Skip to main content

Program a meghozandó döntésekről

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Beszélgetés Kovács Álmos államtitkár-helyettessel


A program kulcspontnak tekinti, hogy a magántulajdon áttörésszerűen tért hódítson, és csökkenjen az állam gazdasági szerepvállalása az előttünk álló négy év során. Ha nem is említi, de lezárja a korábbi kormánykörökből kiszüremlő keresletkorlátozás–kínálatélénkítés vitát: a belföldi keresletnövelés „természetes útja” mellett tör lándzsát, megkövetelve, hogy a belső piaci fogyasztás csakis az exporttöbbletek révén bővüljön. (Kérdés persze, hogy például a világkiállítás a „természetes út” tartozéka-e; ilyen és hasonló konkrét kérdésekben azonban még nem született kormányzati állásfoglalás.) Az infláció vagy munkanélküliség dilemmájában őrlődve inkább az előbbi féken tartását választják, kivéve, ha a munkanélküliség „meghaladja a társadalom számára még elfogadható mértéket”. Célul tűzik ki „az eladósodás fékezését, majd megállítását”; az ehhez fűződő reményt a ’90-ben igen sikeresnek bizonyult exportoffenzív politika táplálja. Ekképpen a magyar exportteljesítmény többszörösen is kulcskérdéssé válik; a programkészítők bíznak abban, hogy a nyugati kivitel továbbra is bővülni fog, a kelet-európai, szovjet kereskedelem pedig jövőre indul növekedésnek. E sok-sok többletteljesítmény négy év múltán a hazai fogyasztás növekedése és az egy számjegyűre leszorított infláció formájában gyümölcsözik, sőt szintén ’94-ben válhat valósággá a külső konvertibilitás (azaz, hogy – a tőkekivitelt továbbra is korlátozva – minden forinttulajdonos keményvalutára válthatja pénzét a bankoknál).

Nagy vonalakban ennyi és nem kevesebb a programot jegyző pénzügyminiszter – ahogy maga jellemezte jövőlátását – „földön járó optimizmusa”. De a földön jár a programkészítő azért is, mert óvakodik az elhamarkodott döntésektől, nem bocsátkozik a kínos részletekbe. Ehelyett részletes leltárt találunk a közeljövőben megalkotandó törvényekről; a program döntés mindarról, amiről nemsokára halaszthatatlanul dönteni kell.

A négyéves program egyik készítőjével, Kovács Álmos helyettes pénzügyminisztériumi államtitkárral beszélgetünk.

Beszélő: Az időkezelésük valahogy a korábbi programokra emlékeztet. A gazdaság teljesítménye önök szerint csak az első évben, 1991-ben csökken (ez az év volna a mélypont), az időszak végére, 1994-re viszont széles körben érzékelhető javulást ígérnek. Azzal számolnak többek között, hogy „fordulatszerű áttörést” érnek el a magántulajdon terjeszkedésében. A privatizáció eddigi tempója nem erre utal…

Kovács Álmos: Ami az „időkezelést” illeti: nem tervet készítettünk, hanem programot, amely a kormányzati feladatokat fogalmazza meg. Tehát a számok, amelyeket leírtunk, nem tervszámok, hanem csupán előrejelzések a várható gazdasági folyamatokról. Egyetértek: a privatizáció lassan halad előre. De hozzáteszem: viszonylag lassan. A belső, szubjektív szemlélő lassúnak találja, de meglepő módon a külső, objektívnek tekinthető megfigyelők kellően gyorsnak, sőt többen közülük óvatosságra is intenek. A privatizációt döntően nem a kormánynak, hanem a piacnak kell vezérelnie, mégpedig olyan mértékben, ahogyan erre kereslet jelentkezik.

Beszélő: A tavaly megalkotott törvények is, de a gyakorlati lépések is azt mutatják, hogy a privatizáció túlzottan egy kézben összpontosul.

K. Á.: A jogszabályok már most is a privatizáció sokféle útját teszik lehetővé, és ezeket a kormány tovább kívánja bővíteni. Hogy a törvények előírják a vagyonügynökség szerepét (például ha egy külső befektető meg akar venni egy vállalatot, ezt csak úgy teheti, ha a vagyonügynökség pályázatot ír ki), ésszerűnek és szükségesnek tartom. A nagyvállalatok privatizációjában nemcsak Magyarországon játszik az állam aktív szerepet. A kisebb egységek magánkézbe adását viszont csakugyan több szervezetre kellene bízni.

Beszélő: A másik előfeltevésük az, hogy az 1992-es csökkenés után végre növekedésnek indul a gazdaság összteljesítménye, és ez alapot teremt ahhoz, hogy rendben fizessük adósságainkat, és fékeződjön infláció.

K. Á.: Az előttünk álló év nagyon nehéz lesz a kelet-európai kereskedelem összeomlása miatt. A kelet-európai export ’90-ben a vártnál gyorsabban, 27 százalékkal esett vissza, az idén pedig optimista becslés szerint is további 17 százalékos csökkenés várható. Viszont minden várakozást felülmúlt tavaly a nemrubel-export növekedése: mennyiségben számolva 10, dollárban 18 százalék volt. Ez mutatja, hogy gazdaságunkban óriási tartalékok vannak. A ’89-hez képest több mint 50 százalékos keleti exportkiesést azonban még az idén sem tudjuk teljesen ellensúlyozni más piacokon. Ezért ebben az évben a reális teljesítmények (a bruttó hazai termék) visszaesésével kell számolnunk. 1992-ben viszont – az idei mélyponthoz képest – már bekövetkezhet némi növekedés a keleti piacokon is. Bízunk abban ugyanis, hogy a gazdasági kényszer hatása alatt a vállalatok, vállalkozók alkalmazkodni fognak a keményebb viszonyokhoz, mint ahogy tették 1990-ben is.

