Rostoványi Zsolt

Nyomtatóbarát változat

A Japánból hazaérkezett Kupa Mihály meglehetősen ingerülten reagált a Magyar Rádió riporterének arra a megjegyzésére, hogy a hazai sajtóban az utóbbi hetekben sorra jelennek meg a Magyarország eladósodásának, az adósságállomány kezelésének a kérdéseit boncolgató publikációk. Tarafás Imre egy interjúban ugyancsak „nemkívánatosnak” minősítette a kérdés firtatását. A pénzügyminiszter és a Magyar Nemzeti Bank első elnökhelyettesének a bosszúsága nem teljesen alaptalan, de csak részben indokolt. Különösen egy olyan évtized után, amelyben az egész országot nyomasztó probléma tabunak számított.

Kevesebb mint egy évtized leforgása alatt a konvertibilis devizában fennálló bruttó adósságállomány kétszeresére növekedett, 1990 decemberében elérte a 21,3 milliárd dollárt. (A nettó adósságállomány – ami azonos a bruttó aadósságállomány nemzetközi tartalékokkal és egyéb külföldi követelésekkel csökkentett összegével – 15,9 milliárd dollár.) Természetesen nem az adósságállomány abszolút nagysága jelenti az elsődleges problémát, bár az egy főre jutó adósságállomány meglehetősen magas, csaknem 2000 dollár, jóval felülmúlja például az 1240 dolláros lengyel szintet. Egyes, Magyarországhoz hasonló nagyságú, fejlett országok adósságállománya ennél lényegesen magasabb, csakhogy lényegesen nagyobb gazdaságuk teljesítőképessége, valamint az adósság visszafizetése szempontjából meghatározónak minősülő exportpotenciáljuk is. (Belgium vagy Hollandia kivitelének értéke általában nyolc-tízszerese Magyarországénak.)

Hová tűntek a milliárdok?

A magyar gazdaság esetében a probléma gyökere csak részben vezethető vissza a túlzott hitelfelvételre és ezzel összefüggésben a növekedést az eladósodás árán erőltető gazdaságpolitikára.

Már-már közhelyszámba megy, hogy a felvett hitelek nem segítették elő a gazdaság kellő strukturális átalakulását, szerkezeti korszerűsödését, azt a világgazdasági alkalmazkodást, amely a világpiaci igényeknek megfelelő termelési és exportstruktúra kialakítása révén megteremthette volna az adósságok visszafizetésének a feltételeit is. A Frankfurter Allgemeine Zeitung tudósítója 1991. március 20-án megjelent, „Magyarország reformválságban” alcímű írásában így fogalmaz: „ma még rejtély, hová tűntek a milliárdok”. A hitelfelvételek során elkövetett hibák pedig olyan veszteségeket okoztak az országnak, amelyek pedig elkerülhetők lettek volna. Igen jelentősre becsülhetők például azok az árfolyamveszteségek, amelyek az adósság rossz szerkezetének voltak a következményei. Hosszú időn keresztül az alacsonyabb kamatozás miatt a magyar hitelfelvételek nagy része nem dollárban történt. A dollár árfolyamának váratlan esése azonban az alacsony kamatok révén szerzett előnyt messze meghaladó veszteségeket okozott.

A tavalyi év az adósságkezelés terén kétségkívül hozott biztató eredményeket: legalábbis a szorítás nem növekedett tovább. Bár a dollárban kifejezett adósságállomány főként az árfolyamváltozások hatására nőtt, ugyanez ECU-ben számolva csökkent (lásd még táblázatunkat). 70-ről 65 százalékra csökkent a bruttó adósságállomány bruttó hazai termékhez (GDP) viszonyított aránya is, bár a jelenlegi mérték még mindig igen magas.

Táblázat: Magyarország konvertibilis adósságállományának alakulása

Felvetődik a kérdés: mennyire képes a magyar gazdaság az adósságszolgálat (a felvett hitelek kamattal növelt éves törlesztési hányada) fizetésére? Az adósságszolgálat rátája (az adósságszolgálat áru- és szolgáltatásexporthoz viszonyított aránya) 1990-ben valamivel alacsonyabb, mint 54 százalék. Bár több mint 3 százalékpontos csökkenés következett be 1989-hez képest, ez a ráta nemzetközi összehasonlításban igen magas, megegyezik több eladósodott latin-amerikai és észak-afrikai ország mutatójával.

