Dalos György

Nyomtatóbarát változat

Ül az öregember meg a felesége, mint valami orosz mesében, ülnek-üldögélnek a menedéket adó beelitzi szovjet katonakórházban, múltjukon tépődnek. Arra jár, ha nem is az aranyhalacska, de legalább két botcsinálta riporter. A politikához nemigen értenek, viszont jóindulatúak, s a házaspárnak mostanság nagy szüksége van jóindulatra. Készségesen belebeszélnek hát Reinhold Andert és Wolfgang Herzberg mikrofonjába, s gyónásuk eredménye, „A bukás” című interjúkötet csakhamar óriási példányszámban jelenik meg az Aufbau Kiadónál.

Erich és Margot Honecker kommunistaként néz vissza saját múltjára, megbánnivalót nem lát benne. A rendszer alapjában véve jó volt, bár hibákat kétségkívül elkövettek, de hát „ilyen az élet, nem lehet mindent jól csinálni”. A berlini fal „természetesen okozott emberi tragédiákat”, de „a lényeg az volt, hogy megmentsük a békét”. Sztálin bűnei Honeckert mélyen megrázták, de mégiscsak Sztálin volt az, „aki a Szovjetunióban megteremtette a szocializmus győzelmének alapjait”. Ugyanakkor tisztelettel szól Honecker a Sztálint leleplező Hruscsovról, a Hruscsovot leváltó Brezsnyevről, az őt követő Csernyenkóról, sőt Gorbacsovról is, pedig az utóbbi nem csekély szerepet játszott az ő megbuktatásában. E tapintatot nemcsak a vendéglátó iránti hála diktálja. Honecker szemében a mindenkori Szovjetunió iránti hűség volt a sikeres NDK-politika záloga.

Nem is lett volna semmi baj, úgymond, ha meg nem bomlik a szocialista országok egysége, s ha Egon Krenz, Erich Mielke és Willy Stoph az ő, Honecker betegségét kihasználva 1989 őszén puccsot nem szerveznek ellene. Ami azóta történt: a fal megnyitása „több bajt okozott, mint a háború”, a Honeckert ideiglenesen őrizetbe vevő – még keletnémet – rendőrség „rosszabb, mint a Gestapo”. Maga az a tény, hogy ellene vizsgálat indult, a volt főtitkár szerint „példátlan botrány a kommunista munkásmozgalom történetében.”

A háború és a Gestapo fölemlegetése nyilvánvalóan túlzás, ámbár bocsánatos. Erich Honecker Hitler alatt tíz évet töltött börtönben és koncentrációs táborban. Ez az alapélmény határozta meg személyiségét és világnézetét, azt a kommunista antifasizmust, amelynek ellenségképébe nemcsak Hitler, hanem az idők folyamán Truman és Brandt, Tito és Mao Ce-tung, a hamburgi „Die Welt” és végül a moszkvai „Szputnyik” is beletartozott. A világnézettől elválaszthatatlan magatartás alapvonása az a szinte abszurd fegyelem, amely Honeckert még ma is gátolja bizonyos tények végiggondolásában és kimondásában.

Mert vegyük csak az idézett mondatot, amely szerint Honecker leváltásának módja példátlan botrány lett volna. Példátlan? Ha eltekintünk a külső körülményektől – a feltartóztathatatlan menekültáradattól, amely a válságot előidézte –, voltaképpen banális dolog történt. A Politbüró összeült, és arra kényszerítette a főtitkárt, hogy maga kérje „egészségi okokból” leváltását. De sokan választották már ezt a módot, hogy pártjukat átsegítsék a rotáció nehézségein! Rákosi, Hruscsov, Gomulka, Kádár – s nem utolsósorban Honecker elődje, Walter Ulbricht is a freudi „betegségbe meneküléshez” folyamodott. Honecker persze most azt állítja, hogy az 1971-és őrségváltás „humánusan és kulturáltan” ment végbe – Ulbricht még a-tiszteletbeli államelnöki címet is megkapta. Csak azok a korabeli pb-ülési jegyzőkönyvek ne kerültek volna elő, amelyekből egyértelműen kitűnik, hogyan alázták meg elvtársai, köztük Honecker, egykori rettegett főnöküket. Még azt is előírták neki, kit fogadhat a betegágyánál.

