E. J. [Eörsi János]

Nyomtatóbarát változat

Az új pénzügyminiszter, Szabó Iván állt most ki az írásos válasz szerzője, az azóta kultuszminiszterré vált Mádl Ferenc helyett. Amint február 6-i számunkban írtunk róla, az interpellációban Soós két kérdést feszegetett. Késedelmesnek találta a bankfelügyelet közbelépését, és fölvetette a csődbe ment bankba közpénzeket fektető költségvetési intézmények (többek között az IM Büntetés-végrehajtási Intézet, a Pénzügyminisztérium, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium) felelősségét is. Szerinte e közintézmények színlelt megbízást adtak értékpapír-vásárlásra, megkerülve a törvényt, amely szerint egy költségvetési szerv, ha kiveszi saját számlavezető bankjából a pénzét, csakis állampapírokba fektetheti be.

Láthatólag az utóbbi szemrehányás áll erősebb lábon, és ehhez most újabb adalékokkal szolgált az interpelláló képviselő. Fölmutatott először is két, nyíltan törvénysértő betéti szerződést, amelyeket a büntetés-végrehajtás Központi Finanszírozási Alapja kötött az Ybl Bankkal, 10, illetve 5 millió forintról, ’92. június 16-án (három nappal a bankfelügyeleti biztos kirendelése előtt). „Ez tényleg betéti!” – hüledezett a folyosón egy fontos kormánytisztviselő, de odabent, az ülésen csak annyit hallottunk a pénzügyminisztériumi munkatárs Nagy Sándortól: biztos a rabok keresményéről van szó. Merthogy akkor máris nem olyan szabálytalan a betétképzés.

Soós megosztotta a bizottsággal a Nemzeti Bankból származó értesülését: a kérdéses időszakban, ’92. április–júniusban nem volt hiány állampapírokban. Aki akart, az vehetett is belőle; érthetetlen tehát, miért „hiúsultak meg” tömegesen az Ybl értékpapír-vásárlásai (nyilván, mert megbízóik sem akarták). Több szerződésben szerepel, hogy „a felek kölcsönösen megállapodnak abban, hogy a megbízási szerződést annak időtartama alatt nem mondják fel”; így a megbízó közintézmény lemondott arról, hogy ellenőrizze, valóban megtörténik-e az értékpapír-vásárlás. Ezenkívül a költségvetési szervek 27 usque 33 százalékos hozamot követeltek az Ybl Banktól (volt, aki 36,5 százalékosat), miközben a kincstárjegyek kamatai épp abban az időben csökkentek, a megszabott hozamfeltételek mellett a bank csak kamatveszteséggel vehetett volna kincstárjegyeket.

De ha egyszer a költségvetési intézmények hozamkövetelményt kötöttek ki – replikázott Szabó Iván –, akkor nem hűtlenül, hanem nagyon is hűen kezelték a közpénzeket. Persze senki nem vitatta, hogy a költségvetési szervek sem vetik meg a piaci hasznot; a kérdés az volt, vajon nem vállaltak-e túlzottan nagy kockázat, azaz – mert hát jogállamban a gazdasági gondolatokat is jogiasan fejezik ki – nem volt-e eljárásuk törvénysértő. Erre vonatkozólag nem adott a kormány érdemi választ.

Az Ybl Banknak már a privatizációja is gyanús volt (Beszélő, 1991. 33. szám), így a bankfelügyeletnek is jobban kellett volna gyanakodnia – hallottuk a már korábban is, most is elutasított ellenvetést. Új argumentum gyanánt Soós a bankfelügyelet elnökasszonyának egy nyilatkozatát idézte; eszerint Botos Katalin időben értesítette a kormány gazdasági kabinetjét a bankcsődről. Ekképpen óhatatlanul is jelet adott a kabinetben ülő betétesnek, a Pénzügyminisztériumnak, hogy jól teszi, ha kimenti a pénzét. A bankfelügyeletnek függetlennek kell lennie – szögezte le az interpelláló képviselő –, és „ha egyszer a kormány belepancsol egy ilyen ügybe, akkor bizony az összes betétest ki kell fizetnie!” Botos Katalin úgy felelt, hogy már állott a bankbotrány, amikor a gazdasági kabinet szerepet vállalt, és egyébként is, a honi szabályok szerint a bankfelügyelet önállóan semmit nem tehet a csődhelyzet megoldására.

Végül a képviselők 10 szavazattal, 6 ellenében és 1 tartózkodás mellett elfogadták a Mádl-féle írásos választ. Azért a koalíciós többségbeliek is hajlandók voltak némileg odébb passzolni a megválaszolatlan kérdéseket. Javasolták, hogy az alkotmányügyi bizottság vizsgálja ki az Ybl szerződéseit, nem álmegbízást tartalmaznak-e mégis. A hűtlen kontra hű közpénzkezelés dilemmáját a Legfőbb Ügyészséghez utalják át.

• gazdaság