Kisbali László

Nyomtatóbarát változat

De mindjárt Salzburgban egy kar nyúlt be a fülkeajtón, tenyerében furcsa tárggyal: rendőrségi jelvény volt. Rövid, úton lependerítettek bennünket a vonatról. Bombariadó. Másik szerelvényre kellett átszállnunk, mégpedig igen sietősen. A mi drága Európánk meglehetősen udvariatlanul bánt velünk, lökdöstek, ordítoztak a vámvizsgálaton. Rossz vadkeleti reakcióit azonban a tudósító sem hagyhatta otthon. Nem tudta megállni, hogy a bűvös, mindent megoldó „tourist” megjelölés helyett be ne diktálja: olvasni akar valamelyik müncheni könyvtárban. A határőr erre az egész kék útlevelet belekopogta a számítógépjébe. Már szorongani kezdtem, csak nem tartják számon otthoni könyvtári mulasztásaimat is. Eddig azonban hála istennek a német alaposság sem terjed. A román útlevél mindenesetre jóval nagyobb erőfeszítésre késztette a határőröket. Hajszálon múlott, hogy erdélyi útitársam lemaradt a vonatról.

„Ich schäme mich…”

Hogy nehéz lesz Münchenben a tiszta tudománynak élnem, az abból is sejthető volt, ami barátomék lépcsőházában a két ajtón fogadott. Az egyiken adventi koszorú, a másikon kézzel rajzolt jókora Dávid-csillag, rajta felirat: „Ich schäme mich…” „Szégyellem magam, állítsátok meg a fasizmust!”

Miközben a második emeletre haladva a falépcsőt kopogtatom, próbálom magamat meggyőzni, hogy ez a különbség a tévéhíradó és a közvetlen tapasztalat között. Tessék a tiszta tudománnyal foglalkozni. A még hideg lakásban, barátom könyvespolcát böngészve szórólapot találok. A „Revisionistische Abschrift” kerek-perec közli velem, hogy a modern tudomány szerint a német koncentrációs táborokban „csupán” 293 310 ember pusztult el és Auschwitzban is mindössze 57 373, úgyhogy fel kell „horgasztani” a megrágalmazott németek fejét.

Ezután persze már a televízió is tiszta tudománynak hat. S abból kiderül, valóban németek sokasága emeli fel egyszerre fejét. Megtudom: másnap Münchenben a legnagyobb háború utáni demonstráció készül – a müncheni fénygyűrű (die Münchner Lichterkette). Négy fiatalember ötlete az egész, akik megunták, hogy a világ számára „németnek lenni” megint valami ocsmányságot jelent. A dolog pofonegyszerű, mondták, aki tud és akar, december 6-án este öt órakor álljon ki München valamelyik nagy körútjára gyertyával, fáklyával, lampionnal, mindegy, csak fénye legyen, és maradjon ott egy órácskát. Hogy mit csináljon közben? Mindegy, amit akar, csak álljon ott, s tudja, hogy akik ott állnak mellette, azoknak ugyancsak elegük van a Molotov-koktélok lángjaiból.

A négy fiatalember magánakciója óriási támogatásra lelt: ahogy az újnáci akciók szaporodtak, úgy indultak különféle kezdeményezések annak jelzésére, hogy a német társadalomban másféle erők is vannak. (A nemzeti büszkeség nem engedi elhallgatni: a Beszélő által kezdeményezett Idegen szép című kiállítást éppen most „koppintották le” Münchenben.)

A kis baráti kört csak a közhivatalok dolgozói közül százezren követték. Megint csak lehetetlen nem emlékeznem arra, hogy amikor pár hete egy vidéki egyetemünkön a hallgatók a szélsőséges fajgyűlölő törekvések ellen a münchenihez hasonló békés sétát szerveztek, de két, tapasztalatokban bizonyára gazdag egyetemi oktató, finoman szólva eltanácsolta őket attól, hogy az egyetem infrastruktúráját (értsd: telefon) használják a szervezésre. Merthogy ez sérti az egyetem autonómiáját és politikai semlegességét.

Nos, a müncheni hivatalnokoknak és tanároknak volna mit tanulniuk demokráciából magyar kollégáiktól. Ők egy percig sem érezték, hogy a pártsemlegességnek a polgári kezdeményezések ellenében kell megnyilvánulnia, és azt sem gondolták, hogy a rasszista randalírozókat a demonstráció szervezőivel szemben mintegy másik pártnak kell tekinteni, olyan pártnak, melyet ugyanolyan jogok illetnének meg. Így született meg a fénygyűrű végső jelszava: „Eine Stadt sagt nein” – Egy város nemet mond.