A következő években az adósságszolgálat évi 3,5–4 milliárd dollárra tehető, ebből 1,5–1,8 milliárd dollár a kamatfizetési kötelezettség. A kamatfizetés már az 1990-es folyó fizetési mérlegnek is a legnagyobb kiadási tételét jelentette, ezt a pénzügyi kormányzat láthatóan kulcskérdésként kezeli. Tény, hogy az MNB tevékenységének komoly szerepe volt abban, hogy a kamatterhek 1990 folyamán nem növekedtek lényegesen, s első ízben 1984 óta ismét pozitív volt a folyó fizetési mérleg egyenlege.

Nem ígérkezik azonban könnyűnek a következő egy-két évben az adósságszolgálat fizetése. Az 1990-es év kedvező eredményei ellenére a törlesztéshez újabb hitelek felvétele szükséges. Magyarország külső megítélésének meghatározó szerepe van abban, milyen feltételekkel sikerül e hitelekhez hozzájárulni, miközben a prognózisok a kamatlábak további emelkedését valószínűsítik.

Megtagadni nem lehet

A további törlesztések megtagadása (ami lényegében egyenértékű a fizetésképtelenség deklarálásával, öltöztessék is bármilyen zengzetes retorikájú köntösbe) komoly szakmai tényezők részéről nem vetődött fel, bár a gondolat érzelmi, és nem racionális alapokon álló argumentációja miatt nagy visszhangot kapott. Ez a lépés a magyar gazdaság egészére nézve igen súlyos következményekkel járna, amint azt a nemzetközi példák is alátámasztják. Ilyen egyoldalú deklarációval Magyarország egy csapásra elvágná a nemzetközi pénzvilághoz fűződő, napjainkban még jónak nevezhető kapcsolatait. Leállna a hitelek beáramlása, ami komoly finanszírozási problémákhoz vezetne, s vélhetőleg megtorpanna a külföldi működőtőke-befektetés is. Ugyanezek az átütemezés következményei, ráadásul csak rövid távon jelenthetne némi könnyítést, közép- és hosszú távon „továbbgörgeti” a problémát. A lengyel pénzügyi kormányzat egy tagja is óvta Magyarországot a lengyel példa követésétől, tekintettel azokra a veszélyekre, amelyek a nemzetközi pénzvilágból való kirekesztődéssel járnának.

Kétségtelen, hogy könnyebbséget jelentene a terhek bizonyos csökkentése. Ezt azonban egy „technikai” jellegű probléma nehezíti, mégpedig a magyar adósságállomány szerkezeti összetétele. Eltérően a lengyel adósságállománytól, amelynek nagy része (csaknem háromnegyede) kormányokkal, illetve a nagy nemzetközi pénzügyi szervezetekkel szembeni tartozást jelent, Magyarország hiteleit túlnyomórészt (éppen fordított arányban, mint Lengyelország) magánbankoktól, pénzügyi társaságoktól kapta, mégpedig elsősorban japánoktól és németektől.

A japán hitelfelvételek a hetvenes évek végén kezdődtek, majd a nyolcvanas évek közepétől kaptak ismét lendületet. Sajátosságuk a kötvények magas részesedése. A kötvénykibocsátásnak egy sor előnye van a hagyományos konzorciális hitelekkel szemben. A Japánban honos úgynevezett szamurájkötvények sajátossága, hogy ezeket a tokiói tőzsdén jegyzik, és magánbefektetők is vásárolhatják. A kötvénykibocsátásnak feltétele a minősítés. A japán minősítési rendszer szerint a legjobb minősítést – AAA – kapják a nagy pénzügyi szervezetek és az abszolút fizetőképes országok. Magyarország az első kötvénykibocsátáskor AA mínusz minősítést kapott, ebből a nyolcvanas évek végére A mínusz lett. Ez az a határ, amellyel Japánban még kötvényt lehet kibocsátani, az alacsonyabb BBB minősítéssel már nem. Minél rosszabb a minősítés, annál kedvezőtlenebbek a kondíciók (rövidebb lesz a lejárat, magasabb a kamat).

A magyar tartozások e sajátos struktúrája következtében a feltételek könnyítéséhez (sokszor pontosan meg sem határozható) partnerek sokaságával, köztük magánszemélyekkel kellene tárgyalni. Emiatt lenne járhatóbb út, ha azoknak az országoknak a kormányai, amelyek magánbankjaival szemben fennáll a magyar tartozás, átvállalnák az adósságszolgálat bizonyos részét, vagy más módon vennének részt a terhek könnyítésében. Az adósságterhek könnyítésére alkalmas más módszerek (például adósság átalakítása tulajdonrészesedéssé) bonyolult és hosszadalmas tárgyalásokat is igényelnének, de nehézségekbe ütköznének a magyar gazdasági viszonyok rendezetlensége miatt is.