Beszélő: De hát a keleti, szovjet piac egyszerűen összeomlott…

K. Á.: Valóban, feltevéseink egyik kényes pontja, hogy e piacok tényleg elmozdulnak-e a holtpontról. De hadd szögezzem le ismét: nem tervet készítettünk, vége annak a korszaknak, amikor a valósággal mit sem törődve évekre rögzítünk bizonyos tervszámokat. Ha feltételezéseink nem igazolódnak, természetesen meg kell változtatnunk az előrejelzéseket is.

Beszélő: Mégis leírtak számokat. Ebből adódik a kérdés – bár meglehet, hogy nem jó helyen teszem fel –: nincs politika abban, hogy a négyéves időszak végére egy számjegyű inflációt és emelkedő belső keresletet (azaz életszínvonalat) jeleznek előre?

K. Á.: Teljes meggyőződéssel állíthatom, hogy nem. A régi módszert – azt, hogy a Fehér Házból jöttek a legfontosabb mutatószámok – a szakmai munka váltotta fel.

Beszélő: A Magyar Hírlap február 21-i számában olvasható az a bírálat, hogy továbbra is törvénykezési dömping vár a parlamentre. A program csak idénre mintegy harminc törvényt ütemez be, ami nyilvánvalóan károsan befolyásolja a törvényalkotás minőségét. Nem illúzió-e, hogy a meghozandó törvények önmaguktól elrendezik majd a problémákat?

K. Á.: Ma Magyarországon különleges helyzet van: ki kell építeni a piacgazdaság jogi és intézményi rendszerét. Az ehhez szükséges törvényeket minél előbb meg kell hozni. A gazdaságpolitika feladata megteremteni azokat a feltételeket (jelen esetben törvényi kereteket), amelyek mellett a mikroszinten meghozott döntések makroszinten is racionálissá válnak.

Beszélő: Fontosnak tartják az állami szerepvállalás csökkentését. De erre kevés konkrét utalást találhatunk: azt az előrejelzést, hogy az állami jövedelemcentralizációs hányad négy év múlva kisebb lesz, meg hogy meg kell hozni az államháztartási és más törvényeket. Vannak-e – például a szociális rendszerek reformjáról – konkrétabb elképzelések?

K. Á.: A program megjelöli a legfontosabb feladatokat, de nincs szó arról, hogy mindenre tudná a konkrét megoldást. Az első lépés mindenképpen az, hogy világos legyen, milyen területeken kell a feladatokat megoldani. Néhány alapelv rögzítése is szükséges, de a részletes kidolgozás nyilvánvalóan időt igényel. Megfogalmazódott az az alapelv, hogy a nagy elosztási – szociális – rendszerek átalakításakor el kell érni az állam szerepének csökkentését: a mainál hatékonyabb ellátást és azt, hogy csak aki rászorul, annak legyen ingyenes a szolgáltatások teljes köre. Ezek – elismerem – általános elvek csupán. A további döntésekhez azonban szükség van arra is, hogy elfogadja a parlament és főként a társadalom, hogy a gazdaság adott helyzetében ilyen elvű átalakításra van szükség.

Beszélő: Mi a kapcsolat e program és a Nemzetközi Valutaalappal (az IMF-fel) kötött magyar megállapodás között?

K. Á.: Decemberben, a korábbi hároméves program alapján készítették elő a megállapodást…

Beszélő: Amelyet a parlamenthez is benyújtottak, de visszavontak, hogy helyette ezt a négyéves programot terjesszék elő?

K. Á.: Igen, de már az a program is figyelembe vette mindazt, ami az IMF-megállapodás előkészítésekor felmerült. A mostani program konkrétabb (annyiban, hogy, mint mondtam, megjelöli a feladatokat), de már az is a fegyelmezett gazdálkodás szándékát tükrözte, és tartalmazta azokat az elemzéseket, amelyek meggyőzték az IMF-et arról, hogy képes a magyar gazdaság a hatékonyság javítására és a növekedésre. Viszont a magyar félnek meg kellett győznie a valutaalapot arról, hogy 2 milliárd dollárnyi veszteség nem fegyelmezetlen gazdaságpolitika, hanem a keleti piac összeomlása és a dollárelszámolásra való áttérés miatt vár ránk. Az IMF méltányolta azt az igényünket, hogy e veszteséget ne egyetlen év alatt, a lakosság terhére kelljen „feldolgoznunk”. Az 1,8 milliárd dolláros hitelkeret lehetővé teszi, hogy három évre elosztva, és ne fogyasztáscsökkenés, hanem exportnövekedés révén álljuk a keleti piaci átállás költségeit. Ez a lehetőség és egyúttal követelmény alapozza meg négyéves programunkat.

Beszélő: Köszönjük a beszélgetést.












































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon