E. J. [Eörsi János]

Nyomtatóbarát változat

Lajtai György: Bízom benne, hogy ezen a héten le tudjuk tenni a kormány elé a koncepciót a döntések első köréről. Mert előre kell bocsátanom, hogy ilyen horderejű programot nem lehet egyszeri és egyszer s mindenkorra szóló döntésekkel megalapozni. Először a fő sarokpontokat, az elvi kérdéseket kell kijelölni, és ezért nem tartom szerencsésnek a hiteljegyről idő előtt kirobbant kormányon belüli és nyilvános vitát. Úgy beszéltek egy konkrét technikáról, hogy bizonyos alapelvekben még meg sem született a megegyezés.

Továbbra sem ingyen

Beszelő: Milyen alapelveket fektetnek le végül?

– Abban még a kormánypártok és az ellenzék között sincs vita, hogy szükség lenne a privatizáció gyorsítására. Viszont a közfelfogásban a privatizáció megítélése meglehetősen negatív. Ez összefügg azzal is, hogy nem eléggé nyilvános az a tevékenység, ami itt, a vagyonügynökségnél folyik. Nem arra gondolok, hogy még utólag sem hozzák nyilvánosságra a szerződések tartalmát (bár ezt a gyakorlatot is többen vitatják), hanem arra, hogy a kínálati oldal sem kap megfelelő nyilvánosságot, az emberek nem tudják, hogy éppen mi eladó, hol jelenik meg erről információ, milyen szempont szerint dönt az ÁVÜ az egyik vagy a másik vevő mellett. Népszerűtlen a privatizáció azért is, mert sokan a hatásának tulajdonítják a vállalatok leépülését, a foglalkoztatási helyek megszűnését. Sokan gyanakvóak a piacvesztések és a külföldiek meghatározó pozícióba jutása miatt is.

Hiba lenne, ha mi azért akarnánk a privatizációt népszerűsíteni, hogy elfedjük ezeket a problémákat. Azt sem akarom mondani, hogy ne legyünk óvatosak, amikor egy-egy esetben meg kell ítélnünk a monopolhelyzet, a környezeti ártalmak, a külföldi pozíciók hatásait. De próbáljuk meg csökkenteni az esélyegyenlőtlenséget a privatizáció terén. Két vonalon: az információk megszerzésében és az anyagiakban, a fizetőképességben. Ez lesz a tömeges privatizáció célja. De továbbra is alapelvünk, hogy a privatizáció ne ingyenes vagyonosztással menjen végbe. Ha „visszterhesen” adjuk a vagyont, az emberek sokkal nagyobb figyelmet fognak fordítani arra, hogyan élnek a lehetőséggel. A tanulási folyamat is hatékonyabb lesz, az emberek kénytelenek lesznek megtanulni, hogyan működik a tőzsde, mit jelent egy részvénybefektetés.

Beszélő: Lemondanak a „hiteljegy” vagy – amiről az újságokban szintén lehetett olvasni – a „vagyonjegy” elnevezésről?


– Igen, az elnevezésből csak a „hitel” marad meg. Vagyis az állampolgárok nem papírt kapnak, hanem hitelszámlát nyithatnak. De megtartottunk jó néhány, a hiteljegy elképzelés mögött meghúzódó alapelvet. Kedvező, az egzisztenciahitelhez hasonló kamatozású és lejáratú részletfizetési lehetőségről van szó. Külön kedvezményt jelent, hogy ebben az esetben az igénybevevőtől (egy minimális kezelési költség megfizetésén kívül) sem saját pénzforrást, sem visszafizetési biztosítékot nem követelünk meg. A kedvezményes hitelt az állampolgárok részvényvásárlásra fordíthatják majd. Ennek során nem kell kockáztatniuk egyéni vagyonukat, hanem csak annak a részvénynek az értékét, amit megvesznek. A kisbefektetői kör egy-egy vállalat részvényeinek kisebbségi hányadához fog hozzájutni. A részletek visszafizetésének egyik lehetséges forrása az osztalék. De be lehet állítani a konstrukciót úgy, hogy az emberek abban a reményben vegyék igénybe a hitelt és vásároljanak rajta részvényt, hogy árfolyamnyereségre tesznek szert, és ebből telik a részletre is. Aki részvényt vesz, úgy viselkedik, mintha bankban helyezné el megtakarításait, hiszen az árfolyam később akkor is emelkedhet, ha nem fizet osztalékot a cég, hanem visszaforgatja a nyereséget.

Aktív és passzív befektetők

Beszélő: Mit kell ehhez beállítani?

– Hogy maradjon kielégítetlen kereslet, ne adjuk el azonnal az összes részvényt. Ez árfolyamnövelő tényező. De azért is szabályozni kell a keresletet, mert kicsi a már most vonzó, azonnal eladható vállalatok köre (a kínálat). Ezért a hiteljegy-tervezetben szereplő 1 millió forint kereslet-teremtési mérték, amihez a korábbi hiteljegy-elképzelések szerint juthatott volna egy-egy állampolgár, mindenképp túlzottnak tűnik. Viszont mégis több lesz, mint az a 20 ezer, amit ’91-ben az SZDSZ javasolt…

Beszélő: Körülbelül mennyi?

– Hozzávetőleg: ahányszor több lesz, mint a 20 ezer, annyiszor kevesebb, mint az 1 millió.

Beszélő: A kapott részletfizetési lehetőség birtokában versenghetnek az emberek egymás között? Licitálhatnak a részvényre?


– Nem, a lakosságnak szóló részvényeket valószínűleg fix áron hirdetik meg. Stabil helyzetű vállalatokat szeretnénk eladásra kínálni (főleg az első körben). Ezeknek megvételében egy vagy több stratégiai befektető is részt vesz, és az ő ajánlataik fogják kialakítani a piaci árat. A kisbefektetők az így kialakult árhoz képest kapnak fizetési és esetleg árkedvezményt. (Nyugaton a nagy volumenű részvényeladásoknál is szokás kedvezményeket adni a kisbefektetőknek.)

Mostani tervezetünk külön érdemének tartom, hogy nem passzívan viszonyul a privatizációs kínálathoz, hanem olyan megoldásokat javasol, amelyek alkalmasak a kínálat följavítására. A reorganizáció központi eleme az adósságmenedzselés: a bankoknál már elindított hitelkonszolidációs programot szeretnénk alkalmazni a vállalatok életképessé tételére is. Nem úgy, hogy globálisan elengedjük az adósságokat, hanem egyedi elbírálás alapján. Koncepciónk fontos eleme a magánérdekeltség.  A vállalatföljavítási programokat magyar és külföldi menedzsmentcsoportok számára hirdetjük meg, és akiket megbízunk, igen erőteljes érdekeltséget kapnak a lebonyolítás eredményességében.

Beszélő: Ez vagyonkezelés volna?

– Több, mint vagyonkezelés, mert előnyben részesítenénk azokat a menedzsercsoportokat, amelyek maguk is hajlandók befektetni. Kaptunk olyan jelzéseket, hogy nyugati befektetőcsoportok is érdeklődnek; az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) hajlandó kedvezményes pénzügyi forrásokat biztosítani a reorganizációs programokra. Azért sem pusztán vagyonkezelésről van szó, mert már a reorganizációs folyamatba is szeretnénk beengedni kisbefektetői csoportokat. A kisbefektetők többnyire passzív résztvevői lesznek a folyamatnak, de rögtön megszűnik a passzivitásuk, mihelyt nem úgy halad előre a följavítás, ahogy remélték. Ha tömegesen adják vissza a részvényeiket, az komoly jelzés lehet a szakmai befektetők számára.

Beszélő: Tehát érdekelteket s velük együtt pénzforrásokat gyűjtenének a reorganizációhoz. Állami forrásokat is?

– Nem ez a fő cél. Az állami forrás ott játszik szerepet, hogy amennyiben ezeket a cégeket jó eséllyel lehet eladni, akkor az államnak érdemes leírnia a vállalati adósságok egy részét. Az állam ezen kívül megteheti azt is – ez gazdaságpolitikai kérdés –, hogy részvényei egy részét bent tartja egy-egy vállalatban, hogy később, a reorganizáció után árfolyamnyereségre tehessen szert. De az állam főként abban legyen aktív, hogy kiköti a válságmenedzselés szerződéses feltételeit (egy-egy esetben foglalkoztatási vagy régió-válságmenedzselési követelményeket is támasszon), ellenőrzi a feltételek betartását, és csak akkor avatkozik közbe, ha a dolgok végképp nem mennek előre.

Beszélő: Az ágazati hovatartozás számít majd abban, hogy mely vállalatokat jelölnek ki följavításra?

– Ígéretes módszer a közepes és a kisebb cégek reorganizációjára, hogy vállalatcsoportokba, holdingokba vonják össze őket (ami persze nem jelent szervezeti összevonást). Hogy pedig ez ágazati alapon történjék-e, az még szakértői szinten is vitatott kérdés. A szektorális elv mellett szól, hogy az egymáshoz közel álló profilokból, a piac hasonlóságaiból, az egymáshoz kapcsolódásból és különösen a szakértelemből fakadó előnyöket is ki lehet használni. Ha egy kalap alá veszünk, pl. textil- és építőipari cégeket, nehezen találni olyan menedzsert, aki ezeket egyformán kezeli. A lengyel tömeges privatizáció során húsz holdingot szerveztek szakmai alapon, és nemzetközi pénzügyi körök 450 millió dollárt ajánlottak föl a reorganizáció elősegítésére.

Hol a gyorsítás?

