Vitalij Moszkalenko

Nyomtatóbarát változat

Az asszony a Puskinszkaja és a Tverszkaja metróállomások közti, föld alatti átjáróban áll. Kirí a társnői közül, akikkel együtt árulja az „irodalmat”. Az újságos maffiák fölosztották egymás között a helyeket – többnyire a moszkvai metró föld alatti folyosóit, aluljáróit. Bizonyos helyeken „baloldali” újságokat árulnak, másutt kertészeti folyóiratokat, szótárakat, családi lapokat, megint másutt erotikus és pikáns kiadványokat: Csasztnaja Zsizny (Magánélet), On i Ona (Férfi és nő) stb. Ebben az aluljáróban csodálatos vernisszázs látható a „jobboldali”, antiszemita, monarchikus és kommunista sajtóból. Ezt a gyűlölettel átitatott, rágalmakkal és a „jelcini totalitárius hatalom”, a „szarokraták” megbuktatására szólító felhívásokkal teli okádékot valamilyen oknál fogva rendszerint éltes, „fogyófélben” lévő emberek árulják. Az említett asszony azzal keltette föl a figyelmemet, hogy szegényes öltözéke ellenére is szép volt és vonzó. Hatvanéves lehetett, látszott rajta, hogy ért az élethez – azt is megkockáztatom, hogy a férfiakhoz is. És most – mintha barikádon állna. Tekintete csupa tiszta tűz, a keze gyönyörű, fehér, mozdulatai pontosak, határozottak. S még azért is mentem oda hozzá, mert nem értettem: egy ilyen nő vajon miért száll harcba például a „szemét Borovojjal” (a vállalkozók új pártjának vezérével), aki ugyan zsidó, de igencsak szemrevaló férfi. Az asszony pedig, ismétlem, nyilvánvalóan ért a férfiakhoz. Megpróbálom felidézni a beszélgetésünket.

Egyik kezében a Gyeny (A nap) című újság, a másikban a Glasataj (Hírharsona), a vállán lógó táskában pedig kisebb méretű, de annál undorítóbb kiadványok, a Pulsz Tusina (Tusinói pulzus), a Rosszijanyin (Orosz ember). Háta mögött, a márványfalon kiváló minőségű plakát: az utolsó orosz cár és egész családja fényképe. Fölül feketével: A ZSIDÓK ÖLTÉK MEG ŐKET! Kicsit távolabb, a földön, egymás hegyen-hátán szexplakátok: meztelen amerikai nők, döbbenetes bájaikat feltárva Hawaii szigetére invitálnak. De ez egy kicsit távolabb van az asszonytól – „azt” ő már szégyelli.

– Menjen már odébb, ne állja el az utat! – néz rám ellenségesen, de gyűlölet nélkül. – Maga elég nagy darab, nem látni magától az irodalmat…

Elmosolyodik. Nem minden kacérság nélkül. Gyönyörű a mosolya.

– Ez irodalom? – mosolygok vissza. Megkeményedik a pillantása.

– Nézzen körül. Láthatja, mi a ponyva és mi az irodalom.

– De én nem vagyok olyan írástudó – próbálom tréfával elütni a dolgot.

– Látszik is. – Egyre dühösebb a tekintete. – Úgyhogy iszkoljon is haza, Jeruzsálembe, nincs itt magának semmi…

– De ha egyszer én a Volga mellett születtem…

Elneveti magát, de nem hiszi, amit mondtam. Odébbállok. Téblábolok az aluljáróban, megbámulom a többi újságárust, az őrülteket, a zenészeket, a kéregetőket, az elvetélt zseniket. Bár összetéveszthetetlenül a „mieink” ezek a figurák, de mintha Goya vásznairól léptek volna elő. Lám-lám, így megy tönkre egy náció, már ha ezeket az alakokat a „föld sójának”, azaz oroszoknak tekintjük. Hebegős, hajléktalannak látszó, ötven év körüli férfi (az ötvenből legalább harmincat átivott), az orra vörös, a keze reszket. Agyoncigarettázott hangon verklizi:

– A Gyeny! Itt a Gyeny! Az orosz szellemi ellenzék lapja! – Bele-bele csuklik a mondókájába: „Hukk a Gyeny… szellemi… hukk ellenzék lapja…” – ezt hallani. Egy másik újságárusnőn három (!) Russzkij Szobor (orosz gyűlés)-jelvény – mindkét hajtókáján virít egy-egy. A harmadik a kötött sapkáján. A jel a homlokán, hogy úgy mondjam.

