E. J. [Eörsi János]

Nyomtatóbarát változat

Beszélő: Mi az, hogy önprivatizáció?

Voszka Éva: Az önprivatizációt az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) 1991 júliusában hirdette meg. A módszert „egyszerűsített”, „vállalati kezdeményezésű”, „decentralizált” privatizációnak is nevezik. Az a lényege, hogy az ÁVÜ szakértő (tanácsadó) cégekhez delegálja a kisebb cégek magánkézbe adásához fűződő jogainak jelentős részét. A program első ütemében (amely az idén március végén zárul le) az úgynevezett „300-asok klubja” vesz részt (olyan vállalatok, amelyeknél a létszám a 300 főt, a vagyon és a termelési érték a 300 millió forintot nem haladja meg); a második ütembe, amely ’92 nyarán indult meg, már 1 milliárdos vállalatokat is bevontak.

Beszélő: Milyen a szakértő cég jogi státusa? Beszélhetünk-e arról, amit a szabad demokraták látnának szívesen: „a privatizáció privatizációjáról”?

– Formálisan az önprivatizációban nagyon sok piaci elem van. Viszont amikor elindították ezt a programot, semmiféle jogi háttere nem volt, sőt az időközben, 1992 nyarán meghozott privatizációs törvénycsomagból is kihagyták (a törvény egyszerűsített átalakulási eljárásról, nem pedig egyszerűsített privatizációról beszél). A politikusok és a vagyonügynökség belátására van bízva, hogy folytatják-e vagy leállítják a programot. De nemcsak maga a program, hanem a szakértőcég is függő helyzetben van, mivel a keretszerződés, amelyet a vagyonügynökségnél kell aláírnia, lehetővé teszi, hogy az ÁVÜ nemcsak utólag, hanem menet közben is ellenőrizze az eladásokat. A szakértőcég semmi olyasmit nem tehet, ami miatt a vevő vagy bárki más utólag beperelhetné az ÁVÜ-t, s ha erre mégis sor kerül, az ÁVÜ mellett neki is helyt kell állnia. E keretek között azonban nagy játékterük van a szakértőknek annak befolyásolására, hogy ki vegye meg a vállalatot.

Beszélő: Miért nem került be az önprivatizáció a törvény szövegébe?

– Az önprivatizációnak indítása is politikai csatákkal magyarázható, sorsa is a politikától függ. ’91 tavaszán–nyarán a Pénzügyminisztérium azzal vádolta a vagyonügynökséget, hogy túlságosan nagy döntési kör összpontosul a kezében, és ez bürokratikussá, lassúvá és átláthatatlanná teszi a privatizációt. Ekkor az ÁVÜ, mintegy elébe menve a támadásoknak, egy igazgatótanácsi döntéssel megindította az önprivatizációt. Később azonban a programot az MDF Monopoly-csoportja és a hozzá közel állók támadták, mondván, hogy megint a hatalomátmentés kap szabad teret, csak a szakértőcégek gazdagodnak, és kicsúszik az ellenőrzés az ÁVÜ meg a kormány kezéből. Tavaly tavasszal, amikor a második ütem elindítását tervezték, néhány hétig elképzelhető volt, hogy még az elsőt is leállítják. Az idei március pedig, amikor a szerződések szerint is lezárul az első ütem, jó alkalom lesz arra, hogy az önprivatizációt némelyek megint megkérdőjelezzék. A kormány új privatizációs stratégiájának egyik variációjában olvasható, hogy az önprivatizációt azért kell megszüntetni vagy fölfüggeszteni, mert így lehet vagyonkínálatot teremteni az úgynevezett hiteljegy-konstrukció számára.

Beszélő: Erről később. De mi a helyzet a politikai ellenfelek vesszőparipájával, az eladási árral?