Autos raus!

Nemet mond, mégpedig az idegengyűlöletre, a fajgyűlöletre és a politikai erőszakra. 30-40 km hosszan álltak az emberek a hatalmas régi körút és a bevezető sugárutak mentén. A tudósító nem vitt magával lampiont, mert nem volt neki. Egyébként is úgy érezte, ez a müncheniek ügye, ő itt idegen. Két perc múlva kezébe nyomtak egy gyertyát. Mert ez a müncheniek ügye, és úgy tűnt, vasárnap este az volt müncheni, akinek gyertya volt a kezében. Vagy fáklya vagy lampion.

Fantasztikus formagazdagság. Különös sikert arattak a kalapok mellé tűzött gyertyák. De nem vetették meg az elemlámpával próbálkozókat sem. A felső kabátzsebbe dugott, ég felé világító lámpával úgy néztek ki, mint sok kicsi ET. Szólhatnánk még a belső-ázsiai hegedűsről, a balkáni tekerőlantosról s a bajor népviseletbe öltözött úrról, akinek bajsza majdnem lángot fogott. Érzelgős dolgok ezek. Hovatovább a politikai giccs csúcsa, ahogy egy csoport zsidó dalt tanított a müncheni Nymphenburgerstrasse járdáján a gyertyákkal ott álldogáló németeknek és nem németeknek. Talán nem is érdemes szólni róla, amint nem érdemes szólni a gyertyával forgalmat irányító rendőrről sem. Pedig a demonstráció fő szenzációja a rendőrség és a tiltakozók példás és harmonikus együttműködése volt. Olyannyira példás, hogy a derék müncheni rendőrök eltévesztették az irányt és az obeliszk környékén csak nagy nehezen tudott visszafarolni egy rendőrautó a menet élére. A vonulók nagy örömére, hiszen legalább egy kicsit cikizni lehetett őket.

Két órán át vonultak a tüntetők, de egyetlenegy disszonáns hang hallatszott csupán: a mégis az emberek közé lopakodó gépkocsikat harsány Autos raus (Autók, kifelé!) kiáltással hessegették el az emberek. És talán ez az egyetlen fajvédő, az emberi fajt védő jelszó, amit érdemes ordítozni.

A demonstráció napjára egészoldalas hirdetést időzített a Lufthansa a Süddeutsche Zeitungban. „Wir sind jeder Tag Ausländer.” „Nap mint nap külföldiek vagyunk.” S a müncheni Lichterkette mellett ez is bizonyosság: érzelem és érdek mintha egybeesne. Persze butaság lenne a fenti szentimentális tudósítás után a durva érdekekre alapítani a reményeket. Pedig a kettő nem független egymástól. A lufthansások úgy látják, azok a potenciális utasaik vannak többen, akik nemet mondanak az idegengyűlöletre.

A szervezők dolga az is, hogy a tüntetés után rendben hazatereljék a várost. A tudósító is hazatér. A lépcsőházban a Dávid-csillagos feliraton immár ocsmány kiegészítés, láthatóan idegen kéztől. Arra biztatja az ott lakót, hogy vonja le a következtetést szégyenéből. A lakásban a szennyiromány mellett ott van Klaus Leggewie szellemes könyve, a Multi Kulti, a népek köztársaságának játékszabályairól. A divatos és szkeptikus filozófus Marquart nyilatkozik: „Bunter ist besser!” Minél tarkább, annál jobb. Ilyen picike állásfoglalásokért azonban aligha áll ki több mint háromszázezer ember a decemberi müncheni utcára. Ehhez kell az a rémisztő ijedelem is, amit a törökök lakásainak lángja keltett a németek többségében. De lehet, hogy ezt is a négy pernahajder találta ki. Már csak egy jó kis „demo” kedvéért is! De lássuk a tiszta tudományt. Mit is mond Marquart a pluralizmus és univerzalizmus viszonyáról?

Mielőtt még a kedves olvasó is megrémülne, zárom soraimat holnap úgyis korán kelek. Megyek bejelentkezni az idegenellenőrző hivatalba.

• Külföld