Hogy egyáltalán valaha is nyers hatalmi harc tombolt volna az NDK-ban, azt Honecker kereken tagadja. Az NDK rendszere demokratikus volt, hiszen „mi mindig elegendő időt hagytunk a problémák megvitatására. Hogy ezt ki is használták-e, az más kérdés”. Alapjában minden úgy volt jó, ahogy volt, az NSZEP harmonikusan együttműködött a neki alárendelt úgynevezett tömbpártokkal, igaz, Honecker elismeri: „ez a szövetségi politika mégsem vezetett oda, hogy bizonyos befolyásokat ellensúlyozni tudtunk volna.” Vagyis: a kormány összetétele és tevékenysége enyhén szólva nem fejezte ki a közakaratot.

Pontosan ezt állította az akkor még illegális ellenzék 1989 májusában, amikor a hatalmi szervek menet közben meghamisították az utolsó közös listás választások eredményét. A rendszer összeomlása után folytatott vizsgálat kimutatta, hogy átlagban tíz-tizenöt százalékkal kevesebben szavaztak a hivatalos jelöltekre, mint azt akkor állították – egyszóval az alternatíva nélküli kormánypárt 80-85 százalékot kapott. Mit mond erről ma Honecker? Szó szerint ezt: „Ez az eredmény jó eredmény lett volna.” Nem tudom eldönteni, mi a több ebben a múlt idejű feltételes módban, a cinizmus vagy a korlátoltság.

Az interjúkészítők tapintatosan rákérdeztek a falnál évtizedeken át érvényben volt lőparancsra. Honecker azt feleli, ilyen parancs minden határon érvényes. Mindazonáltal, teszi hozzá, „1986-ban és 1987-ben azt javasoltuk a határőrség tagjainak, hogy az önvédelmi jog gyakorlásától eltekintve ne használják lőfegyverüket”. Később, mondja, a figyelmeztető lövéseket is beszüntették, nehogy tápot adjanak az „úgynevezett lőparancs” körüli kampányhoz. „Ez volt a külpolitikai irányvonalunk… Ezért jelentette ki az akkori honvédelmi miniszter, hogy lőparancs egyáltalán nem is volt.” Volt-e hát „egyáltalán” lőparancs, vagy sem? Annyi bizonyos, hogy lövések eldördültek, s ezt a főtitkár sem tagadja. Arra a kérdésre viszont, hogy sajnálja-e a falnál lelőtt mintegy kétszáz embert, így válaszolt: „Én a mi 25 elvtársunkat (határőröket – D. Gy.) sajnálom, akiket orvul meggyilkoltak a határon.”

E legalábbis részleges részvéthiány nem egyszerűen személyes tulajdonság, hanem a politikai doktrína következménye. Amikor Honecker barátját és munkatársát, Max Fechnert 1953-ban a szovjet szervek őrizetbe vették, Honecker erről állítólag „nem hallott”, és később sem értette, „miért foganatosítottak ilyen megtorló intézkedéseket Max Fechner ellen”. Ma is csak annyit mond: „Akkoriban sor került különböző őrizetbevételekre.” Érthető, persze, hogy „akkoriban” egy-egy ilyen őrizetbevétel kollektív rettegést váltott ki a politikai bizottságban. De mi gátolja Honeckert abban, hogy legalább negyven évvel később erről az epizódról szólva „disznóságot”, „törvénytelenséget” vagy teszem azt „példátlan politikai botrányt” emlegessen?

A másik eset: 1956-ban Erich és Margot Honeckert az a megtiszteltetés érte, hogy mindkettejüket moszkvai politikai továbbképzésre küldték, csak éppen nyolc hónapos gyermeküket kellett a nagyszülőknél hagyniuk. „Utólag meg kell mondanom – vallja Honecker –, hogy ez egyenesen embertelen volt.” Az akkori döntéssel kapcsolatban intrikáról beszél, de nyilvánvaló belső konfliktusát még ma is elhallgatja. Ha nem ezt tenné, be kellene ismernie, hogy „akkoriban” végleg feladta önmagát.

