E. J. [Eörsi János]

Nyomtatóbarát változat

A program kulcspontnak tekinti, hogy a magántulajdon áttörésszerűen tért hódítson, és csökkenjen az állam gazdasági szerepvállalása az előttünk álló négy év során. Ha nem is említi, de lezárja a korábbi kormánykörökből kiszüremlő keresletkorlátozás–kínálatélénkítés vitát: a belföldi keresletnövelés „természetes útja” mellett tör lándzsát, megkövetelve, hogy a belső piaci fogyasztás csakis az exporttöbbletek révén bővüljön. (Kérdés persze, hogy például a világkiállítás a „természetes út” tartozéka-e; ilyen és hasonló konkrét kérdésekben azonban még nem született kormányzati állásfoglalás.) Az infláció vagy munkanélküliség dilemmájában őrlődve inkább az előbbi féken tartását választják, kivéve, ha a munkanélküliség „meghaladja a társadalom számára még elfogadható mértéket”. Célul tűzik ki „az eladósodás fékezését, majd megállítását”; az ehhez fűződő reményt a ’90-ben igen sikeresnek bizonyult exportoffenzív politika táplálja. Ekképpen a magyar exportteljesítmény többszörösen is kulcskérdéssé válik; a programkészítők bíznak abban, hogy a nyugati kivitel továbbra is bővülni fog, a kelet-európai, szovjet kereskedelem pedig jövőre indul növekedésnek. E sok-sok többletteljesítmény négy év múltán a hazai fogyasztás növekedése és az egy számjegyűre leszorított infláció formájában gyümölcsözik, sőt szintén ’94-ben válhat valósággá a külső konvertibilitás (azaz, hogy – a tőkekivitelt továbbra is korlátozva – minden forinttulajdonos keményvalutára válthatja pénzét a bankoknál).

Nagy vonalakban ennyi és nem kevesebb a programot jegyző pénzügyminiszter – ahogy maga jellemezte jövőlátását – „földön járó optimizmusa”. De a földön jár a programkészítő azért is, mert óvakodik az elhamarkodott döntésektől, nem bocsátkozik a kínos részletekbe. Ehelyett részletes leltárt találunk a közeljövőben megalkotandó törvényekről; a program döntés mindarról, amiről nemsokára halaszthatatlanul dönteni kell.

A négyéves program egyik készítőjével, Kovács Álmos helyettes pénzügyminisztériumi államtitkárral beszélgetünk.

Beszélő: Az időkezelésük valahogy a korábbi programokra emlékeztet. A gazdaság teljesítménye önök szerint csak az első évben, 1991-ben csökken (ez az év volna a mélypont), az időszak végére, 1994-re viszont széles körben érzékelhető javulást ígérnek. Azzal számolnak többek között, hogy „fordulatszerű áttörést” érnek el a magántulajdon terjeszkedésében. A privatizáció eddigi tempója nem erre utal…

Kovács Álmos: Ami az „időkezelést” illeti: nem tervet készítettünk, hanem programot, amely a kormányzati feladatokat fogalmazza meg. Tehát a számok, amelyeket leírtunk, nem tervszámok, hanem csupán előrejelzések a várható gazdasági folyamatokról. Egyetértek: a privatizáció lassan halad előre. De hozzáteszem: viszonylag lassan. A belső, szubjektív szemlélő lassúnak találja, de meglepő módon a külső, objektívnek tekinthető megfigyelők kellően gyorsnak, sőt többen közülük óvatosságra is intenek. A privatizációt döntően nem a kormánynak, hanem a piacnak kell vezérelnie, mégpedig olyan mértékben, ahogyan erre kereslet jelentkezik.

Beszélő: A tavaly megalkotott törvények is, de a gyakorlati lépések is azt mutatják, hogy a privatizáció túlzottan egy kézben összpontosul.

K. Á.: A jogszabályok már most is a privatizáció sokféle útját teszik lehetővé, és ezeket a kormány tovább kívánja bővíteni. Hogy a törvények előírják a vagyonügynökség szerepét (például ha egy külső befektető meg akar venni egy vállalatot, ezt csak úgy teheti, ha a vagyonügynökség pályázatot ír ki), ésszerűnek és szükségesnek tartom. A nagyvállalatok privatizációjában nemcsak Magyarországon játszik az állam aktív szerepet. A kisebb egységek magánkézbe adását viszont csakugyan több szervezetre kellene bízni.

Beszélő: A másik előfeltevésük az, hogy az 1992-es csökkenés után végre növekedésnek indul a gazdaság összteljesítménye, és ez alapot teremt ahhoz, hogy rendben fizessük adósságainkat, és fékeződjön infláció.

K. Á.: Az előttünk álló év nagyon nehéz lesz a kelet-európai kereskedelem összeomlása miatt. A kelet-európai export ’90-ben a vártnál gyorsabban, 27 százalékkal esett vissza, az idén pedig optimista becslés szerint is további 17 százalékos csökkenés várható. Viszont minden várakozást felülmúlt tavaly a nemrubel-export növekedése: mennyiségben számolva 10, dollárban 18 százalék volt. Ez mutatja, hogy gazdaságunkban óriási tartalékok vannak. A ’89-hez képest több mint 50 százalékos keleti exportkiesést azonban még az idén sem tudjuk teljesen ellensúlyozni más piacokon. Ezért ebben az évben a reális teljesítmények (a bruttó hazai termék) visszaesésével kell számolnunk. 1992-ben viszont – az idei mélyponthoz képest – már bekövetkezhet némi növekedés a keleti piacokon is. Bízunk abban ugyanis, hogy a gazdasági kényszer hatása alatt a vállalatok, vállalkozók alkalmazkodni fognak a keményebb viszonyokhoz, mint ahogy tették 1990-ben is.

