E. J. [Eörsi János]

Nyomtatóbarát változat

Beszélő: Hogy mindjárt álláspontjának lényegére térjünk: úgy látja, a magyar államapparátus-béliek és vállalatok túlzott várakozásokat fűznek a szovjet piachoz. Ön szerint, ha egyszer a szovjet fél nem fizet, le kell vonni a megfelelő következtetést, szembe kell nézni a csődeljárásokkal. Mire alapozza ezt a következtetést?

Csaba László: A szovjet senkinek sem (olaszoknak, németeknek, finneknek sem) tud fizetni, mégpedig nem politikai okból, hanem mert egyszerűen nincs valutája. Látnunk kell azt is, hogy döntő különbség van egy nyugati és egy magyar vállalat helyzete között. Egy McDonald’s számára Moszkva csak egy újabb trófeát jelent, nem megélni akar a szovjet piacról, így kivárhat (természetesen a saját költségére!), amíg pénzt is lát az üzletből. A nyugati vállalatoknak piac- vagy presztízsbővítést jelent a szovjet piac. A magyar vállalatok viszont jellemzően innen akarnak megélni (mint ahogy eddig is innen éltek meg), ezért oly húsba vágó a szovjetek fizetésképtelensége. De a fizetésképtelenség egy tőlünk független folyamat eredménye, és illúzió arra számítanunk, hogy megállíthatjuk ezt az összeomlást.

Beszélő: Ha nem tudnak fizetni, mit jelent a dollárelszámolás, amire ez év elején tértünk át?

Cs. L.: Én azok között voltam, akik javasolták az áttérést, éppen mert csak így lehet alkalmazkodni a szovjet piac széteséséhez. Egy széteső piacon nem lehet másképp kereskedni, csak azonnali készpénzfizetés vagy áru-ellentételezés fejében (utóbbit hívjuk barternek). Minden más kereskedelmi forma föltételezi, hogy akad valaki, aki vállalja a kiadások és bevételek közti időbeli különbség áthidalását, és garantálja, hogy eközben egyik fél sem kerül birtokon kívülre. Egy-egy szovjet ügyletre talán lehet találni ilyen bankot, de általában, rendszerszerűén biztosan nem. Tehát nem marad más, mint az azonnali készpénzfizetés és a barterügylet (akár engedik, akár nem), ez pedig nagyon szűkre szorítja a szovjet kereskedelmet, mert a szovjet viszonyok olyanok, hogy mind a készpénzzel, mind az árukkal való rendelkezést nagyon megnehezítik a szovjet vállalatok számára.

Beszélő: Történtek-e magyar részről kísérletek e keretek rendszerszerű tágítására?

Cs. L.: Persze, hogy történtek. A magyar államigazgatás többsége nem nagyon szerette a közvetlen dollárelszámolás azonnali bevezetését. Az év első néhány hete után, amikor már látni lehetett, hogy szakadék tátong a fizetőképesség és a vállalati üzletkötési szándékok között (az oroszok a számlák öt százalékát fizetik ki), akkor jöttek mindenféle ötletek, miképpen lehet a kettőt áthidalni. A Nemzeti Bank elnöke azt mondta, hogy klíring- (magyar–szovjet számla összevetésére szóló) egyezményt kellene kötni; aztán a pénzügyminiszternek volt az az ötlete, hogy a Kelet-Európa Banktól kellene hitelt kérni; az Agrárkamara és a Földművelésügyi Minisztérium a klíring mellett állami garanciát is szorgalmazott. De ezek mind elbuktak azon, hogy még egy ilyen félig állami, félig piaci megoldáshoz is az szükséges, hogy két olyan szerződő partner találjon egymásra, aki garanciát tud vállalni. Hogy legyen egy olyan szovjet partner, aki azt mondja: az én aláírásomra biztosan fognak fizetni; vagy olyan szovjet előírás, amely megmondaná, hogyan lehet a Szovjetunióból pénzt kiutalni.

Beszélő: Mégis, milyen szabályok szerint lehet?

Cs. L.: A valuta monopóliumot – amiről mi régen azt tanultuk, hogy szocialista vívmány – megerősítették. A Szitarjan akadémikus vezette valutabizottság írja alá kinek-kinek a valutakiutalást. Ez egy tételes igényvizsgáló kormánybizottság, éppolyan, mint amilyen nálunk ’82–83-ban a Marjai-féle importengedélyező bizottság volt, megtoldva még Fekete János akkori nemzetibank-elnökhelyettes hatalmával is. A Szovjetunióban fennáll egy kettősség: Pavlov miniszterelnök és mások mindenféle politikai nyilatkozatokat tesznek, a gyakorlatban viszont a Szitarjan-bizottság az úr.