Mint három kokárda.

A jelvény, az idiotizmus totemjele. Zsvanyeckij, a humorista jut eszembe: „Maga nagyon intelligens ember. Látom a jelvényéről!” – de azt ő sem tudta, hogy a jelvény „fölhúzódik” az illető homlokára. A harmadik figura egy harmincöt év körüli fiú, nem tévedés, fiú. Debilforma, püffedt arc, elhízott test, apró szemek az ijesztően hatalmas szemöldökcsontok alatt. Vagy tízféle kiadványt szedett össze. Ott a kezében az egész „szellemi ellenzék”. Plusz még a Zsirinovszkij-féle Szokol (Sas). A vállához erősített spárgákon lógnak az újságok, nyilván saját találmánya a módszer, büszke is rá nagyon. Kényelmes. Egyszerű és dühödt. Hogy nyomdából szalajtott elmeháborodottnak néz ki vele, azt persze nem fogja fel. Úgy viselkedik, mint akit mindjárt lerohannak, elkapnak és letartóztatnak. Ugyan ki? Ki törődik épp vele? Forgolódik, ide-oda pillant, árgus szemmel lesi a fejek felett: nem jönnek-e érte a hatóságok. Senkinek nem kell. Átható, nőies hangon rikoltozza:

– Orosz ember figyelmezteti az orosz embert! Fogjatok össze! A szabadkőművesek frontális támadásba kezdtek! Oroszok figyelmeztetik az oroszokat! Szabadkőművesek a Kremlben!

S ez még nem minden. A földön ülve, maga alá húzott lábakkal, balalajkával az ölében, hetyke tekintetű emberke házi költésű csasztuskákat zengedez. Többen körbeállják. Néhányan nevetnek rajta. De a szövegek hallatán a legtöbben inkább gyorsan odébbállnak. A férfi hangja tiszta és meglepően erős. Ahogy mondani szokás, Isten nem sajnálta tőle a hangot. A balalajkán is ügyesen játszik.

Megmondta nekem az anyám:
Nehogy zsidó párt válasszál!
Nincs mása, csak mellzsábája,
Csupa kosz a nyaka tája!
Hopp, stopp, Szonya a zsidót szájon vágta!

Összejöttek lenn a kútnál,
A sok zsidó, mind ott zabrál.
Összevesztek, kést rántottak,
Egymás faszán marakodtak.
Hopp, stopp, Szonya a zsidót szájon vágta!

És így tovább. „Disznó” orosz csasztuskák ezek, úgy átírva, hogy a megfelelő szavak helyére most a „zsidó” szó került, vagy valami ahhoz hasonló. De nézzük tovább. Ebben a pillanatban egy hihetetlen kinézetű, alig józan asszonyka táncra perdül. A barátja – hajlott hátú, vigyorgó alkoholista, aki minden jel szerint örök szerelemben él a delíriummal, térdeit rogyasztva tapsolni kezd. Körbenézek. Sehol egy rendőr, senki. Az utasok két folyama csak hömpölyög egymással szemben, ellentétes irányban. A balalajkásnál tolongás, lökdösődés. De mi türelmes nép vagyunk. Kikerüljük a részeg orosz antiszemita folklórműsort.

A sarokban sápadt, magányos férfi áll egymagában. Nincs körülötte senki. Ezt ordítja:

– Elvtársak! Az, ami a jelen pillanatban az Alkotmánybíróságon történik, az az orosz nép megbecstelenítése! A CIA fondorlatos módon, előre kitervelt akciója a Szovjetunió Kommunista Pártjának lejáratására!…

Csak ordít egymagában. Nincs mellette senki. Odalépek. Ordít tovább. Állok és nézem. Olyan közel vagyok hozzá, hogy látom a koronákat a fogain. Lefogadom, hogy ő nem lát engem. Ordít, el a fejek fölött, valahová a jövőbe. Vagy a múltba. Hívja a forradalom lovasait, jöjjenek vörös paripáikon. A sápadt férfi kezében csupán egyetlen újság van. Pontosan: a Pravda. Amely manapság már kis formátumban, soványka terjedelemben, szegényes fejléccel jelenik meg. A Sápadttól senki nem vesz újságot. Én sem. „És ez már nem is csak valami szellemi ellenzék, bátyenyka! – ahogy Iljics mondogatta volt gyakran –, ez már, bátyenyka, csak az ördög tudja, hogy mi. Ez már több a soknál!”

Visszatérek a szépasszonyhoz. Közben már látom, hogy ő is észrevett, figyel, és szinte várja is, hogy odamenjek megint. Valamit ő is érdekesnek talált bennem. Talán nem tudja eldönteni, most akkor zsidó vagyok, vagy tényleg kozák. Időközben önkéntes „aktivistacsapat” gyűlt köréje: lenszőke ifjak, lehetnek vagy tizenhat évesek. Három srác. Kezükben jelvények és kitűzők: Pamjaty, Russzkij Szobor. Mellettük elegáns kivitelű, színes plakátok, orosz templomok képei. Két srácon fekete ing, fekete nadrág és tiszti csizma. Jól áll nekik, az egyik fiú kimondottan jóképű. Harmadik társukon sima farmer van. Ahogy még nekünk a főiskolán tanította a honvédelmi előadó: a feltételezett ellenség egyenruhája. Veszek egy Gyenyt az asszonytól.

– Őrség? – intek a fiúk felé.

– Valami baja van a feketével? – kérdezi a Szépfiú, szinte lecsap a kérdésemre. A hangja nyugodt, sőt barátságos. Nem mondom, hogy megijedek tőle, de a nyugalom, amellyel elviseli a jelenlétemet, váratlanul ér. Magabiztos, tiszta, erős a tekintete.

Állom, viszonzom.

– Olyanok, mint a mesebeli három dalia! – igyekszem enyhíteni a feszültséget. Van egy híres festmény: A három dalia. Lovon, páncélban. Őrzik az orosz földet.

– Itt van Fülemüle, a rabló! – szól közbe a farmernadrágos, és gyerekesen elneveti magát.

Az orosz mitológiában Fülemüle, a rabló egy pokolfajzat, igazi rosszember. Hát persze, van valami hasonlóság, gondolom. A farmeros csak nevetgél, de aztán abbahagyja, amint pillantása a Szép fiúra téved. Amaz komoran hallgat. Na nem, gondolom, azért csak úgy nem megyek el. Egy lépessel közelebb lépek hozzájuk.

– Ti magatok varrtátok? – mutatok a fekete öltözékre.

– Varrattuk – dörmögi a harmadik srác, aki eddig hallgatott.

Még közelebb lépek, és megtapogatom az ing anyagát.

– Igazi tiszta pamut. Klassz. De hát ez most hihetetlen pénzbe kerül.

– Oroszoknak ingyen van – mondja a farmeros.

– És te hogyhogy nem vagy egyenruhában?

– Anyu kimosta – feleli egykedvűen.

– Ő is feketében jár?

A gyerek oldalra pillant. Akkor döbbenek rá, hogy az a nő az anyja, akinél a Gyenyt vettem. Tényleg hasonlítanak egymásra.

– De hát mit csináltok itt, srácok, mért nem vagytok iskolában?

Nem válaszolnak. Szemmel látható, hogy ez nekik is érzékeny pontjuk. Az anyjuk szólal meg helyettük. – Menjen az útjára, jóember.

– Csak azt nem értem, hogy félnek beszélni velem, vagy mi van?

