Juhász József

Nyomtatóbarát változat

Az eddigi viták egyre valószínűbbé tették, hogy a meghatározó jugoszláv politikai erők önmagukban nem képesek és talán nem is akarnak eljutni a kompromisszumig. Végül a Nyugat türelmét vesztette, és nem is titkolt beavatkozással igyekezett új mederbe terelni az eseményeket.

Nyugati sasszék

A Közös Piacot és az USA-t persze nem valamiféle jugofil érzelem, hanem a hideg racionalitás vezérelte. Semmilyen érdekük nem fűződik hat új kisállam létrejöttéhez, s nem pusztán „kényelmi” okokból – minek hat tárgyalópartner, ha egy is lehetséges –, vagy mert ellentétes lenne az európai integrálódás logikájával. Az utódállamok marakodása viszont tartós válsággócot teremtene az amúgy is „nehezen kezelhető” Balkánon, menekültáradattal fenyegetné a Nyugatot, megbénítaná az adósságtörlesztést. Továbbá szétválásuk precedenst teremtene elsősorban persze a szovjetunióbeli és a szlovák függetlenségi törekvések számára, és ki tudná megítélni, hogy hosszabb távon milyen hatással lenne tucatnyi új állam létrejötte a baszk, a skót, a korzikai szeparatizmusra vagy a dél-tiroli németségre? Félő, hogy a határviták sem maradnának jugoszláv keretekben, ami veszélyeztetné az egész Helsinki-folyamatot. Néhány kisebb olasz párt – a neonácik és a liberálisok egyik frakciója – már felvetette a határrevízió gondolatát, de még nehezebb ügy Koszovó kérdése: ugyan miért lennének lojálisabbak Jugoszlávia vagy Szerbia felé az albánok, mint a délszláv nemzetek?

Nem véletlen tehát, hogy a Nyugat már a válság kezdetétől Jugoszlávia egysége mellé állt – az említett olasz csoportok mellett csak a bajor CSU és a francia Le Pen-isták hajlandóak elismerni a szétválást –, ám a válság elfajulásáig viszonylag passzívan figyelte az eseményeket. A közelmúltban viszont az USA új – szelektív, Szerbiát sújtó – segélypolitikája, az Európai Közösség két vezető tisztségviselője, Santer és Delors belgrádi tárgyalásai és az EK-külügyminiszterek drezdai állásfoglalása már tételesen, pontokba szedve fogalmazta meg a nyugati követelményeket, a tárgyalások kimenetelétől függően szankciókat vagy segítséget ígérve. A tételes kívánságlista – az ország egységének megőrzése mellett a demokratizálás, az emberi és politikai jogok érvényesítése Koszovóban, Meszics elnökké választása, a Markovics-kormány gazdasági programjának megvalósítása – tisztázta azt is, hogy a Nyugat együtt és egyszerre kéri számon az egységet, a demokratizálást és a gazdasági átalakulást. Vagyis Szerbia többé nem gondolhatja, hogy bármit megtehet, hiszen a külföld úgysem ismerné el a „szeparatistákat”; az északi köztársaságoknak pedig felesleges azzal foglalkozniuk, hogy szuverenitási demonstrációikkal kész helyzet elé állítsák a külvilágot.

A Gligorov–Izetbegovics…

A pontosított és határozott nyugati fellépés elmozdította az eseményeket a holtpontról. Gligorov macedón és Izetbegovics boszniai elnök a köztársasági vezetők szarajevói találkozóján előterjesztették kompromisszumos, a föderációs és a konföderációs megoldásokat ötvöző javaslatukat (nem először, mert februárban már előálltak vele, de elutasításra találtak).

A tervezet megteremthetné a közös államiság azon minimumát, amelyet a Nyugat elvár: elismeri a köztársaságok szuverenitását, ugyanakkor a pénzügyek, a kül- és védelmi politika, valamint az emberi és állampolgári jogok szabályozása terén egyes jogköröket az államszövetség illetékességébe adna. Minderről konkrét döntések ugyan most sem születtek, de ezúttal az elnökök mindegyike megfelelő tárgyalóalapnak minősítette a javaslatot.

…és a Markovics–Kadijevics-tengely

Konkrét eredménnyel zárultak viszont Markovics szövetségi miniszterelnök és a köztársasági kormányfők megbeszélései: a köztársaságok hatályon kívül helyezték azokat a törvényeket és előírásokat, amelyek megbontották a jugoszláv belső piac egységét. A „gazdasági kiegyezés” rövid időn belül Markovics második sikere, ugyanis kormánya előzőleg túlélte a vajdasági képviselők által kiprovokált bizalmatlansági válságot.

Úgy tűnik, Markovics gyakorlatilag elmozdíthatatlan. Az egyetlen politikus, aki mindenkivel „beszélő viszonyban” van, bírja a Nyugat támogatását, s ami nem kevésbé fontos, lehetetlen az utódlása: a mai megosztottság közepette egyik fél sem tudna a másik számára elfogadható jelöltet állítani. Ezért mind Szerbia, mind Horvátország és Szlovénia tartózkodik a visszavonhatatlan végső lépéstől. Milosevics a horvátot és a liberális reformert látja benne, aki szemben áll a nagyszerb gondolattal. Tudjman számára viszont Markovics még a régi rendszer embere és a föderáció megtestesítője. Taktikailag pedig mindketten igyekeznek bűnbakká tenni a szövetségi kormányt.

Velük szemben Markovics számíthat Kadijevics hadügyminiszter támogatására is, akinek döntő szerepe van abban, hogy a hadsereg – egyelőre legalábbis – nem követi Milosevicset azon a ponton túl, amelyen Jugoszlávia felbomlása már megállíthatatlan lenne. Alighanem e „tengely” négy politikusa lehet a harmadik Jugoszlávia szervezőmagja.

Látványos áttörés persze nincs. Csak a későbbi események mutathatják meg, hogy valóban a kibontakozás kezdetéről, vagy pedig csak két válság közötti átmeneti-taktikai periódusról van-e szó.

• Külföld