Ez nem volt egészen előreláthatatlan, így amikor megkötöttük a dollárelszámolási egyezményt, a magyar fél azt javasolta, ígérje meg a Szovjetunió, hogy két évre tartson fenn egy valutakeretet egy államközileg egyeztetett terméklistára (indikatív lista). Ez nem szovjet állami garanciát jelentett volna autóbusz, gyógyszer vagy gabona vásárlására, hanem azt, hogy nem gördítenek akadályokat az elé a szovjet vállalat elé, amelyik autóbuszt stb. akar venni. A szovjet fél azonban kitért e javaslat elől. Most már lehet is látni, miért bújt ki. A szovjet központi kormányzat maga próbálja biztosítani a birodalom fizetőképességét, maga igyekszik törleszteni adósságait a Kelet-Európából kitermelt valutával, azt akarja, hogy maga döntsön – ne pedig a köztársaságok vagy a vállalatok – a megtevő kevés valuta felhasználásáról.

Beszélő: A köztársaságoknak nincs semmi mozgásterük valutaügyekben?

Cs. L.: Nincs, ugyanis a legtöbb köztársaságnak nincs vagy most alakult a nemzeti bankja. Nincsenek nemzetközi bankkapcsolataik. Mozgásterük akkor volna, ha kibocsátanak a maguk nemzeti valutáját, és önálló valutapolitikát folytatnának. De ezt végül is nem merik. Az észtek kibocsátották a koronát, de abban a pillanatban, amikor be akarták vezetni, a szovjet központi kormányzat bejelentette, hogy azonnal el kell kobozni, és akinél ilyen pénzt találnak, az devizavétséget követ el. Tehát a rubel a pénz, ezt a vnyesekonombank bocsátja ki, és csak a Vnyesekonombank válthatja át dollárra (ha a Szitarjan-bizottság engedi), és ha nem akar a Vnyesekonombank utalni, azzal szemben a külső szállító védtelen.

Beszélő: A dollárelszámolásra való áttéréskor miben állapodott meg végül is a magyar kormány az oroszokkal, és milyen kérdések maradtak tisztázatlanok?

Cs. L.: Nagyon kevés kérdésben lehetett megállapodni, és ez nem az állami hivataloknak a bűne. Az állami hivatalok érezték, hogy itt baj lesz, és – már csak felelősségelhárító reflexből is – igyekeztek mielőbb szerződni. Ha van szerződés, és mégsem tartják be, legalább van kire mutogatni. Szóval tényleg igyekeztek, minden héten tárgyaltak (bizonyos szakaszokban én is részt vettem), a szovjet tárgyalóküldöttség azonban semmilyen konkrét kérdésre nem tudott válaszolni. Akkor hihetetlenül fölgyorsultak ott a politikai folyamatok, mindenféle nyilatkozatokat hallottunk, de még novemberben sem lehetett tudni, milyen Tesz a szovjet külkereskedelmi rendszer és ezen belül a kelet-európai viszonylat szabályozása. Olyan elemi kérdésekben sem sikerült megállapodni, amelyeket a vállalatoknak és vállalkozóknak tudniuk kellene: ha árut küld, mi a biztosíték az exportőr számára, hogy nem kerül birtokon kívülre; ki és hogyan utalhat pénzt innen oda vagy onnan ide. Azt lehetett tudni, hogy a szovjet kormány sem a szállításért, sem az átvételért nem vállal garanciát, de azt nem, hogy akkor ki vállalja, és milyen jogai lesznek a szovjet vállalatoknak, így viszont egyszerűen nem lehet áruszállítási szerződ est kötni. Mindez rajtunk kívül álló okból alakult így. De hiányoltam és hiányolom a világos magyar beszédet. Kádár Béla csak márciusban mondta ki először, hogy sem a magyar, sem a szovjet kormány nem vállal garanciát a fizetésekért. Vállalataink pedig a valójában fabatkát sem érő indikatív listára építettek.

Hogy nem tudunk kivel megállapodni, és ha meg is állapodunk, két hét múlva más ül a tárgyalóasztalnál – ezt már egy évvel ezelőtt előre lehetett látni. A magyar hivatalokban rövid távú szemlélet érvényesült (ami most van – mondták –, úgyis átmeneti állapot), de érdek is fűződött ahhoz, hogy minél tovább tartsuk fenn a régi kereskedelmi rendszert.

Beszélő: Milyen érdek?

Cs. L.: A szovjet–magyar külkereskedelemben az azonnali fizetések rendszere (a promptinkasszó) uralkodott. Nyugati export esetén hónapok múlva kapja meg a vállalat a pénzét, a szovjet szállítás esetén azonnal megkapta. Ez nemcsak a vállalatoknak volt érdeke, hanem a pénzügyi kormányzatnak is. Így prezentálhatta az IMF és a Valutaalap felé, hogy nálunk kemény monetáris politika uralkodik, és közben finanszírozta a szovjet piacra ráutalt vállalatokat, társadalmasítva, az egész társadalomra ráterítve ennek gazdaságtalanságát. A Nemzeti Bank sem vállalta föl, hogy ő teszi tönkre a vállalatokat, így a gazdasági kormányzat képtelen volt lefaragni, sőt tovább halmozta a magyar aktívumot a Szovjetunióval szemben. ’89-ben a tervezett 250 millió, transzferrubel helyett 1,5 milliárd. ’90-ben a tervezett 500 millió rubelnyi deficit helyett több mint 500 millió aktívum keletkezett (utóbbihoz 260 millió nem kereskedelmi – turista – többlet is hozzáadódik), majd ’91 első három hónapjában – az utolsó olyan időszak, amikor még lehetett transzferrubelben kereskedni – azonnal további 500 millió transzferrubel-többletet halmoztunk fel.