Beszélő: Tehát a tömeges privatizációt összekapcsolják a reorganizációval. Mindez azonban nem mehet egyik napról a másikra. Hol van akkor a privatizáció gyorsítása?

– A gyorsítás kezdetben a tőkeképes vállalatoknál érvényesül, ezeknek értékesítésekor hirdetjük majd meg a kisbefektetői programokat. A tömeges privatizáció csak nagy cégek esetében képzelhető el, hiszen egy kisüzemet nem lehet országos tenderen eladni. Ezért a kis- és középvállalatok magánkézbe adását a már bevezetett technikákkal (E-hitel, lízing, részletfizetés, MRP) segíthetjük elő, bár kérdés, hogy ez eddig mennyire sikerült. Tehát szélesre kell nyitni az utat a vállalkozói tulajdonszerzés előtt is, de ez egy másik út. A tömeges privatizáció ugyanis döntően kisrészvénytulajdont teremt.

Koncepciónk valóban ellentmond egy olyanfajta gyorsítási programnak, amely egyedül és mindenek fölé helyezett célként az azonnali, bármilyen áron történő eladást helyezi. El lehet adni vállalatokat rendkívül nyomott áron a menedzsment és a dolgozók számára, de lehet, hogy ennek fél évvel később fölszámolás lesz a vége. És segíteni szeretnénk azon –, ami ma inkább jellemző –, hogy az ÁVÜ-nél fekszenek a cégek, és még nyomott áron sem tudjuk eladni őket. Én ezt a följavítási programot egy sajátos privatizációnak tartom. Lehet, hogy végül az állam bent marad a vállalatokban, és hogy nem marad bent kisbefektető, de ami biztos: a munka és a felelősség döntő része magánérdekeltség alapjára kerül.

Beszélő: Eddig tehát nem sikerült elég szélesre tárni a kapukat a dolgozói-vezetői kivásárlás (azaz, a vállalkozóvá válás) előtt; emellett, ha jól értjük, az ÁVÜ-t visszariasztja, hogy a kivásárolt vállalatok nagy része csődbe jutott. Leállítják az önprivatizációs programot, amely legnagyobbrészt a dolgozói kivásárlásnak adott eddig teret?

– Kérdése több részből áll. Először is, a hitellel finanszírozott privatizációban mindig van egy jelentős kockázat. A hitelező bank és a vevők oldalán is, mert egyszerre kell finanszírozniuk a privatizációt és a napi vállalkozás folytatását.

Beszélő: A hitelkonstrukciónál visszajöhet ugyanez a probléma.

– Igen, de ott kisebbségben lesznek a kisbefektetők. Ha pedig reorganizációra kerül sor, annak egyik lépése az adósságmenedzselés, tehát a más okokból keletkezett vállalati adósságok egy részének fölszámolása lesz. És számítunk olyan pénzügyi és szakmai befektetők részvételére, akiknek megvan a saját pénzügyi hátterük.

Az önprivatizáció folytatódni fog, bár még nem dőlt el teljesen, hogy milyen vonalon. Ennek kapcsán fölmerült néhány probléma. Az ÁVÜ kiadta tanácsadóknak és az érintett vállalatoknak a program működtetését, és lényegében a menedzserek választottak maguknak tanácsadót, akinek aztán a munkáját is a vállalat fizette meg. Ebben én a korrupció melegágyát fedeztem föl, amire gyakorlati bizonyítékok is voltak. A menedzsment megtehette, hogy úgy finanszírozza a tanácsadót, hogy ne a privatizációban tegye érdekeltté, hanem abban, hogy jó sokáig elszórakozzon a vállalattal. A tanácsadó cégek pedig nem éltek tulajdonosi jogaikkal, holott megtehették volna, hogy adott esetben elküldik a vállalatvezetést, átszervezik a céget, végrehajtják kicsiben a reorganizációt. Az első privatizációs körben csaknem annyi vállalat ment csődbe, mint amennyit el lehetett adni. Ez azt jelenti, hogy nem nagyon folyt reorganizációs tevékenység a tanácsadók gondozásában.

Beszélő: Nyilván rossz piaci helyzetbe került vállalatokról van szó.

– Igen, de ennek ellenére tapasztaltam, hogy egy-egy esetben talán még időben lehetett volna segíteni. Most abban az irányban mozdulunk, hogy az ÁVÜ úgynevezett vállalati előminősítési rendszert próbál működtetni, erre külföldi tanácsadók segítségét veszi igénybe. Ne a menedzsment, hanem az ÁVÜ bízza meg a tanácsadót. Utána az ÁVÜ döntse el, hogy elfogadja-e a tanácsadó javaslatait. Ahelyett, hogy az állami vállalati menedzsment szerepét a privatizációs döntésekben erősítenénk, azt kell elősegíteni, hogy vevőként legyen több esélye, mint eddig.

• gazdaság