Beszélő: De hát a keleti, szovjet piac egyszerűen összeomlott…

K. Á.: Valóban, feltevéseink egyik kényes pontja, hogy e piacok tényleg elmozdulnak-e a holtpontról. De hadd szögezzem le ismét: nem tervet készítettünk, vége annak a korszaknak, amikor a valósággal mit sem törődve évekre rögzítünk bizonyos tervszámokat. Ha feltételezéseink nem igazolódnak, természetesen meg kell változtatnunk az előrejelzéseket is.

Beszélő: Mégis leírtak számokat. Ebből adódik a kérdés – bár meglehet, hogy nem jó helyen teszem fel –: nincs politika abban, hogy a négyéves időszak végére egy számjegyű inflációt és emelkedő belső keresletet (azaz életszínvonalat) jeleznek előre?

K. Á.: Teljes meggyőződéssel állíthatom, hogy nem. A régi módszert – azt, hogy a Fehér Házból jöttek a legfontosabb mutatószámok – a szakmai munka váltotta fel.

Beszélő: A Magyar Hírlap február 21-i számában olvasható az a bírálat, hogy továbbra is törvénykezési dömping vár a parlamentre. A program csak idénre mintegy harminc törvényt ütemez be, ami nyilvánvalóan károsan befolyásolja a törvényalkotás minőségét. Nem illúzió-e, hogy a meghozandó törvények önmaguktól elrendezik majd a problémákat?

K. Á.: Ma Magyarországon különleges helyzet van: ki kell építeni a piacgazdaság jogi és intézményi rendszerét. Az ehhez szükséges törvényeket minél előbb meg kell hozni. A gazdaságpolitika feladata megteremteni azokat a feltételeket (jelen esetben törvényi kereteket), amelyek mellett a mikroszinten meghozott döntések makroszinten is racionálissá válnak.

Beszélő: Fontosnak tartják az állami szerepvállalás csökkentését. De erre kevés konkrét utalást találhatunk: azt az előrejelzést, hogy az állami jövedelemcentralizációs hányad négy év múlva kisebb lesz, meg hogy meg kell hozni az államháztartási és más törvényeket. Vannak-e – például a szociális rendszerek reformjáról – konkrétabb elképzelések?

K. Á.: A program megjelöli a legfontosabb feladatokat, de nincs szó arról, hogy mindenre tudná a konkrét megoldást. Az első lépés mindenképpen az, hogy világos legyen, milyen területeken kell a feladatokat megoldani. Néhány alapelv rögzítése is szükséges, de a részletes kidolgozás nyilvánvalóan időt igényel. Megfogalmazódott az az alapelv, hogy a nagy elosztási – szociális – rendszerek átalakításakor el kell érni az állam szerepének csökkentését: a mainál hatékonyabb ellátást és azt, hogy csak aki rászorul, annak legyen ingyenes a szolgáltatások teljes köre. Ezek – elismerem – általános elvek csupán. A további döntésekhez azonban szükség van arra is, hogy elfogadja a parlament és főként a társadalom, hogy a gazdaság adott helyzetében ilyen elvű átalakításra van szükség.

Beszélő: Mi a kapcsolat e program és a Nemzetközi Valutaalappal (az IMF-fel) kötött magyar megállapodás között?

K. Á.: Decemberben, a korábbi hároméves program alapján készítették elő a megállapodást…

Beszélő: Amelyet a parlamenthez is benyújtottak, de visszavontak, hogy helyette ezt a négyéves programot terjesszék elő?

K. Á.: Igen, de már az a program is figyelembe vette mindazt, ami az IMF-megállapodás előkészítésekor felmerült. A mostani program konkrétabb (annyiban, hogy, mint mondtam, megjelöli a feladatokat), de már az is a fegyelmezett gazdálkodás szándékát tükrözte, és tartalmazta azokat az elemzéseket, amelyek meggyőzték az IMF-et arról, hogy képes a magyar gazdaság a hatékonyság javítására és a növekedésre. Viszont a magyar félnek meg kellett győznie a valutaalapot arról, hogy 2 milliárd dollárnyi veszteség nem fegyelmezetlen gazdaságpolitika, hanem a keleti piac összeomlása és a dollárelszámolásra való áttérés miatt vár ránk. Az IMF méltányolta azt az igényünket, hogy e veszteséget ne egyetlen év alatt, a lakosság terhére kelljen „feldolgoznunk”. Az 1,8 milliárd dolláros hitelkeret lehetővé teszi, hogy három évre elosztva, és ne fogyasztáscsökkenés, hanem exportnövekedés révén álljuk a keleti piaci átállás költségeit. Ez a lehetőség és egyúttal követelmény alapozza meg négyéves programunkat.

Beszélő: Köszönjük a beszélgetést.

• gazdaság