Dalos György

Nyomtatóbarát változat

Az 1943-ban született osztrák történész azonban némi joggal tartott attól, hogy a túlságosan is áttetsző utalással sajtópert provokálhat. Így azután az Orac Verlagnál megjelent mű a „Haiders Kampf”, azaz „Haider harca” címet viseli. Az FPÖ vezére és parlamenti frakciófőnöke pedig, szemben eddigi érzékenykedéseivel, ezúttal nem folyamodott jogi eszközhöz bírálójával szemben. Mi több, egy interjúban arra a kérdésre, olvasta-e Scharsach tanulmányát, hidegvérrel így válaszolt: „Az ember nem olvashat el minden könyvet.”

A „haiderizmus” mint eszmerendszer sajátossága, hogy egy eredetileg liberális párt kebelén belül lelt otthonra. Csakhogy ez az 1955-ben alakult szervezet ama „Függetlenek Szövetségének” (VdU) jogutódja volt, amelyet 1945 után a volt osztrák nácik politikai „reszocializálása” végett hoztak létre. Az FPÖ-nek ezzel a bázissal csupán a hatvanas évek végére sikerült megteremtenie a maga liberális szalonképességét. Ekkor már a nagy pártok is hajlandók voltak vele koalícióra lépni, és a Liberális Internacionálé is felvette soraiba.

Bizonyos, hogy a vegyes előzmények is hozzájárultak a fiatal és dinamikus Jörg Haider felemelkedéséhez az 1986-os innsbrucki pártkongresszuson. Ami azonban azóta történt, az csakis összeurópai vetületben és az osztrák múlt feldolgozatlanságával magyarázható.

Maga ez a múlt az FPÖ egyik fő témája. A holocaustot és benne a Német Birodalomhoz csatolt Ausztria szerepét ártalmatlan színben feltüntetni – ez a taktikai célkitűzés. A kerek tagadás azonban nem járható út, marad tehát a részleges kétségbevonás (Haider sajtója „állítólagos és tényleges bűntettekről” beszél) és a más bűnökkel való „összemosás”. Amikor 1992 februárjában a bécsi parlamentben a nagy pártok törvényben akarták megtiltani, hogy a náci bűntetteket bárki ártalmatlan színben tüntesse fel, az FPÖ vezére amellett kardoskodott, hogy a törvényt terjesszék ki Lenin és Pol-Pot cselekedeteire is. A relativizálásnak azonban vannak durvább és ízléstelenebb formái is. Haider egy ízben arról panaszkodott, hogy „Bécsben úgy bánnak vele, mint azelőtt a zsidókkal”.

E szemléletnek megfelelően a pártvezér azzal bátorítja a Waffen-SS veteránjait, hogy „háborús kötelességteljesítésük” miatt „nincs miért szégyenkezniük”. Szerinte egy állam nem sarkallhatja hazafias tettekre az ifjúságot, ha szüntelenül sárba rántják „a szülők nemzedékét, amely ezt az országot felépítette”.

Közvetlen nácigyanús kijelentésekre azonban csak ritkán, Scharsach szerint hirtelen indulatában ragadtatja magát. E megcsuszamlások közül az a legemlékezetesebb, amely miatt kärnteni tartományfőnöki pozíciójáról kellett lemondania. Egy a munkanélküliségről szóló helyi parlamenti vitában a kormánypárti képviselők szemébe vágta, hogy a „Harmadik Birodalomnak legalább rendes foglalkoztatási politikája volt”, s jóllehet a fenyegető bírósági eljárás hatására ezt a mondatát visszavonta, mihelyt a jogi és sajtóvihar elült, ismét úgy beszélt kijelentéséről, mint amely maga a „történelmi igazság.”

Aktuálpolitikai kérdésekben Haider a számok bűvésze. 1991 őszén az Osztrák Sajtóügynökségnek adott interjújában azt mondta, az ország nem bírja el a menekültek özönét, „miközben 180 000 munkanélküli és 200 000 lakáskereső van”. Ugyanebben az összefüggésben egy párton belüli rendezvényen már 200 000 munkanélkülit és 300 000 lakáskeresőt emlegetett. A menekült szó a haideri propagandában a bűnözés szinonimája. A munkanélküli: „sozialschmarotzer”, azaz a társadalom testén élősködő. Kijut a szidalmakból Lech Walesának is, akiről az FPÖ-főnök azt állítja, „elnöki hivatalba lépése óta inkább meghízott, mint megnőtt, és ez jellemző arra a gondolkodásmódra, amely ott (Lengyelországban – D. Gy.) uralkodik”, értve ezen azt az elterjedt legendát, amely szerint „a” lengyelek „lusták”. Walesa kövérségét magyarázandó Haider hozzáteszi: „napi három óra munka túl kevés.” FPÖ-körökben természetesen a médiumok is gyanúsak – egy Haider-hívő szerint a rádió és a tévé – koncentrációs tábor, ahol rabságban tartják a nemzeti szellemet. Maga Haider egy őt gyakran bíráló festőnek azt javasolta: ha nem tetszik neki tartományfőnöksége, akár el is hagyhatja az országot.

Sajátos osztrák paradoxon, hogy a haideri „nemzeti liberalizmus” nem osztrák, hanem – német. Az osztrák nemzet ugyanis, hangzott a pártvezér egyik ugyancsak botrányt kiváltó jelszava, nem egyéb, mint „ideológiai torzszülemény”. E szerkezetből csak a jelző Haideré, a főnév („Missgeburt”), egyenes idézet a „Mein Kampf”-ból. Továbbá: „ez az ország csak akkor lesz szabad, ha német lesz.” A német újraegyesülés után Haider egyik ideológusa, Andreas Mölzer még Kohl kancellárt is megrótta, amiért Ausztriát kihagyták az előkészítésből.

Mondani sem kell, hogy ez a szemlélet merőben alkotmányellenes, és szembehelyezkedik az 1955-ös államszerződéssel, amely az Anschlusst kifejezetten megtiltja a „Második Köztársaságnak”. Ez azonban Haidert nem zavarja. Ő ugyanis hatalmi törekvéseit követve rendszerváltásban, „Harmadik Köztársaságban” gondolkodik. Kérdés, hogyha eszméi megvalósulnak, akkor az a bizonyos harmadik formáció Köztársaság lesz-e még, vagy inkább Birodalom.

• Külföld