Beszélő: Van arról megállapodás, hogyan kapjuk meg dollárban vagy áruban ezt a többletet?


Cs. L.: Nincs. Ha már ’89 nyarán – amikor először fölvetettük – tértünk volna át a dollárelszámolásra, az akkor még jóval kisebb aktívum kezelésére is biztosan lehetett volna megoldást találni. De senki nem merte vállalni ezt a döntést, mondván, hogy óriási cserearány-veszteségeknek nézünk elébe. ’90 januárjában már az oroszok jöttek elő a dollárra való áttérés tervével, és ez számunkra kedvezőtlen volt. Ettől fogva minden erőnkkel azon kellett volna lennünk, hogy megakadályozzuk a rubelaktívum növekedését. Be is vezettek még a Németh-kormány alatt egy elég kemény szigorítást, de ez csak fél évig tartott, mert a kormánykoalícióban elég sok, a szovjet exportban érdekeltekhez közel álló ember van, és mert mutatni kellett, hogy ha egyszer már politikailag megromlott a viszony, legalább gazdaságilag kompenzálunk. Ráadásul nagy riadalom keletkezett az évközi 17 milliárd forint költségvetési passzívum miatt, és a külgazdasági minisztérium (az NGKM) úgy számolt, hogy ha nem engedjük a szovjet kereskedelmet, az további 3-5 milliárdos deficithez vezetne. Ez téves számítás volt, de ők így számoltak. Lazítsunk hát a szovjet kereskedelmi szigorításon, mondták, menjen ki inkább papíron a költségvetési deficit, és a rubelaktívum miatt fájjon a Nemzeti Bank feje! És az NGKM komolyan vette az év eleji, Meggyesi-féle repülőtéri megállapodást, hogy az oroszok 92 centet fognak fizetni 1 rubel tartozásért. Én azt gondolom, hogy ez merő naivitás.

Beszélő: A Kupa-program előrejelzése szerint ’89-hez képest felére csökken az idén a szovjet–magyar kereskedelem, majd jövő évtől némi növekedés várható az idei mélyponthoz képest. Reálisnak látja ezt?

Cs. L.: Én jóval nagyobb mértékű csökkenésre számítok. Ez pedig azt jelenti, hogy Magyarországon anélkül lesz sokk, hogy a kormány sokkterápiát vezetne be. Ha továbbra is szigorú pénzügypolitikát folytatunk, bekövetkezik egy kényszerű, de egészségesnek mondható alkalmazkodás (aminek jeleit ez év első hónapjaiban is láthattuk, Nyugaton továbbra is kereskedelmi többletünk van). Ez bizony csődöket is jelent. A sokk – úgy gondolom – a társadalom számára elviselhető, mert azokon csattan az ostor, akiknek kicsi az érdekérvényesítő képességük. Jövőre pedig, miután átvészeltük a keleti kereskedelem szétesését, valóban megindulhat egy lassú növekedés. Ez is nagyon nagy teljesítmény lesz, amelyet bizonyos szempontból a kormánypolitika ellenére vagy a kormánypolitika hiánya miatt mutat föl a gazdaság.

Beszélő: Most mégis közelebbi reményekről hallhatunk. Megpendítették, hogy a szovjet kormány feloldja a bartertilalmat; az Ikarustól esetleg hatezer autóbuszt vesznek; Magyarországon járt Kravcsuk ukrán elnök…


Cs. L.: Az autóbuszokra a Magyar Hitelbank Pavlov miniszterelnöktől kapott ígéretet. Én viszont akkor hiszem el, hogy meglesz az üzlet, ha Szitarjan akadémikus is áldását adja rá. Az ukrán elnökkel kölcsönösen leszögezte a magyar fél: a barterkereskedelem a legjárhatóbb út. A barter kézben tartása azonban, úgy tűnik, stratégiai kérdés az erős katonai befolyás alatt álló szovjet központi kormányzat számára: folytatása és kiegészítése a központi árualap-elosztásnak, amelynek megszüntetését kilátásba helyezték ugyan, „ideiglenes jelleggel” mégis fenntartották. Persze, helyenként és alkalmanként biztosan lehet sikereket elérni. A vállalatok, köztársaságok kereskedni akarnak, nagy tehát alulról a nyomás a központi ellenőrzés fellazítására. A központi kormányzat olyan helyzetbe került, mint aki egy marék lisztet szorongat; minél inkább szorítja, annál kevesebb marad a kezében. Ez az a szétesés, amiről beszéltünk: valahogy lehet alkalmazkodni hozzá, de eközben Kudarcok is adódnak. Viseljék ennek kockázatát a vállalatok; ne az egész gazdaság és társadalom lássa kárát, hogy a szovjet partner nem fizet.

• gazdaság