– A szakértő abban érdekelt, hogy eladja a céget (különben semmilyen díjat nem kap az ÁVÜ-től), és hogy viszonylag jó áron és gyorsan értékesítse (merthogy a szerződés szerint az eladási ár 5 százaléka és gyorsasági prémium jár neki). Elképzelhető, hogy a szakértő inkább hajlandó engedni az eladási árból, hogy a gyorsasági prémiumhoz hozzájusson. Azonban nemcsak az önprivatizációra, hanem általában is igaz, hogy az eladás ténye szembekerülhet azzal, hogy elég jó-e az eladási ár.

Beszélő: Kik a vevők az önprivatizáció során?

– Az önprivatizáció legtöbbször dolgozói kivásárlással végződött, ritkán jelent meg a külföldi tőke. A kivásárlás során az emberek kicsi saját tőkét kockáztatnak, és óriási hiteleket vesznek föl. Így a vállalat eladósodik, mindenét jelzáloggal terhelik meg. Sőt ahelyett, hogy tőkét vonnának be a cégbe, folyamatos tőkekivonás történik, hiszen tapasztalataink szerint a vállalatvezetésnek elsődlegesen ahhoz fűződik érdeke, hogy a hiteleket – lehetőleg gyorsítva – törlessze.

Beszélő: Miért akarnak gyorsítva törleszteni?

– Ha a vállalat valamilyen okból fizetésképtelenné válna, a hitelnek megfelelő vagyonrész jelzálogként a hitelező bank kezébe kerülne. A kivásárlás után tehát a vagyon nagyobbik része gyakorlatilag a bank kezében van. Ezért minden vállalatvezető arra törekszik, hogy legalább az 51 százalékot biztosan a maga kezében tudja.

Beszélő: A dolgozók milyen körei vették meg a céget?

– Azokban az esetekben, amelyeket ismerek, lényegében vezetői kivásárlás ment végbe.  Az egyik vállalat esetében például, amely már egy évvel az önprivatizáció indítása előtt kezdeményezte a dolgozói kivásárlást, az ÁVÜ-nek két feltétele volt: minden alkalmazottnak lehetőséget kell adni az üzletrészvásárlásra, és választhassák meg a dolgozók, kivel akarnak együtt dolgozni. Ezt úgy oldották meg, hogy elkülönítettek két tőkerészesi kört – a nagy és a kis tőkerészesek körét –, és előre meghatározták a két csoport résztvevőinek számát. Miután ezt a jelentkezők száma meghaladta, titkos szavazással döntöttek arról, ki legyen tulajdonos. Végül a 18 nagy tőkerészes birtokolja a vállalat 73 százalékát, a maradékon 11 kis tőkerészes osztozik. Az ilyen esetekben tehát elég nagy lesz a tulajdonosok száma, később azonban megindul a koncentráció.

Beszélő: Hogyan működnek a dolgozók által már megvásárolt cégek?

– Erről egyelőre kevés tapasztalatunk van, hiszen a kivásárlások nemrég fejeződtek be (már ahol befejeződtek). Mindenesetre a kivásárlásoknak nem titkoltan az a legfontosabb célja, hogy az emberek a munkahelyüket megőrizzék. Ezért az első időszakban erős koalíciót alkot a vállalatvezetés az alkalmazottakkal. Több helyütt láttuk azonban, hogy a kivásárlás után ez az összefogás lazul vagy felbomlik, és könnyen megindulhat egy erőteljes létszámcsökkentés. De ez közvetlenül a kivásárlás után még nem jellemző.

Beszélő: Milyen tapasztalatuk van azoknak a vállalatoknak a működéséről, amelyekben a dolgozókon kívül külföldi befektető is tulajdont szerzett?

– Két ilyen önprivatizációs esetet ismerünk közelebbről. A két cégnek ugyanaz lett a tulajdonosa, aki – piaci és likviditási nehézségek miatt – mindkét helyen komoly létszámleépítésbe fogott (bár az egyik cégnél emellett jelentős beruházásokra is sor került). Az elbocsátások a dolgozók szempontjából kedvezőtlenül mentek végbe. Azt a trükköt alkalmazták, hogy a meghatározatlan határidejű munkaszerződéseket rövid határidejűre cserélték fel, így az elbocsátáskor nem kaptak végkielégítést. Mind a két vállalatnál volt kedvezményes dolgozói részvényvásárlás, de a többségi tulajdont szerző külföldi elővételi jogot kötött ki a dolgozói részvények visszavásárlására. Néhány hónappal később meg is vette ezeket a részvényeket, a dolgozók készpénzben hozzájutottak a vásárláskor kapott állami kedvezményhez, más szóval a tulajdonosi szerepüket „privatizációs prémiumra” váltották át. Voltak, aki nem akarták eladni a részvényüket, de az új tulajdonos szelídebb vagy keményebb nyomással gondoskodott arról, hogy mégiscsak megvegye.