Vannak azután kevéssé hihető dolgok. Honecker, aki funkciójánál fogva a nemzetvédelmi tanácsnak is elnöke volt, vagyis a biztonsági szervek közvetlenül neki tartoztak felelősséggel, azt állítja, hogy legföljebb 35 ezerre becsülte a Stasi, vagyis a titkosrendőrség létszámát, s ebbe beleértette a „Felix Dzierzynski” elitezredet is. A mostanában napvilágra került számadat, amely szerint a Stasinak 85 ezer főfoglalkozású és további 100 ezer „tiszteletbeli” munkatársa lett volna, „nagyon meglepte” őt, éppúgy, mint a lehallgatások mértéke. Meglepetés természetesen egy pártfőtitkárt is érhet, itt azonban alighanem másról van szó: a lőparancs és a Stasi tevékenysége, az utóbbi esetében főleg a nyugatnémet terroristáknak nyújtott támogatás és menedék – bizony, csiklandós témák, a Honecker ellen még folyamatban lévő vizsgálat gyanúpontjai. Nem csoda, hogy a volt főtitkár itt még a hozzá hűtlenné vált Mielke biztonsági minisztert is fedezi, amikor egy vele kapcsolatos kérdésre ezt válaszolja: „Erről nem vagyok hajlandó nyilatkozni.”

Sok mindenről esik szó a négyszázötven oldalon, ámde több az elhallgatás. Megtudjuk, hogy Honecker Franz Josef Strausst sohasem tekintette ellenségnek (és ezzel sikerült bennünket meglepnie), s hogy személyesen intézkedett, amikor az NDK-ból távozó neves színész, Manfred Krug kedvelt oldtimerjeit is ki akarta menteni a szocializmusból (ez viszont megható). Nem tudjuk meg, milyen súrlódások voltak a kelet-berlini és a moszkvai vezetés között Honecker idején, milyen szempontok szerint fokozták vagy enyhítették az ellenzékre gyakorolt nyomást, miféle privilégiumokat élveztek a hatalmon lévők (a főtitkár szerint „lényegében” semmifélét), s még egy sor érdekes téma marad megvilágítatlan.

Beszámol a főtitkár mostani helyzetéről is: eszerint rendszeresen kapja a minimális – állampolgári jogon járó – nyugdíjat, amelynek összege 510 márka, valamint az egykori ellenállóknak dukáló, nem számszerűsített összeget. Van ezenfelül 184 márka megtakarított pénze. Az interjú felvétele idején ez még keleti márka volt, s így nem tudni, mennyit sikerült átváltani belőle a valutaunió létrejötte után. A jövőt illetően a házaspár azt tervezi, hogy mihelyt lezárul a Honecker elleni vizsgálat – amelynek pozitív kimenetelében reménykednek –, Chilébe utaznak, ahol több hozzátartozójuk él.

Végül arra a kérdésre, hogy „Mire vágyik? Mi a személyes kívánsága a jövőre nézve?”, Honecker azt a választ adja: „Mindenekelőtt a szabadság. Hogy szabadon mozoghassak, mint ennek az országnak minden más polgára.”

Különös kívánság ez egy olyan embertől, akinek nevéhez a század egyik legmasszívabb határerődítménye fűződik. Különös, de érthető: a most hetvenkilenc éves Erich Honecker ugyanis elmondhatja magáról, hogy sohasem volt szabad ember. Előbb állampolgárként nem volt az, mert őt tartották fogva, később pedig erkölcsileg nem, mert ő tartott fogva másokat. Ő maga pedig rabja lett egy ügynek, amely az idők folyamán kiüresedett, elveszítette eredeti értelmét, s döntéskényszerek láncolatán keresztül jutott el a logikus bukásig.

• Olvasónapló