Dalos György

Nyomtatóbarát változat

A lipcsei Szent Tamás-templom karnagya – Johann Sebastian Bach óta a tizenötödik ebben a tisztségben – kínosan mentegetőzik a televíziós kamerák előtt. Ősz hajú, megtört tekintetű férfi, évtizedeken át vezette a nagy hírű intézményt, és most leváltják. Kiderült róla, hogy IM, azaz „Inoffizieller Mitarbeiter”, az NDK titkosrendőrségének, a Stasinak „nem hivatalos munkatársa” volt. Némi nyegleséggel azt is mondhatnánk, hogy egy tömegmozgalomban vett részt, hiszen legalább százezerre tehető azoknak a száma, akik önként vagy presszióra, pénzért vagy egyéb előnyökért informálták az állambiztonsági szerveket.

A karnagy nem tagadja, hogy szoros kapcsolatot tartott fenn a Stasival. Úgy véli azonban, hogy a több évtizedes együttműködés Erich Mielke minisztériumával az ő pozíciójában elkerülhetetlen volt, s ha elhárította volna az idevonatkozó ajánlatot, annak a kórus itta volna meg a levét. Az énekkar tagjai, az úgynevezett „Thomaner”-ek az NDK-ban nagy megbecsülésnek örvendtek. Az itt tanulókat mentesítették az egyéb keletnémet iskolákra kiterjedő fokozott politikai nyomástól, úgyhogy a szakmai felkészülésre összpontosíthattak. Ezenkívül a kórustagok a vendégszereplések révén külföldre járhattak, ez pedig az NDK-ban nagy privilégiumnak számított. A karnagy példát is mond arra, mihez kellett a szoros kapcsolattartás a titkosrendőrséggel. Éppen a külföldi fellépések miatt már a jelöltek felvételénél tudni kellett, hogy utazhatnak-e majd. Olyasvalakit, akit a Stasi nem engedett volna ki a határon, eleve nem volt érdemes felvenni.

A karnagy hívei a szorgalmasan söprögető Iustitiával szemben arra hivatkoznak, hogy a hatóságokkal való együttműködésének, netán kifejezetten besúgói szolgáltatásainak, nemcsak áldozatai, hanem haszonélvezői is voltak. Közéjük tartoztak mindenekelőtt az utaztatott kórustagok, a nyugati zenekedvelők, sőt, bizonyos értelemben idesorolható maga Johann Sebastian Bach is. A karnagy ellenségei erre azt felelhetik, hogy ha az NDK vezetésének valóban oly komoly érdeke fűződött a „Thomaner”-ek szerepeltetéséhez, akkor a karnagy talán nemet is mondhatott volna a beszervezőknek. Csakhogy ez esetben hallani máris az ellenvéleményt, a Stasi leválttatta volna őt, és talált volna engedelmesebbet, aki viszont esetleg szakmailag rosszabb lett volna nála.

Bach kései utódának kétségtelen erkölcsi botlása és nem kevésbé tagadhatatlan személyes tragédiája abban rejlik, hogy eleget tett a zeneművészet iránti megkülönböztetett állami figyelemből fakadó elvárásnak. Mert bár a karnagy egyedül dönthetett arról, hogy spicli lesz-e vagy sem, maga a rendszer olyan volt, hogy kényes pontjain bizonyos számú spiclit kellett foglalkoztatnia, és ezen spiclik meghatározott hányadának zeneértőnek kellett lennie. Ha lesz valaha társadalmi önvizsgálat, amely majd nem igazolóbizottságok és a fenyegető tömeg-munkanélküliség árnyékában fog zajlani, annak az egész kultúrára ki kell terjednie. Mert a kultúra és ezen belül a művészet, a szocializmusban egyszerre volt eszköze az ideológia állami monopóliumának és a társadalom továbbélésének. Ez a kettősség magyarázza számos, erkölcsileg makulátlan művész helyzetének kétértelműségét. Szélsőséges esetben pedig így lehet valaki egyszerre diadalmas karnagy és kiszolgáltatott titkos ügynök.

• Külföld