatunk meg némi szomorúsággal, hogy Lengyelországban véget ért a misszióként felfogott politizálás korszaka, ahogy legalábbis mi a kapitalista rendszerváltást értelmeztük, s megkezdődött a „politikacsinálás”: a befolyások és miniszteri tárcák megszerzéséért vívott játszmák kora, amikor másodrendűvé válnak az alapvető programkérdések, mert háttérbe szorítja őket a napi taktika és a választók megnyerésének szándéka.

• Külföld