A pontosság hátulütői

Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a tartozások pontos törlesztésének is lehetnek szép számmal negatív vonzatai. A magyar gazdaság már évek óta recessziós, stagflációs (egyidejű infláció és stagnálás) szakaszban van, s a következő egy-két évben a termelés további csökkenése várható. Az importot meghaladó exportnövekedés önmagában is inflatorikus hatású, hiszen a beáramló pénzmennyiséget egy recesszió állapotában lévő gazdaság sokkal kevésbé képes felszívni, mint egy expanzióban lévő. A magyar tartozásoknak még egy sajátosságuk, hogy a hiteleket mindig a Magyar Nemzeti Bank vette fel, így a törlesztés terheit a magyar vállalatok nem érzékelik, sőt: az exporttöblet révén pótlólagos jövedelmekre tesznek szert. Amennyiben nem történik meg ennek belső ellentételezése, ugyancsak az inflációt gerjesztő hatással állunk szemben.

Az infláció visszaszorításának mindenképpen prioritást kell kapnia a gazdaságpolitika céljai között. Az inflációellenes, restriktív gazdaságpolitika viszont még jobban visszafogja a gazdasági növekedést. Ha stagfláció mellett még a magas adósságszolgálat terheit is viselni kell, önmagát gerjesztő válsághelyzet következhet be, nem is beszélve arról, hogy mindez még az export további javulása esetén is ronthatja az ország megítélését, nehezítve az újabb hitelekhez jutás feltételeit.

Fontos a pótlólagos külső erőforrások bevonása a gazdaságba, ami kompenzálhatná az elmúlt években jelentős méreteket öltött erőforrás-kiáramlást. Ami a külföldi működőtőkét illeti, kormánykörök részéről származó információk szerint 1990 folyamán a korábbi időszakkal és más környező országokkal összehasonlítva jelentős mértékű külföldi tőke áramlott be az országba. Nyilvánvaló azonban, hogy a működőtőke-beáramlás mértéke még messze elmarad a kívánatostól. Az MNB vezetői szerint 1991 folyamán legalább 1,5 milliárd dollárnyi működőtőke báramlása lenne kívánatos, ténylegesen azonban ennek alig több mint a felére lehet számítani. A tulajdonviszonyok rendezetlensége, a gazdasági helyzet és a kilátások bizonytalanságai komoly korlátokat állítanak a tőkebeáramlás elé.

Sok múlik azon, sikerül-e tovább javítani szerkezetét (növelni a közép- és hosszú lejáratú hitelek arányát, csökkenteni a kamatlábak emelkedéséből származó terheket stb.). Külön is megemlítendő a Világbankkal kötött szerkezetátalakítási hitelmegállapodás (SAL), amelynek a Nemzetközi Valutaalap elvárásaihoz hasonló szigorú feltételei vannak, mindenekelőtt a folyó fizetési mérleg tartós javulása, illetve aktívuma. Hogy azonban folytatni lehessen az 1990-es irányzatot, továbbra is jelentős kereskedelmimérleg-aktívumot kell elérni. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok minisztere 1991-ben akár 10 milliárd dollár körüli magyar kivitelt is lehetségesnek tart. Ezt azonban két tényező is bizonytalanná teszi: egyik az, mennyire sikerült a magyar exporttal tartósan betörni a nyugati piacokra, a másik pedig a volt KGST-piac teljes bizonytalansága.

A könnyítés kezdeményezése helyett

Sok mindent nem láthatunk előre. Kedvezőtlen esetben megismétlődhet a nyolcvanas évek elejének likvidálási válsága. Nem hiábavaló előre számba venni az egyik ilyen helyzetben teendő lépéseket. A lengyel adósságelengedés kapcsán külföldi szakértők között – még ha szűk körben is – hangot kaptak olyan nézetek, hogy más kelet-európai országoknak (mindenekelőtt Magyarországnak és Csehszlovákiának) is hasonló segítségben kellene részesülnie. Nyilvánvalóan a hitelezőknek sem lehet érdeke egy ország vagy régió teljes fizetésképtelensége.

A jelenlegi helyzetben Magyarországnak az adósságteher könnyítésének kezdeményezése helyett egy következetes gazdasági program gyakorlati megvalósítására kell koncentrálnia, s ennek támogatására ösztönözni a külföldi hitelezőket. Az ösztönzésen túlmenően azonban legalábbis kettős feltételnek kell teljesülnie: egyrészről a program álljon összhangban a nemzetközi pénzügyi szervezeték elvárásaival, másrészről teremtse meg azt a biztonságot, amely nélkülözhetetlen a tőke beáramlásához.

• gazdaság