Beszélő: Az önprivatizáció valóban gyorsítja a magánkézbe adást?

– Másfél év alatt az első ütemben szereplő vállalatoknak mintegy egytizedét sikerült privatizálni. Ez nem túlságosan jó arány, de nem rosszabb, mint a korábban indult Első Privatizációs Programmal elért eredmény. Figyelembe kell venni azt is, hogy a vállalatátalakítás, cégbejegyzés stb. sok időt igényel. Az első fázis, az átalakulás (állami vállalatból állami tulajdonú társasággá) nagyon sok cégnél végbement, ennek felgyorsítása kedvező az érintett cégek szempontjából, hiszen az önprivatizáció lehetőséget adott az átgondoltabb átalakulásra, amelyet előbb-utóbb amúgy is valamennyi vállalatnál végrehajtanak. Úgy látom, az önprivatizáció, sok baja ellenére, még mindig a legkevésbé rossz az alkalmazott technikák között, mert viszonylag sok piaci elemet tartalmaz, és mert aránylag tág teret nyit a közvetlenül érintettek számára az alkudozáshoz. Lehetőséget nyújt arra, hogy a vállalaton belüli csoportok kiegyezzenek egymással, hogy maguk állapodjanak meg esetleg egy külső vevővel.

Beszélő: Érintettük már a hitel jegykonstrukciót, amelynek kidolgozását Szabó Tamás privatizációs miniszter és csapata március végére (épp az önprivatizáció első üteme lezárulásának időpontjára) ígéri. Milyennek látja e konstrukciót a dolgozói kivásárlás tapasztalatai alapján?

– A hiteljegy (már amennyit e pillanatban tudunk róla) annyiban hasonlít a kivásárlásra, hogy minimális saját tőkével és komoly hitellel lehet viszonylag nagy vagyonokhoz hozzájutni (bár, úgy tudni, a hiteljeggyel csak kisebbségi tulajdonrészt lehet majd vásárolni). Közös vonás tehát a személyes kockázat alacsony szintje, közös az is, hogy a tulajdonosi szerkezet szétaprózottá válik, és az egyes kistulajdonosoknak csekély a befolyásuk az üzletmenetre (a hiteljegyre ez vélhetően fokozottan igaz), és közös vonás a nagy teher, amit a törlesztés, a kamatok jelentenek. Emiatt a három tényező miatt a privatizált cégek jelentős része valószínűleg rövid időn belül csődbe megy. Ekkor pedig vagy a hitelező (nagy részben állami tulajdonú) bankok kezébe kerül a vagyon, vagy pedig egy felszámolási eljárás után az államra száll vissza. A privatizáció tehát nem teremt végleges helyzetet, nem jelenti azt, hogy az állam véglegesen megszabadul a termelővagyontól. (Láthattuk ezt Ózd és a Dimag példáján is.)

A hiteljegy hátránya a dolgozói kivásárlással szemben, hogy kisebb teret ad a banki szempontoknak. A hiteljegyre ugyanis – a ma ismert elképzelések szerint – nem a bankok adnák a hitelt, hanem az ÁVÜ egy igazgatósága, amely nem tudja és nyilván nem is akarja elvégezni a megfelelő hitelképesség-vizsgálatokat. Így növekszik annak veszélye, hogy a privatizált cégek csődbe mennek. További veszély, hogy a kormányzati szervek megint csak a hozzájuk közel állóknak – barátaiknak és üzletfeleiknek – fogják osztogatni az állami vagyont.

• gazdaság