– Mi itt a rendre vigyázunk – mondja a Szépfiú. – Maga meg provokál minket.

– Én titeket? Mivel?

– A múltkor is idejött egy ilyen fazon, dumált, aztán meg verekedni akart, és a végén kiderült, hogy provokátor.

– És még zsidó is volt, mi?

– Azt nem tudom, de hogy provokátor volt, az tuti.

– És mi van, ha ti vagytok provokátorok? – kap el a hév. – Nekem a nagyapám Sztálingrádnál harcolt a fasiszták ellen. Meg is halt. A másik nagyapám nyomorékan jött vissza. Biztos neked is van ilyen rokonod, ugye? És most képes vagy ideállni mindenki szeme elé egy ilyen fasiszta göncben. Nem gondolod, hogy ezzel megbántod a rokonodat?

– Te csak ne dumáljál a nép nevében! – szól közbe a harmadik, a hallgatag. – Különben is, van akitől még virágot is kapunk!…

Megáll mögöttem egy ötvenes férfi, a kezében aktatáska. Hallgat minket. Asztmatikusán zihálva veszi a levegőt. A tarkómon érzem, ahogy néz és figyel. Egy darabig még vitatkozom a srácokkal.

– Legszívesebben a puszta két kezemmel fojtanálak meg, te taknyos – mondja a férfi halkan. Ijesztően halkan.

– Na tűnjél a francba! – válaszol durván a Szépfiú. – Zsidóbérenc.

– Egy pillanat! – állítom meg a férfit. És megkérdezem a srácoktól: – Ki és miért állított ide benneteket? Ki öltöztetett fel titeket? És mit védtek ti, és kitől? Gondolkodtatok már ezen? A saját fejetekkel? – Igyekszem meggyőző lenni, beszélek, de látom, hogy egyre kevésbé érdeklem őket.

Az anyjuk jelt ad nekik, mire ők fölényesen elfordulnak, és otthagynak bennünket. Tehát az az utasítás, hogy ne keveredjenek botrányba. Vagyis szilárd meggyőződésük, hogy az ilyenek, mint én meg az asztmás férfi – csak provokátorok lehetnek. Spionok.

A szépasszony-mama most már palástolatlan dühvel néz rám. Az arca beletorzul, a szája körül mély ráncok. Most már nem vagyok neki „jóember”. Már nincs miről beszélnünk. Elindulok. Baktatok a föld alatti alagútban. Csúcsforgalom van. Az emberek rohannak, el a kéregetők, az újságosok, a kegytárgyárusok mellett, akik mindenféle pravoszláv szimbólumot, kereszteket, kisméretű ikonokat, az orosz állam történetéről szóló könyveket és egyebeket kínálgatnak. Nézem az arcokat. Vannak helyes, tiszta, világos gyerekarcok is – ők is a Gyenyt árulják –, de az ábrázatok többségén mégiscsak sötétség, kilátástalan megszállottság, buzgóság, hisztéria. A bolondokháza potenciális bentlakói. Az alagút szélén, szinte berendezkedve, ott ül egy fickó, harmincöt éves lehet, mint én, a nyakában tábla. A szöveg egyszerű és félelmetes: AFGÁNBAN VOLTAM. A srácnak nincs lába. Hosszú haja van, copfba fonva. Lába nincs, de az arca igazi szép férfiarc. A keze ügyében sörösüveg. Kicsit távolabb egy másik, az már üres. Pénzt dobok a koszlott cipősdobozba. Nem nézek a srác szemébe.

– Isten megáldjon érte! – mondja, és keresztet vet.

Ahogy fölemeli a karját, látom a kabátján a kitüntetést. Pillanatnyi tétovázás után indulok tovább. Már ő sem néz rám, de még veti a keresztet az én üdvömért. Zavaros tekintete az aluljáró zavaros, piszkossárga fényébe mered. Odafönt nappal van.

Süt a nap. Idelenn éjszaka, szenny, mocsok. Itt meghalt az Isten.

(Fordította: Morcsányi Géza)

• Riport